Steigervald Krisztián: Generációk harca (részlet)

Steigervald Krisztián könyvének legfontosabb célja, hogy letisztítsa a generációkról az igaztalan sztereotípiákat, valamint feltárja értékeiket. Így mindenki felismerheti a saját generációs korlátait, és a nemzedékek között dúló csatározások helyett képesek leszünk magunkat kívülről szemlélni, másokat megérteni – vagy akár nevetni is azokon a szituációkon, amikor csupán a generációnk beszélt belőlünk…

Bevezető

Egy felnőtt férfi durván felpofoz egy tízéves kisfiút a mozgólépcsőn, akinek tizenöt éves testvére a tettes után fut, lefotózza, rögzíti az elkövetés időpontját, majd lefényképezi öccse arcán a nyomot is. A rendőrség ez alapján tudja megoldani az ügyet, s ők maguk is elismerően nyilatkoznak a tinédzser döbbenetes, korábban nem tapasztalt helyzet-felismeréséről (Magyarország, Budapest, 2019)

Az elmúlt évszázadban nagyon megváltozott a bennünket körülvevő világ, és megváltoztunk mi magunk is. Száz évvel ezelőtt az emberiség jelentős része a helyi sajtóból informálódott, a lakóhelyén érvényes szokások és szabályok vagy vallási tanítások szerint élt. Az élethez szükséges tudás, a szakmák és a ház körüli munkák, a gyermeknevelés tudománya apáról fiúra, anyáról lányra szállt. A tapasztalat és a tudás ebben a közegben egyet jelentett az életkorral, amitől csak nagyon ritkán – kiugró tehetségek esetében, akkor is inkább a nagyvárosokban, a pezsgő tudományos életben – lehetett eltekinteni. Az élet alapvetően hierarchikus szabályok köré szerveződött, a hierarchia pedig az életkor köré.

Ezzel mindenki tisztában volt, és ez mindenkire (jó, a többségre) ugyanúgy vonatkozott. Még a hetvenes években is tudtuk, hogy az iskola elvégzése után valahol a munkahelyi tápláléklánc legalján, planktonként fogunk kezdeni, és ha nem csinálunk nagy bajt, szép lassan haladunk majd felfelé. Huszonnyolc éves korunkban kiutalták az első tanácsi lakásunkat, harmincévesen befizettünk az első Wartburgra, amelyet aztán harmincnégy évesen meg is kaptunk. Két-három évente beutalóval eljutottunk a Balatonra, a vállalati SZOT-üdülőbe, és ha nagyon bennfentesek voltunk, akár még a bolgár tengerpartra is.

Ám a dolgok folyamatosan változtak – már ezt megelőzően is. A rádió megjelenése összébb nyomta a világot, az információ mennyisége megnőtt, de az idősebbek tudása sosem kérdőjeleződött meg. Aztán az analóg technológiai forradalom, az autózás és a háztartási eszközök széles körű elterjedése időt és energiát szabadított fel az emberiség számára. Mindez egybe esett a háború után született, a hidegháború fenyegetettségében felnövő fiataloknak azzal a felismerésével, hogy a felmenőik a két egymást követő világégéssel valamit nagyon elrontottak, és a dolgokat másképp kellene csinálni. Azonban az idősebbek tudása még ekkor sem kérdőjeleződött meg.

Erről a bizonyos generációról írta 1976-ban Tom Wolfe, hogy önző, csak magát szem előtt tartó nemzedék. Pedig nem erről volt szó. Sokkal inkább arról, hogy az életkor tiszteletébe vetett egyértelmű, merev hit megtört, miközben a fejlődés és a felszabaduló idő lehetővé tette, hogy az emberek magukkal kezdjenek foglalkozni. Az 1960-as évtized ennek következtében a fiatalok lázadásának a szimbólumává vált a világban.

A háborúellenesség, a hippimozgalmak szembefordították egymással nemcsak az idősebb és a fiatalabb generációkat, hanem az egyént és a társadalmat is. Hirtelen eluralkodott az a nézet, hogy az életet nemcsak leélni és végigdolgozni lehet, hanem élvezni is, és ezzel el is jutottunk a modern fogyasztói társadalom korába. De az idősebbek tudása még mindig nem kérdőjeleződött meg.

A mozgalmak elcsendesedtek, csakhogy az egyén forradalmát, az élet szeretetét nem lehetett többé a palackba zárni. Az individuum, az én egyre nagyobb szerepet követelt magának a gondolkodásunkban. A háború után születettek lemondtak arról a jogukról, hogy a gyerekeik magázzák őket, és egészen másképp tekintettek az utódaikra, mint harminc évvel korábban a szüleik őrájuk. A nevelési eszközök közül szépen lassan elkezdett kiszorulni a testi fenyítés, és – mivel jellemzően mindkét szülő munkavállalóvá vált – a gyerek nevelésében nagyobb szerepet kaptak az intézmények, a bölcsődétől a középiskoláig. Mindazonáltal az idősebbek tudása még mindig nem kérdőjeleződött meg.

A hetvenes–nyolcvanas években aztán újabb és újabb csodás eszközök jelentek meg a környezetünkben: a számtalan tévécsatornától a lemezjátszón és a magnón át a walkmanen és a videón keresztül a Nintendóig. Nem lehet nem észrevenni, hogy ezek az eszközök mindinkább a közösség háttérbe szorulását és az egyén előtérbe kerülését vonták maguk után. A tévézés – vagy később a videózás – otthon tartotta a gyerekeket, a walkman lehetővé tette a zene magányos élvezetét, a Nintendo, majd az egyedül játszható számítógépes játékok pedig kiteljesítették ezt a folyamatot. És az idősebbek tudása kezdett megkérdőjeleződni. Bizony, valahol a kilencvenes évek derekán.

Közkeletű vélekedés, hogy az internet és a közösségi média megjelenése miatt megszűnnek a régi, jól bevált emberi kapcsolatok, szerelmek és barátságok, és az orrunk előtt nő fel egy generáció, amelynek a tagjai magányosságra vannak ítélve. Ha kicsit jobban szemügyre vesszük az eszközeinket és a játékainkat, azt látjuk, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évtizedek sokkal inkább a magányról, a befelé fordulásról szóltak, az internet és az eszközök összekapcsolása pedig egy újabb nyitás embertársaink felé, csak egy gyökeresen átalakult módon.

A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években mindannyian kívül hordtuk az identitásunkat, hogy megkönnyítsük magunknak az egymásra találást, a közösségformálást, jelet adjunk a világnak a gondolkodásunkról. Mindenkiről lehetett tudni ránézésre, hogy rocker, punk, depeche-es vagy brosos, esetleg bonanzás-e. Ugyanis látszott rajta. Ma sokkal homogénebbül nézünk ki, a különböző divatirányzatokhoz pedig nem tartozik semmiféle ideológiai töltés, egyszerűen így szeretünk öltözködni. Ezzel szemben rengeteg kis közösséget üzemeltetünk magunk körül az interneten. Ráadásul az ezen közösségekhez való tartozás ideje is lerövidül. Legalábbis ki-be ugrálunk belőlük, az éppen aktuális történésnek megfelelően. De hogyan változtunk meg, milyenek is igazából a gyerekeink és az unokáink, és legfőképpen: milyenek vagyunk mi magunk?

Ez a könyv azzal foglalkozik, hogy miféle történelmi, technológiai és kulturális események hatására változtunk meg* az utóbbi csaknem száz évben, hogyan hatottak az egyes korszakok a gondolkodásunkra és a világlátásunkra, miért alakultak ki ebből generációk, melyiknek milyen jellegzetességei vannak, miképpen viszonyulnak egymáshoz a nemzedékek tagjai, és hogyan kellene mélyebben megérteniük – azaz megértenünk – egymást a jobb együttműködés érdekében.
Egy sikeresebb, boldogabb élet reményében.

A nyolcéves kisfiú kicsúszik a síliftből, az apukája alig bírja tartani, látszik, hogy mindjárt lezuhan a 6 méteres magasságból. Tizenhárom-tizennégy éves srácok veszik észre a bajt, pillanatok alatt szereznek a pálya széléről egy hálót, lebontják egy oszlopról a szivacsot, közben még arra is van gondjuk, hogy beszervezzenek néhány gondtalanul síelő felnőttet a mentéshez, és ezzel megmentik a kisfiút. (Kanada, 2019)

A Partvonal Kiadó által közreadott teljes részlet elolvasható itt

– – –
* Természetesen az egyént, az ént még számtalan egyéb tényező befolyásolja: a társadalmin kívül genetikai és más mikroközösségi hatások is érik az embert (legfőképpen a család, az iskolatársak, a barátok, a hobbikörök, a munkahelyek, a baráti társaságok stb. részéről).

Steigervald Krisztián: Generációk harca
– Hogyan értsük meg egymást?
Partvonal Kiadó, Budapest, 2019
240 oldal, teljes bolti ár 3390 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2712 Ft,
ISBN 978 615 605 8140