John Updike: A kentaur (előzetes, részlet)

Posted on 2020. április 29. szerda Szerző:

0


A Kentaur egy görög, mitikus történet újraelmondása modern környezetben. Updike a Nyúl-sorozat első könyvét követően és A Farmot megelőzően írta, az Egyesült Államokban eredetileg 1963-ban jelent meg.
Kheirón egy bölcs, nemes lelkű kentaur volt, aki fájdalmas sebet kapott, mégsem volt képes meghalni és lemondott a halhatatlanságáról Prométheusz javára.
Updike huszadik századi változatában az Olymposzból egy kisvárosi középiskola lesz, Kheirónból George Caldwell középiskolai tanár, Prométheusz pedig nem más, mint Caldwell tizenöt éves fia, Peter.

* 1 *

Caldwell megfordult, s amint megfordult, bokájába nyíl fúródott. Az osztályban kitört a röhögés. A fájdalom felszökött sípcsontja karcsú velején, ott örvénylett térde útvesztőiben, megduzzadt, s még bömbölőbben öntötte el zsigereit. Szemét kénytelen-kelletlen a táblára szögezte, ahova krétával fölírta a világmindenség valószínű életkorát, az 5.000.000.000 évet. Az osztály röheje, amely a meglepetés első éles vakkantásától a célzatos gúnykacajig fokozódott, mintha rázúdult volna, hogy szétzúzza a magányt, amit olyannyira áhított, a magányt, ahol magára maradt volna kínjával, méregetve erejét, találgatva tartamát, tapasztalgatva mibenlétét. A fájdalom csápot bocsátott fejébe, kibontotta nedves szárnyát mellkasa fala mentén, s ő hirtelen támadt bíbor vakságában úgy érezte, hogy maga is álmából ébredő hórihorgas madár. A tábla, teljesen palaszürke a múlt esti mosás szétmázolt nyomaitól, hozzátapadt tudatához, akár egy hártya.

A fájdalom, mintha kiszorítani készült volna szívét és tüdejét a maga szőrös ízeivel; s amint szorítása torkában duzzadva fokozódott, úgy érezte, agyát, mint fatányéron falatnyi ételt, magasra tartja, sóvár ujjak számára elérhetetlenül. A fiúk közül páran, a szivárvány minden színében pompázó ingükben, kihúzták magukat a padban, gúnyosan sandítottak és csaholtak rá a tanárukra, sáros cipőjüket fölrakták a fölhajtható ülőkére. A zűrzavar elviselhetetlenné vált. Caldwell az ajtóhoz bicegett, és rázárta maga mögött a dühös és diadalittas zajra. Kint a hallban a nyíl tolla minden egyes lépésnél végigkarcolt a padlón. Fülsértően vegyült a fémes csendülés és a tompa horzsolás.Gyomra fölkavarodott. Az okkersárga hall hosszú, fakó falai meginogtak; az osztályajtók s rajtuk a számozott mattüveg négyzetlapok mintha kísérleti lemezek lennének, amelyeket francia szöveget kántáló, himnuszt éneklő, társadalomtudományi kérdéseket taglaló gyermekhangokba telített oldóanyagba merítettek. Avez-vous une maison jolie? Oui, j’ai une maison très jolie a gabona borostyánszínű hullámainak, a gyümölcstermő róna fölé magasodó hegyfejedelmeknek a történelmük során mindvégig csak nőtt, gyerekek (ez Pholosz hangja volt), a szövetségi kormány tekintélye, hatalma és hatásköre, de nem szabad elfelejtenünk, gyerekek, hogy eredetileg független köztársaságok uniója voltunk, az Egyesült kegyelmét árassza rád a nagy Ég és javad koronázza testvériség.

A gyönyörű ének makacsul befészkelte magát Caldwell agyába. A fénylő tengeren. A régi halandzsa. Először Passaicben hallotta. Azóta ő milyen furán megnőtt! Felső fele úgy érezte, minden eszmények és éneklő ifjú hangok csillagos égboltján lebeg; énje másik fele súlyosan belesüppedt egy ingoványba, amelybe végül bele kell fulladnia. Valahányszor a toll végigsepert a padlón, a nyíl mindig megrándult a sebben. Megpróbálta föltartani lábát, hogy ne érintse a padlót, de a többi partjának szaggatott kocogása olyan zajos volt, hogy félt, kicsapódik valamelyik ajtó, és föltűnik egy másik tanár, hogy útját állja. E válságban tanártársai rémületes pásztoroknak tűntek, akik azzal fenyegetik, hogy erővel visszaterelik az osztályba, a diákjai közé. Belei erőtlenül összerándultak; a csillogóan kifényesített padlódeszkára, épp a száz ezüstszemű vitrin előtt, ahol a versenydíjakat őrizték, jártában elpottyantott egy párolgó, sötét, szétterülő kúpot. Nagy almásderes horpasza megvonaglott az undortól, de akár a szobor a süllyedő hajó orrán, feje és törzse előrenyomult.

Vonzotta a halvány, fakókék folt az oldalajtók fölött. A kinti fény itt, a hall mélyén, a vandál pusztítás ellen rácsvédte ablakokon hatolt be az iskolába, s minthogy e sűrű, csillogó atmoszférában képtelen volt eloszlani, ott, ahol behatolt, meg is rekedt, mint olajban a víz. Caldwell szálas, jóképű, összetett testét e felé a kékes fénybuborék felé hajtotta a benne rezgő éjjeli lepke. Zsigerei megrándultak; szájpadlásán valami szikkadt csáp söpört végig. Ínye azonban még így is mohón ízlelte az előre érzett friss levegőt. A levegő tisztult. Megtorpant a dupla ajtó előtt, amelynek koszos üvegét ketrecháló födte, fejét leszegte, és kirúgott hátrafelé. A nyíl hozzácsapódott az acél mellvédhez, s ő viharos fájdalmában leszökkent a néhány lépcsőfokon a beton lépcsőfordulóra. A sötéten csillogó falra valami gyerkőc lefelé mentében sietős kézzel firkálta rá: TE BAROM. Caldwell megragadta a sárgaréz fogantyút, összeszűkült, rémült szeme alatt az elszántságtól elvékonyodott az ajka, és kitört a szabadba.

Orrlyuka párafelhőt fújt. Január volt. A végtelenbe tornyosuló ég tiszta kékje, úgy tetszett, duzzad az erőtől, mégis rejtélyes. Az iskola mellett a széles, sík gyep – hogy nagyságát hangsúlyozzák, sarkaiba fenyőt ültettek –, bár tél dereka volt, zöldellt; zöldje azonban fagyoszöld, dermedt, csökevényes, mesterkélt. Az iskolai sportpályákon túl egy troli úszott, halkan csöngetve az útelágazásnál, Ely felé. Alig voltak rajta – tizenegyre járt, s aki vásárolni akart, az más irányba tartott, be Altonba –, szelíden ringott mentében, s a szalmasárga ülések aranyszikrákat szórtak az ablakon át. Kint a szabadban, e pazar térség láttán, fájdalma mintha elszégyellte volna magát. Összezsugorodott, bokájába vonult vissza, kemény lett, komor és megvetendő. Caldwell különös körvonala méltóságot öltött; vállát – kissé keskeny volt ekkora lényhez – kihúzta, s ha nem is peckesen, de olyan erőltetetten egykedvű kecsességgel mozgott, hogy bicegése beolvadt hosszú lépteibe.

A fagyos gyep és a zsúfolt parkolótér közötti aszfaltjárdán indult el. Hasa alatt a hűtődíszek torz pofája fel-felvillant a szikrázóan fehér téli napsütésben: a karcolások színt játszottak a krómon, akár a gyémánt. A hidegtől szaporábban lélegzett. Háta mögött az iskola lazacvörös téglatömbjében megszólalt a csengő, szabadjára engedte az osztályt, amelyet az imént hagyott ott. Az osztályok lomha morajjal cseréltek helyet.
A Hummel-garázs az olingeri középiskola tőszomszédságában épült, a kettőt csupán szabálytalan kis aszfaltfolyó választotta el. Az iskolához nem csak földrajzi kötelék fűzte. Hummel, ha most nem is, azelőtt sok éven át tagja volt az iskola felügyelőbizottságának, fiatal, vörös hajú felesége, Vera, meg a lányok tornatanára volt. A garázs bőségesen kapott munkát az iskolától. A fiúk idehozták rozzant tragacsaikat, hogy itt összebütyköljék, a fiatalabbak meg itt fújták föl az ingyenpumpán a kosárlabdameccsre a labdáikat. Az épület elülső részében, abban a nagy szobában, ahol Hummel üzleti könyveit és viharvert, feketére koszolódott alkatrész-árjegyzékeit tartotta, és ahol két íróasztal állt egymás mellett, mindkettő megrakva rojtos szélű papírrétegekkel, bélyegzőpárnákkal és a rózsaszínű nyugták laza boglyáinak rozsdás karójára fölnyársalt anyacsavarokkal, volt egy mattüveg doboz, amelynek cikcakkban végigrepedt födelét szigetelőszalaggal reparálták meg; itt tartották a gyerekek garasaira váró, zizegős ezüstpapírba csomagolt cukorkát. Állt itt egypár koszos, összehajtható tábori szék a másfél méteres betonakna szélén, amelynek feneke egy szinten volt a külső folyosóval; itt szoktak elüldögélni délben a férfi tanárok – annak idején gyakrabban, mint manapság –, cigarettáztak, nápolyit ropogtattak, Essick-féle mellpasztillát szopogattak, szorosra fűzött, tükörfényes cipőjüket fölrakták a korlátra, hadd lazuljanak ki vértanú idegeik, míg lent, a háromfalú aknában, Hummel fekete képű emberei egy-egy autót, mintha csak hatalmas fémcsecsemő volna, megmosdattak és tisztába tettek.

A garázs nagyobb és fő részét egy olyan hepehupás, barázdált, csupa gödör, csupa folt és aszfaltbuborék rámpán lehetett megközelíteni, amely mintha megszilárdult láva lett volna. A nagy, zöld kapun – ez akkor nyílt ki, ha motoros járművet engedtek be – volt egy ember nagyságú kisajtó, a retesz alatt apró, kék betűs, sokszor átfestett fölirat: KÉRJÜK BECSUKNI! Caldwell fölemelte a reteszt, és belépett. Sebesült lába elátkozta a fordulatot, amit meg kellett tennie, hogy maga mögött betegye az ajtót.

A mély, meleg sötétben szikrák villogtak. A barlang padlója feketén viaszlott az elcsöppent olajtól. A hosszú munkapad túlsó végén két alaktalan védőszemüveges férfi cirókált nagy, lekonyuló, száraz csöppekké széteső lánglegyezővel. Egy másik, fekete képű férfi, kerek, fehér szemgödréből fölfelé bámulva, hátára henteredett, és eltűnt a kocsi teste alatt. Mikor szeme a homályhoz hozzászokott, Caldwell halomszám látta maga körül a tótágast álló autótöredékeket, törékenyen és kísértetiesen, teknőcdögöknek a sárhányókat, testetlen szíveknek a kibelezett motorokat. Szisszenések és mérges puffanások keltek életre a színjátszó levegőben. Nem messze onnan, ahol Caldwell állt, pohos kovácstűz szórt ragyogó rózsaszínt az eresztékein át. Caldwell habozott, otthagyja-e a tűz meleg sugarát, bár az a valami a bokájában fölengedőben volt, és gyomra nyugtalanul meg-megrándult.

Maga Hummel is föltűnt a műhely ajtajában. Amint elindultak egymás felé, Caldwellnek az a mókás érzése támadt, hogy tükör felé tart, Hummel is bicegett. Egyik lába rövidebb volt, mint a másik, hála egy gyermekkori balesetnek. Görnyedt, sápadt, megviselt volt; az utóbbi évek megrokkantották az aranykezű szerelőmestert. Pár sarokkal odébb az Esso is, a Mobilgas is épített egy-egy szervizállomást az országút mentén, és most hogy a háború véget ért, s a háborúban megszolgált pénzéért bárki vehetett magának új kocsit, megcsappant a javításszükséglet.

– George! Már itt az ebéd ideje? – Hummel, bármilyen halkan is beszélt, hozzáértő módon úgy választotta meg a hangja magasságát, hogy a műhely zaján áthatoljon.

Alighogy Caldwell megszólalt, több harsány fémes csendülés szökkent gyors egymásutánban a levegőbe, és fojtotta el szavát; hangja vékonyan és feszülten, mintha csendre intve ült volna meg a tulajdon fülében.
– Úristen, dehogy, éppen órám van.
– Hát akkor? – Hummel ezüstborostás foltokkal fakó, finom vonású, szürke arca félénken felfigyelt, mintha mindennek, ami váratlan, hatalmában állna megbántani őt. Caldwell tudta, ez a felesége műve.

John Updike

– Nézd csak – mondta Caldwell –, mit művelt velem az egyik átkozott kis csibész. – Sérült lábát föltette egy levágott sárhányóra, és fölhúzta a nadrágja szárát.
A szerelő odahajolt a nyílvessző fölé, és mintegy próbaképpen megérintette a tollát. Ujjperceibe beette magát a mocsok, érintése gépzsírtól volt selymes.
– Acélvessző – mondta. – Szerencséd van, hogy a hegye nem ért csontot.

Fordította: Göncz Árpád

Ez a részlet a 21. Század Kiadó oldalán közölt beleolvasó, a teljes részlet itt olvasható el.

John Updike: A kentaur 
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
272 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3367 Ft,
ISBN 978 615 591 5433