Léner Péter: Bodrogi (előzetes, részlet)

Minden éjjel színházról álmodom: rendezek, színészekkel, kellékessel beszélgetek, próbát nézek. Ötven évet a tudatalattimba dugtam: éjszakai vetítés.
Házakat, embereket, történeteket, bármit el kell tudni engedni. Éljék tovább az életüket, ahogy engedik nekik, és ahogy tudják.
Nappal meg írom az emlékeimet. Ugyanazt élem át az íróasztalnál, mint veletek – színpadon, öltözőben, a szobámban. A színházzal, a színészekkel való együttélésem, jelenlétetek mindennapjaimban – úgy tűnik –, életszükségletem.
Várom Gyulával a beszélgetést: kíváncsi vagyok, hogy fogadja tervemet.

Ménesi út…

Az előszobában, a bejárati ajtó mellett színházi fotó. Játék a kastélyban, Bodrogi és Sztankay. Gyula fotelben ül, szivarozik, fújja a füstöt, elégedett, fölényes. Mellette Pista zavartan téblábol. Mesélnek önmagukról, rólunk. Két zseni.
Most rólad, Bodrogi Gyuláról szeretnék írni. Beszélgetünk, kérdezek, elmeséled az életedet, én persze önmagamról locsogok – megszoktátok –, megszólaltatjuk azokat, akik legközelebb állnak hozzád. Család, színház, Törőcsik, Voith, fiad, nővéreid, feltűnik majd Gellért, Fodor és a többiek. Hiszen az ő sorsuk, utóéletük mindannyiunkra érvényes. Környezetünket és egymást együtt alakítottuk, azonos szótárból válogatjuk szavainkat. Ebben a változó, de ijesztően változatlan (mozgásképtelen) közegben kellett megérteni önmagunkat, és ebben a szeretett és nem szeretett térben elhelyezni.
Családtörténetünk különbözik. Ami azonos, csecsemőkorunktól meghatározó élményünk a szeretet: kaptunk-adtunk. Ez lett életünk építőkockája. A háború, megaláztatás, éhezés, a megmenekülés eufóriája, nyilasok, kommunisták ismert és nem ismert nyomot hagytak bennünk.
A történelem formált, deformált, de felkészített, és megszereztük a túlélés képességét. Mi is, akik mindezt átéltük, sokfélék vagyunk, de egymás számára felismerhetők. És egyre inkább igényeljük egymás jelenlétét.
Ma az a feladatunk, hogy rögzítsük, elmeséljük a múltat, útjelzőket helyezzünk el, hogy utódaink könnyebben megértsék az önazonosság parancsát, az életben maradás személyre szóló titkát, érvényesülésük meghatározó követelményeit. Ne várjuk, de tiszteljük a véletlent.
– Érdekli ez az embereket?
– Szeretnek téged.
– Remélem, igen.
– Hálásak, ha megismerik, talán jobban megértik egyik kedvencüket. És amikor a két idős úr elfáradt, pontot teszünk a végére. Na, jó, pontosvesszőt.
Előveszi mobilját, pörgeti, nézi, szuszog, dörmög.
– Próbálok. Az Egri csillagokban én leszek Szulejmán. Hétfőn négykor várlak.

***

Léner Péter: Mit tudsz apád és anyád szüleiről?
Bodrogi Gyula: A Papának a papája az első világháborúban meghalt.
L.: Az én nagyapám, anyám édesapja is hősi halált halt az első világháborúban.
B.: Apámék négyen voltak fiútestvérek, apám volt a legidősebb. Nyolcéves korában lett családfő. Ő volt a legidősebb és a legalacsonyabb.
L.: Körülbelül akkora volt, mint te?
B.: Á, kisebb. Annyival volt alacsonyabb nálam, mint amennyivel én alacsonyabb vagyok Ádámnál és Ádám Bencénél, az unokámnál. Apám volt a legkisebb, aztán volt a Gyula bátyám, Lajos bátyám, Pali bátyám. Pali bátyám volt a legmagasabb, akit úgy fegyelmezett a Papa, hogy – Pali, hozd ide a sámlit! A Papa felállt a sámlira, és Pali kapott egy pofont.

Nyolcéves korában már patikusinas volt. Buzik Károlynak hívták. Aztán a Papa magyarosított. A többi fiú is. Az egyik Borrévi, a másik meg Bujdosó. A Pali maradt, a legkisebb öcs, ő maradt Buzik Pál. Mi Bodrogik lettünk.
A Nagymama nagy figura volt. Ő minden volt, takarítónő és az első női villamoskalauz Budapesten. Akkor már nem volt férje, és egy villamoskalauz elvette feleségül.
L.: Ő volt a második férje?
B.: Igen, de akkor a gyerekek már nagyobbacskák voltak. A Nagymama mindig velünk jött. Emlékszem, egyszer Almádiban a csendőrlaktanyában volt házvezetőnő, és írt nekünk egy levelet, hogy ez borzalom, itt nem lehet élni, ez szörnyűség, gyertek értem.
Mi akkor Veszprémben laktunk. A család felpakolt, és harciasan az almádi csendőrőrsre robogtunk. A csendőrőrs óriási épület volt, benyitottunk, a kapualjban randalírozott a Nagymama, kezében kofferrel, körülötte a csendőrök könyörögtek:
– Mamuska, ne menj el!
– Ezen a borzalmas helyen egy percet sem tudok tovább élni!
Mindig azt csinált, amit akart, amit jónak látott.
L.: És elhoztátok?
B.: Igen. Volt egy szokása, reggel fölkelt, begyújtott a sparhertbe. Majd egyik reggel, miután ezen túljutott, begyújtott az éjjeliszekrénybe, a ruhásszekrénybe is, és amikor már égett a lakás, elment villamost vezetni. Kiderült, hogy megbolondult.
L.: Na, de miért bolondult meg?
B.: Mert vérbajos volt.

***
1937. december 3. – József Attila öngyilkosságot követ el.
***

L.: Édes Gyulám, kezdem érteni a József Attila Színház sokszínű repertoárja iránti vonzalmadat. A Bodrogiak című drámát (bohózatot?) írhatta volna Gorkij, de Rejtő Jenő is.
B.: Öröklött vérbajos volt a Nagymama, amit nem lehetett gyógyítani. Mindent tudott.
Amikor Pápán laktunk, a Papáék építették a repülőteret, és ott kaptunk szolgálati lakást. És akkor a Nagymama kemencét épített. Az élet rákényszerítette, és minden női és férfi feladatot teljesített.
L.: Ez az apai vonal.

***

Bodrogi Zsuzsa: Amikor én születtem, 1930-ban, anyám 17 éves volt, apám 20. Vidámak voltak, amennyire az akkori idők még engedték, nagyon jó légkör volt nálunk. A családunkban nem volt hierarchia, alá- vagy fölérendelés, a fiatalok tisztelték az öregeket, és fordítva.
Szüleim jókedélyűek voltak, de céltudatosak is. Én már négyéves voltam, amikor Veszprémbe kerültünk, Gyula akkor volt néhány hónapos. Akkor kezdtük az életünket egy szoba-konyhás lakásban. Aztán elkezdtünk építkezni. Apám tervezte a házat, és nagyrészt kivitelezte is. Kicsi volt, kedves volt, de minden megvolt benne.
Máig nem értem, hogy anyám, aki Budapesten a Tisza Kálmán téren nőtt föl, hogy tudta megcsinálni, hogy kert volt, disznókat hizlalt, kacsát, libát tömött.
Apám meg végül is egy mérnöki irodát elvezetett, tervezett, kivitelezett, úgy, hogy még nem volt mérnöki diplomája.
L.: De aztán valamikor később lediplomázott. Céltudatosan éltek. Tudták, hogy mit akarnak. Eltervezték, megcsinálták.
B. Zs.: Igen. A háború után. Azt a házat is kölcsönből építették, de a törlesztés pontos volt. Ilyeneket tanultunk mi otthon, hogy mindent el lehet érni, csak akarni kell, csinálni kell.
L.: Talán szeretni kell egymást.
B. Zs.: Ez az alap.
L.: Nyilván voltak nehézségek, sőt drámák, meg ami mindenhol van.
B. Zs.: Volt egy testvérem, aki 13 hónappal volt fiatalabb, mint én, és mind a ketten gyermekparalízist kaptunk. És ez a húgom meghalt. De a két fiatal ember – anyám és apám – azért talpon maradt. Hogy mit éltek át, ők ketten tudják, de ebbe senki mást nem avattak be. Még kicsi voltam. Még bőven a háború előtt.
Amikor Gyula pólyás volt, akkor leköltöztünk Veszprémbe. Ha nekem azt mondták, hogy most az öcsikére vigyázni kell, és kiültettek oda a gyerekkocsi mellé, engem onnan elmozdítani nem lehetett. Az volt a feladatom, hogy az öcsikére vigyázzak. Nagyon örültem, nagyon szerettem, egy csoda volt nekem az a kistestvér.
L.: Gyulát meghívtam a József Attila Színházba a Kilencen, mint a gonoszok egyik főszerepére. A háziszínpadon volt az olvasópróba. Amikor a színészekkel bementünk, Gyula már ott ült, és olvasta a példányt. És ahogy téged nem lehetett elmozdítani annak idején a gyerekkocsi mellől, úgy Gyula is maradt a széken, és a példányt olvasta.
B. Zs.: Talán a szeretetburok, ami körülvett bennünket, hogy ha szeretjük a szüleinket, akkor teljesíteni kell a kötelességünket.

***

B.: Az anyai vonal, ők a Tisza Kálmán téren éltek. Anyám apja Kohn Ferenc, nádudvari parasztgyerek, lakatos volt.
L.: Egy Kohn ne szerelje, árulja a lakatot.
B.: Ez egy furcsa Kohn volt, azonkívül, hogy a környező nőket megdugta, ha csak hozzáért egy üzlethez, az azonnal tönkrement. És szörnyen féltékeny volt a Nagymamára. A Nagymama petrozsényi születésű volt, Rafael Ida.
L.: Nagyon érdekes, amit mondasz, ugyanis te egy meghatározhatatlan személyiség vagy. Annyit lehet tudni, hogy téged az ember szeret. És azt is lehet tudni, hogy jó színész vagy, és jó veled együtt lenni. De azt mondani, hogy te ilyen vagy, vagy olyan, ezt lehetetlen megfogalmazni. Persze itt Kelet-Közép-Európában többen vagyunk így.
B.: Valóban nagyon nehéz.
L.: Talán ezért gondoltam erre a beszélgetőkönyvre, hogy segítsen nekünk megismerni, amennyire illik és lehet, hogy ki is Bodrogi Gyula.
B.: Amikor néptáncos voltam, a cigánytáncot nem kellett megtanulni, mert tudtam, én sem értettem, miért. A Nagymamát, Rafael Idát még annak idején, Petrozsényben el akarta vinni a cirkusz, mert nagyon szépen énekelt.
L.: A Nagymamát?
B.: Igen. Ő vallásosnak mondta magát, zsidónak. Mi már keresztények voltunk, mert a Mama áttért harminc-valahányban.
L.: Az anyukád?
B.: Igen, az én mamám áttért római katolikusnak. A Mama elment a községházára, és a lánykori neve nem Kohn Klára, hanem Kolm Klára lett. Tehát egy német nevet választott. A Nagymama úgy döntött, hogy neki az a leánykori neve.

***
1938. május 29. Kihirdetik az első zsidótörvényt, amely 20%-ban maximálta a zsidó vallásúak arányát egyes pályákon. Horthy látogatása Hitlernél.
***

L.: Te azért vagy ilyen tehetséges, életrevaló, mert sok helyről sok jót örököltél. És élni tudtál ezekkel. Ezt ma már úgy mondják, genetika, végzet, sors.
B.: Szanaszét ment a család. Azt tudom, hogy például a nagybátyám nyilas volt.
L.: Az melyik vonal?
B.: A Papának a testvére, négyen voltak testvérek. A Gyula nagybátyám asztalos volt Rákospalotán, és azt mondták, ő rendezheti be a nyilas házat, ha belép a Nyilas Pártba. Belépett, nyilas lett. A Papa meg kommunista volt. Gyula bácsit a háború után letartóztatták, de apám, a kommunista báty látogatta a börtönben. Tulajdonképpen szemben állhattak volna egymással, de nem, testvérek maradtak, az élet így hozta.

***

Bodrogi Zsuzsa: Gyula, a testvérem nekem a játszótársam, a mindenem volt.
L.: Tudod, mi az érdekes? Egyáltalán nem hasonlít egyik testvér a másikra. Mindenki más.
Bodrogi Babu: A természetében is.
B. Zs.: Különbözőek vagyunk, de Gyulával jó játszótársak voltunk. Az se számított, hogy én lány, ő meg fiú. Testvérek voltunk. Ő kisfiúként is nagyon aranyos volt. Gyula bement valahová – ő volt a központ. Ő volt a kedvenc, nemcsak a szülőknek, mindenkinek. Én meg csöndben voltam, és már akkor örültem a sikerének. Szóval különbözünk is, meg nem is. Gyulának mindig több fantáziája volt, én már iskolás voltam, ő még óvodás, de tátott szájjal hallgattam a történeteit, amiket éppen kitalált.
L.: Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ez már-már mulatságos. Három különböző ember. Maga egy értelmiségi, Babu egy édes ember, a Gyula pedig mind a kettő együtt. Magánakvaló, csavaros esze van. És fura az ő matematikai képessége.
B. Zs.: A középiskolában a tanárok mind azt hitték, hogy matematikus lesz. Anyám meg azt szerette volna, hogy építészmérnök legyen. Egyikünk se lett mérnök, de anyámnak ez volt a…
B. B.: Vágyálma.
B. Zs.: Viszont mind a hárman lediplomáztunk. Ez volt az, amit megkívántak, de az égvilágon semmire nem kényszerítettek. Nem mondták, hogy neked ezt kell csinálni…
L.: Gyula úgy fogalmazta meg, hogy nagyon szeretik egymást, nagyon figyelik egymást. Számíthatnak egymásra, de nem avatkoznak bele a másik életébe.
B. Zs.: Ez így van, de a szüleink sem avatkoztak bele.

***

L.: ’34-ben, amikor te születtél, akkor mi volt az apád?
B.: A Takács-cégnél volt.
L.: Milyen végzettsége volt?
B.: Semmilyen. Négy vagy öt elemi. Kifutófiú volt egy Érdi nevű építészeti cégnél. Észrevették, hogy ez a fiú nagyon szorgalmas és tehetséges, amivel megbízták, azt tökéletesen megoldotta. Amikor az Érdinek Veszprémben egy barátja cége csődbe ment, a Takács-cég apámat ajánlotta, hogy ő majd rendbe hozza.
L.: És?
B.: Rendbe hozta.
L.: Hol laktatok Veszprémben?
B.: Először a Kőkép utcában, aztán bent a városban.
L.: Apád, anyád és a két nővéred?
B.: Akkor még csak a Zsuzsa élt. A Zsuzsa négy évvel idősebb nálam. És akkor ott voltunk ’43-ig. Aztán átmentünk Pápára, mert ott építették Papáék a repülőteret. A pápai repülőteret. A Takács-cégtől Papa átment egy másik céghez, amelyik a repülőteret építette. Ez már a háború alatt volt.
L.: Első elemibe hova jártál?
B.: Veszprémbe. És a másodikba is. A harmadikat jártam Pápán. Akkor választottak ki színésznek a pápai színházban. Jött valaki a színházból, és keresett valami jó tanuló gyereket. A tanító néni nagyon szerethetett engem, ő ajánlott.
És akkor játszottam egy háborús darabban. A színdarabbéli papám a fronton meghalt, de elküldte nekem a kardját, én pedig Szűz Máriához imádkoztam, hogy segítsen megbosszulni az apám halálát. Sírás volt a nézőtéren. A második előadáson botrány is volt, mert a Mamáék is könnyeztek a második sorban, én leintettem, hogy ez nem komoly, ne izgassák magukat. Ez persze derültséget okozott a nézőtéren.
L.: A kettősség, hogy amit mondasz és csinálsz, igaz is, meg nem is, ami az igazi tehetségek adománya, a tiéd is, talán ott, akkor, abban a pillanatban született.

***
1939. Kihirdetik a második zsidótörvényt, a zsidó származású magyar állampolgárok „közéleti és gazdasági térfoglalásának” további korlátozásáról.
***

B.: Én nagyon jó tanuló voltam. De nem emlékszem, hogy tanultam volna valaha is. Szerettem odafigyelni. A nővérem meg a húgom, azok tanultak.
L.: Szövegeket tanulsz?
B.: A szövegeket inkább folyamatosan megszokom, amíg lassan nem mennek bele a fejembe, és a végén egy kicsit tanulom. Egészen addig kellett szokni, amíg egészen azt nem hittem, hogy az én vagyok.
L.: Igen, hogy az a te szöveged.

***

Törőcsik Mari: Hívtak, hogy rendezzek. Nem tudok rendezni, mert az olvasópróbákon mindig elalszom, mert én már csak akkor tudok odafigyelni – és erre is Major Tamás tanított –, ha tudom a szöveget.

Azt mondta, hogy: – Mariska, maga a rendelkezőpróbán nézze a szöveget, én mondom az instrukciót, hogy forduljon meg gyorsan az ablaknál, öleljen meg, és utána jön az, hogy: – Csak téged, csak téged szeretlek… Mert szöveget tanulni hangosan tilos. A szerepet együtt kell tanulni a mozgással, az instrukciókkal, így bekerül az agyba, a szívbe.

Léner Péter: Bodrogi
Corvina Kiadó, Budapest, 2020
208 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2392 Ft,
e-könyv változat 1999 Ft,
ISBN 978 963 136 6440 (papír),
ISBN 978 963 136 6525 (e-könyv)