Paul Auster: Mr. Vertigo (részlet)

Posted on 2020. április 18. szombat Szerző:

0


A Mr. Vertigo cselekménye az 1920-as években kezdődik. Az árva főszereplő, Walt igazi csodagyerek, országos hírnévre tesz szert. Mestere, Yehudi, Kansas államban működtet cirkusztársulatot. A titokzatos, magyar zsidó származású különc St. Louis utcáiról mentette meg a fiút, hogy aztán megtanítsa a levegőben járni.
Vándorútjuk során színesebbnél színesebb alakokkal, tolvajokkal, gonosztevőkkel és a Ku-Klux-Klan tagjaival hozza össze az őket az élet, majd a chicagói maffia tagjai is felbukkannak.

Tizenkét éves voltam, amikor először jártam vízen. A fekete ruhás ember tanított meg rá, és nem állítom azt, hogy egyik napról a másikra megtanultam. Yehudi mester kilencéves koromban talált rám, árva gyerekre, aki aprópénzt koldult Saint Louis utcáin, és három éven át szívósan dolgozott velem, mielőtt megengedte volna, hogy nyilvánosan előadjam a mutatványomat. Ez 1927-ben történt, Babe Ruth és Charles Lindbergh évében, éppen abban az évben, amikor az éj kezdett mindörökre leereszkedni a világra. Csináltam folyvást, csak néhány nappal az októberi összeomlás előtt hagytam abba, és amit csináltam, az több volt, mint amiről az a két hapsi korábban akár álmodni is mert volna. Olyat csináltam, amit nem csinált meg előttem soha amerikai, amit azóta sem csinált meg soha senki.

Yehudi mester azért választott engem, mert én voltam a legkisebb, a legkoszosabb, a legnyomorultabb. – Olyan vagy, mint egy állat – mondta. – Egy darab emberi semmi. – Ez volt az első mondat, amit mondott nekem, és bár hatvannyolc év múlt el azóta az éjszaka óta, még mindig hallom a mesterem szájából előtörő szavakat. – Olyan vagy, mint egy állat. Ha itt maradsz, ahol vagy, tél végére elpusztulsz. Ha velem jössz, megtanítalak repülni.

– Röpülni senki sem tud, miszter – mondtam. – Az madaraknak való, és én hétszencség, hogy nem vagyok madár.
– Nem tudsz te semmit – mondta Yehudi mester. – Nem tudsz semmit, mert semmi vagy. Ha nem tanítalak meg repülni a tizenharmadik születésnapodig, lecsaphatod a fejem egy baltával. Ha akarod, ezt írásban adom. Ha nem teljesítem az ígéretemet, sorsom a te kezedben lesz.

Szombat este volt, november elején, ott álltunk egy csicsás belvárosi piálós hely, a Paradise Café előtt, amelyben színes bőrű dzsesszzenekar játszott és a cigarettaárus lányok átlátszó ruhát viseltek. Hétvégeken itt szoktam lődörögni, aprópénzt tarhálni, küldöncködni és taxit keríteni a vastagoknak. Először azt hittem, Yehudi mester is csak egy részeg, egy gazdag piás, aki fekete szmokingban és selyemcilinderben tántorog az éjszakában. A kiejtése furcsa volt, azért úgy tippeltem, valami vidéki, és kész. A részegek sok ostobaságot beszélnek, és az a repülési história nem volt ostobább az átlagnál.
– Ha az ember túl magasra megy a levegőben – mondtam –, kitörheti a nyakát, amikor leér.
– A technikáról majd később beszélünk – mondta a mester. – Nem könnyű ezt a mesterséget megtanulni, de ha hallgatsz rám és engedelmeskedsz az utasításaimnak, mind a ketten milliomosok leszünk.
– Maga már milliomos – mondtam. – Mire kellek én magának?
– Mert két cent is alig csörög a zsebemben, te nyomorult kis csirkefogó. Lehet, hogy te gengszterfőnöknek nézel, de ez azért van, mert fűrészport hordasz az agyad helyén. Jól figyelj rám! Életed legnagyobb esélyét kínálom neked, de ezt az esélyt csak egyszer kapod meg. Helyet foglaltam a Luxus Kék madárra hat harmincra, és ha nem vonszolod fel a csontvázadat a vonatra, engem többé nem látsz.
– Még mindig nem felelt a kérdésemre – mondtam.
– Mert te vagy, akit megálmodtam, fiam. Ezért akarlak. Mert megvan hozzá a tehetséged.
– Tehetségem? Nincs nekem semmi tehetségem. És ha vóna is, mit tud maga arról, Mr. Tipp-Topp? Csak egy perccel ezelőtt szólított meg.
– Ebben is tévedsz – mondta Yehudi mester. – Már egy hete figyellek. És ha azt hiszed, hogy a nagynénéd és a nagybátyád búsulnának, ha elmennél, akkor nem tudod, kikkel éltél együtt az utóbbi négy évben.
– A nagynéném és a nagybátyám? – kérdeztem, hirtelen ráébredve, hogy ez az ember nem afféle szombat esti részeg. Valami még annál is rosszabb: gyámügyi felügyelő vagy zsaru, és én nyakig állok a szarban.

– A te Slim bácsikád finom alak – folytatta a mester, kihasználva, hogy most már rendesen odafigyelek. – Nem hittem volna, hogy egy amerikai állampolgár ilyen ócska alak lehet. Nemcsak büdös, hanem még ráadásul ronda és hitvány is. Nem csoda, hogy ilyen menyétpofájú csatornatöltelékké váltál. Ma reggel hosszan elbeszélgettem a nagybátyáddal, és ő hajlandó téged elengedni teljesen ingyen. Gondold el, gyerek. Még fizetnem sem kellett érted. És az a kelttésztapofájú koca, akit a feleségének nevez, csak ült ott, és egy szóval sem védett meg téged. Ha csak ilyen család jut neked, akkor legjobb, ha ettől a két embertől megszabadulsz. Neked kell döntened, de még ha engem visszautasítasz is, nem lenne bölcs dolog visszamenni hozzájuk. Annyit mondhatok, hogy irtóra rosszkedvűek lennének, ha újra előkerülnél. Kiakadnának a bánattól, ugye érted, mire gondolok?

Lehet, hogy állat voltam, de a legnyomorultabb állatnak is vannak érzései, és amikor a mester rám zúdította ezeket a híreket, úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Slim bácsival és Peg nénivel nem lehetett éppen hencegni, de a házukban laktam, és lebénított az a tudat, hogy nem kellek nekik. Végtére is csak kilencéves voltam. Bármily kemény voltam is a koromhoz mérten, félannyira sem voltam kemény, mint ahogy megjátszottam, és ha a mester éppen nem nézett volna le rám azzal a két sötét szemével, alighanem elkezdek bőgni ott az utcán.

Ha ma visszagondolok arra az estére, még most sem tudom, hogy igazat mondott-e vagy sem. Lehet, hogy beszélt a nagynénémmel és a nagybátyámmal, de az is lehet, hogy csak kitalálta az egészet. Nem kétséges, hogy találkozott velük – irtó pontosan leírta őket –, de Slim bácsikám ismeretében csaknem lehetetlennek tetszik, hogy elengedett anélkül, hogy némi készpénzt ki ne facsart volna az üzletből. Nem azt akarom mondani, hogy Yehudi mester átverte, de a későbbi események fényében kétségtelen, hogy jogosan vagy jogtalanul, az a disznó nagybátyám úgy érezte, becsapták. Ezen töprengeni most nincs időm. Végeredményben bevettem azt, amit a mester mondott, és hosszú távon ez az egyetlen tény, amit érdemes elmesélni. Meggyőzött, hogy nem mehetek haza, és amint ezt elfogadtam, többé egy fikarcnyit sem törődtem magammal. Biztosan ezt akarta – hogy teljesen zavarodottnak és bizonytalannak érezzem magamat. Ha az ember nem látja értelmét az életnek, akkor nem nagyon törődik azzal, hogy mi történik vele. Azt mondja magának, jó lenne meghalni, utána pedig rájön, hogy kész bármire – még olyan őrültségre is, hogy eltűnik az éjszakában egy idegennel.

– Rendben, miszter – mondtam, a hangomat pár oktávval lejjebb ejtve, a tőlem telhető leggyilkosabb tekintettel. – Áll az alku. De ha nem szállítja azt, amiről beszél, akkor mondjon búcsút a fejének. Lehet, hogy kicsi vagyok, de nem hagyom, hogy bárki is elfelejtse az ígéretét.

Még akkor is sötét volt, amikor vonatra szálltunk. Nyugat felé utaztunk, bele a hajnalba, Missouri államon keresztül, miközben a tompa novemberi fény küszködve igyekezett áttörni a felhőket. Én nem léptem ki Saint Louisból azóta, hogy az anyámat eltemették, és aznap reggel egy borongós világot fedeztem fel: szürke volt és kopár, és kétoldalt száraz kukoricakórók végeérhetetlen csíkjai szegélyezték utunkat. Valamivel dél múltán zötyögtünk be Kansas Citybe, de nem hinném, hogy az együtt töltött órák alatt Yehudi mester három vagy négy szónál többet szólt hozzám. Többnyire aludt, arcába húzott kalapja mögött bóbiskolva, én viszont túlságosan féltem, semhogy mást tudtam volna csinálni, mint kinézni az ablakon, és figyelni a mellettünk elsuhanó tájat, miközben azon tűnődtem, mekkora pácba keveredtem. A Saint Louis-i haverok óvtak a Yehudi mester-féle alakoktól: a rossz szándékú magányos kóborlóktól, perverzektől, akik fiatal fiúk után cserkésznek, hogy elcsábítsák őket. Elég rossz volt azt is elképzelni, hogy leveszi a ruhámat, és megérint ott, ahol nem akarom, hogy megérintsen, de ez semmi volt a fejemben csapkodó egyéb félelmekhez viszonyítva. Meséltek egy fiúról, aki elment valami idegennel, és soha többé nem hallott róla senki. Később a férfi bevallotta, hogy apró darabokra vagdosta a fiút, és megfőzte ebédre. Egy másik fiút a falhoz láncoltak egy sötét pincében, és hat hónapig nem adtak neki mást, csak kenyeret és vizet. Egy másiknak lehúzták a bőrét a csontjairól. Most, hogy volt időm végiggondolni, mit tettem, úgy véltem, hogy talán rám is ilyesféle bánásmód vár. Hagytam, hogy egy szörnyeteg a markába kaparintson, és ha feleolyan flúgos, mint amilyennek látszik, aligha érem meg a következő hajnalt.

Paul Auster

Fordította: Szász Imre

A 21. Század Kiadó oldalán közölt beleolvasó, a teljes részlet itt olvasható el.

Paul Auster: Mr. Vertigo
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
352 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3368 Ft,
e-könyv változat 1867 Ft
ISBN 978 615 5915543