Hol kezdődik, hol ér véget a Pokol | Levan Berdzenisvili: Szent sötétség

Posted on 2020. április 17. péntek Szerző:

0


Bedő J. István |

Nos, igen, ez a közelmúltban megjelent könyv nem hagyta magát, hogy írjak róla. Levan Berdzenisvili történeteit az hitelesíti, hogy szerzője a nyolcvanas évek derekán került kényszermunkatáborba – köznyelven a gulágra. Ma már szinte glóriás a gorbacsovi éra, pedig mielőtt teljesen felszámolták volna a táborok intézményét, azért még küldtek oda – a kötelező köztörvényesek, kétkezi rablók, betörők, szórvány- és sorozatgarázdák mellé – értelmiségieket, rendszerhűségükben megingott katonatiszteket, akik voltak olyan vakmerők, hogy nem lelkendeztek a szovjet közállapotokért.

Az egész Szovjetunióra kiterjedő tábor-világ (a Gulag-szigetcsoport) teljes valóságát csak évtizedek múlva fogjuk megismerni, ha egyáltalán. Ám ez a történet sajátos szeletét mutatja be. Egy (pláne több) értelmiségi azért soha nem adja fel agyának működését, tehát a kényszermunkatábor kitelepült egyetemmé alakult át – persze kevesek számára. Aki most úgy érzi, ismerős a helyzet, nem is téved. Valóban, a Pokolbeli víg napjaim idéződik fel, Faludy György önéletírása. Számos ijesztő hasonlóság ellenére azonban sokban különbözik Berdzenisvili visszaemlékezése. A vád és ítélet nélküli foglyok az erős Rákosi-rezsim idején kerültek Recskre volt, s nem is lehetett tudni, milyen szempontok alapján. A fő cél azért kibogozható: példát statuálni, kivonni a forgalomból, aki gyanús, akinek működik az agya. A munka értelmetlen (ugyan kinek kell annyi kibányászott kő?), s aki belehal, csak megkönnyíti az államvédelem dolgát.

A könyvben leírt munkatábor ugyan nem sarkkörön fekvő ólombányát szolgálja ki, csupán ipari kesztyűket termel, és a norma teljesítése után az elítélt „szabadfoglalkozást élvezhet”. Még valami kantinszerűség is van a táborban. De a legfőbb különbség: a kor. A korábban elképzelhetetlen gorbacsovi reformok, a glasznoszty és a peresztrojka (meg vodkatilalom) szép módszeresen morzsolgatta szét a vörös zászló alatt üzemelő cári, vagyis fegyelmező, kizsákmányoló rendszert.

Berdzenisvili és társai számára – amint a könyvből kiderül – a fő tevékenység az említett önképzés volt, mondhatnám: mellesleg kényszerdolgoztak… A kollégákkal az ókori peripatetikus (sétáló) iskolákat felidéző módon folytattak filozófiai fejtegetéseket, alkottak és adtak elő színdarabokat. Külön pikantériája az ügynek, hogy a soknemzetiségű jelzőt viselő Szovjetunió különböző köztársaságaiból kerültek ide. Kaukázusi foglyok: örmények és grúzok, nyugatiak: ukrán és lettországi, rendszerkritikusok, megingathatatlan kommunisták, sztalinisták és még egy félkótya anarchista zsidó is. Néha meg sem értették egymást pontosan, avagy olyan nyakatekerten fejezte ki magát egyik-másik társuk, hogy még tolmács is kellett hozzá. És el ne feledjük, a különböző letartóztatások után a Lenin és Marx műveivel felszerelt börtönkönyvtárak nyitva álltak előttük – jobb híján végigolvastak mindent, és volt idejük elemezni, kritizálni a jelenbe nyúló múltat.

Tucatnyi arckép került a könyvbe, és bármily hihetetlen, Berdzenisvili és társai szinte élvezték remekül szórakoztak. Ő maga is azt mondja: életem legjobb időszaka volt. Holott nem kevés időt mázsáltak rájuk. A leggyakoribb a hét plusz három vagy az öt plusz kettő (kényszermunka+száműzetés) volt, szovjetellenes agitáció és propaganda miatt. A büntetett tevékenység lehetett ostobaságok fecsegése az utcán vagy valakinek a bebörtönzése ellen tiltakozó nyilatkozat aláírása.

Az a híres paragrafus, amit sok ezerszám alkalmaztak még (ismétlem) a nyolcvanas években is, nagyon árulkodó. Ha a gondolkodókat, az önálló gondolkodást vonják ki a jogszabály erejével a társadalomból – akkor az a rezsim retteg. Attól retteg, hogy a kötelező erővel terjesztett ideológia, propaganda hazugságát néhány (tényleg csak néhány) okos ember képes leleplezni – és akkor vége a buboréknak. Mint ahogy láttuk is.

Berdzenisvili minden egyes portréját azzal fejezi be, hogy a történet szereplője, ha megérte a szabadulása napját, utána mivel foglalkozott. A kép színes. Némelyek megérdemelten magas polcra kerültek, egyetemen tanítottak, néhányan politikai pályát céloztak meg, mások politikusok tanácsadói lettek. A legjellemzőbb azonban, hogy ez utóbbiak megcsömörlöttek vagy életkorukra hivatkozva kiszálltak, s ez érthető, mind 80 körüliek.

Közelmúltbeli a könyv, 2019-ben került a boltokba (COVID-számítás előtt 3. hó), de az orosz nyelvű verzió 2016-os, a szerzői jogok pedig 2010-et jelölnek. Jó lenne hinni, hogy a Szent sötétség egy meg nem ismétlődő múltról szól.

Levan Berdzenisvili

Levan Berdzenisvili: Szent sötétség.
A Gulag utolsó napjai

Fordította: Bazsó Márton
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019
360 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3199 Ft
ISBN 978 963 143 8918

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Életem legjobb évei voltak” – írja a szerző félig-meddig komolyan, mivel egyrészt fiatal volt, másrészt a KGB buzgalma folytán remek társaságba keveredett: ebben az utolsó Gulag-érában, a glasznoszty és a peresztrojka idején kivételes emberek, művészek, értelmiségiek gyűjtőhelye volt a munkatábor. A foglyok büntetésképpen kesztyűt varrtak normában, szabad idejükben pedig holt nyelveket tanultak egymástól, a valódi kommunizmus lehetőségét vagy lehetetlenségét latolgatták, gitároztak, énekeltek, könyveket rendeltek postán, költészeti estet rendeztek, és a kollektív éhezés közepette szókratészi dialógusokat folytattak – többek közt a világ legjobb ételeiről.
A Szent sötétség egy korszak derűs nekrológja. Számvetés. Megírásának ötlete egy kórházi ágyon született, a sötétség és a fény megvilágosító határmezsgyéjén. A szerző lágerbeli sorstársainak állít benne emléket, kinek-kinek komolyan, érzelmesen vagy szórakoztatóan, fanyar humorral, hiszen ezekbe az elit körökbe bekerült egy-egy másféleképpen színes egyéniség is, afféle falu bolondja, vagy a politikában olyannyira járatlan személy, aki az emberi jogokat és a demokráciát nagyjából a homoszexualitással azonosította.
Levan Berdzenisvili (1953) grúz író, politikus, akadémikus az illegális Grúz Köztársasági Párt alapító tagja (1978), a Tbiliszi Nemzeti Parlamenti Könyvtár igazgatója (1998–2004), parlamenti képviselő (2012–2016). Klasszika-filológusként végzett Tbilisziben. Arisztophanész műveiből doktorált, az összes komédiáját lefordította grúzra. Három évig (1984–1987) politikai fogolyként ült a Gulagon szovjetellenes propagandatevékenység vádjával.