Erin Morgenstern: Csillagtalan Tenger (részlet)

Posted on 2020. április 20. hétfő Szerző:

0


2015. január

Van egy könyv egy polcon az egyik egyetem könyvtárában.
Ebben nincs semmi szokatlan, de ennek a bizonyos könyvnek nem ott lenne a helye.

A könyv a regények közé lett besorolva, pedig a cselekmény zöme igaz, és a többi is elég közel áll a valósághoz. A könyvtárnak ebben a termében alig van mozgás, pocsékul van megvilágítva, és a polcokon áll a por.

A könyv egy gyűjtemény része, amelyet a tulajdonosa a végrendeletében adományozott a könyvtárnak. A könyveket hozzácsapták a könyvtári állományhoz, besorolták őket a Dewey-féle tizedes osztályozás szerint, a borítójuk belső oldalára vonalkódos matricát ragasztottak, hogy ki lehessen őket kölcsönözni a pultnál, és széthordhassák őket a szélrózsa minden irányába.

Ezt a bizonyos könyvet csak egyszer olvasta be a vonalkódolvasó, akkor, amikor bevitték a katalógusba. A lapjain nincs szerző megnevezve, ezért „Ismeretlen”-ként került a rendszerbe, és az I betűs szerzők között kezdte a pályafutását, de a körülötte lévő könyvek jövés-menése miatt vándorolt egy keveset. Néha leveszik, szemügyre veszik, azután visszateszik a helyére. Alig néhányszor ütötték fel, habár egyszer egy professzor alaposan áttanulmányozta az első pár oldalt, és elhatározta, hogy később még újra kézbe veszi, de végül megfeledkezett róla.

Mióta bekerült a könyvtárba, senki sem olvasta el az elejétől a végéig.
Néhány látogató fején (a feledékeny professzort is beleértve) átfutott a gondolat, hogy ez a könyv nem ide való. Talán a különleges gyűjteményben lenne a helye, abban a teremben, ahová a diákok csak írásos meghatalmazással léphetnek be, ahol folyamatosan köröző könyvtárosok őrzik a ritkaságokat, és ahonnan semmit sem lehet kikölcsönözni. Azoknak a könyveknek nincs vonalkódja, és olyanok is akadnak köztük, amelyekhez csak kesztyűben lehet hozzányúlni.

Ez a könyv azonban a hétköznapi állományban rostokol. Csak áll ott, nem kering, csupán elméletileg.

A könyv borítója sötétvörös vászonból készült, amely az évek során megfakult. Egykor aranyozott betűket nyomtattak rá, de az arany időközben lekopott, a betűk pedig bevésett jelekké halványultak. A felső sarka meghajlott, mert 1984-től 1993-ig egy nehéz könyv hevert rajta egy dobozban, a raktárban.

Ma egy januári nap van a diákok által J-szemeszternek nevezett időszakban, amikor még nincs tanítás, de már szívesen látják őket a campuson, ahol a diákok előadásokat és vitaesteket tartanak, és elkezdődnek a színdarabok próbái. Egy kis bemelegítés az ünnepek után, mielőtt visszazökkennének a szokásos kerékvágásba.

Zachary Ezra Rawlins azért van a campuson, hogy olvasson. Kissé gyötri a bűntudat, mert videojátékkal (meg visszajátszással és elemzéssel) kellene töltenie az értékes téli órákat a diplomamunkájához. De annyi időt ül monitor előtt, hogy szinte kényszeres vágyat érez arra, hogy rendes könyvet vegyen kézbe, úgy pihentesse a szemét. Emlékezteti magát, hogy sok a közös pont a videojátékokkal, de szinte mindenben talál közös pontot, ha erről van szó.

Úgy véli, hogy az olvasás ahhoz hasonlít, mint amikor az ember olyan játékot játszik, amelyben egy nála jobb játékos már meghozta helyette a döntéseket. (Habár néha azt kívánja, bárcsak újra divatba jönnének a kalandválasztós könyvek.)

Sok gyerekkönyvet is elolvasott (vagy újraolvasott), mert azok cselekménye történetszerűbb, noha kissé fél attól, hogy ez a közelgő életnegyedi válság jele. (Titkon arra számít, hogy az életnegyedi válság nála óraműpontossággal a huszonötödik születésnapján fog jelentkezni, és addig már csak két hónap van hátra.)

A könyvtárosok azt hitték, hogy irodalom szakos, de amikor az egyikük beszédbe elegyedett vele, kötelességének érezte bevallani, hogy valójában médiatudományt tanul. Amint lelepleződött, furcsa módon hiányolni kezdte a rejtett énjét. Úgy véli, hogy szögletes szemüvege és kötött pulóverei miatt valóban irodalom szakosnak néz ki. Zachary még mindig nem szokott hozzá a New England-i télhez, különösen ehhez a mostanihoz, mert állandóan szakad a hó. Több réteg gyapjúba és sálakba burkolja az ország déli részén felnövekedett testét, és mindenhová magával cipeli a forró csokoládéval töltött termoszát, amelybe néha löttyint egy kis konyakot is.

Két hét van hátra a januárból, és Zachary nagyjából kipipálta a gyermekkori klasszikusok listáját, legalábbis azokat, amelyeket megtalált a könyvtárban, ezért áttért azokra a kötetekre, amelyeket már régen el akart olvasni, illetve azokra, amelyeket véletlenszerűen választott ki az első oldalak alapján.

A szokásává vált, hogy minden reggel átmenjen a könyvtárba, a nyirkos csöndben kiválasszon magának egy művet, azután visszamenjen a szobájába, és egész nap olvasson. Leveri a csizmájáról a havat a világos előcsarnokban, a bejárat előtti szőnyegen, bedobja a Zabhegyezőt és A szél árnyékát a visszahozott könyveknek kitett dobozba, és azon töpreng, hogy vajon másfél év elteltével elbizonytalanodhat-e a szakiránnyal kapcsolatban. Azután eszébe jut, hogy kedveli a médiatudományt, ráadásul öt és fél éven keresztül irodalmat tanult, úgyhogy mostanra biztosan arra is ráunt volna. Olvasásból akar egyetemi diplomát szerezni. Nem akar dolgozatokat leadni, nem akar vizsgázni, csak olvasni.

Lemegy két emeletet, végighalad a folyosón, amelyet az egyetem régi fotói díszítenek, és belép a szépirodalmi részlegbe, amely szokás szerint üres. Zachary léptei visszhangoznak a polcok között. Az épületnek ez a szárnya régebbi, kisebb a belmagassága, a könyvek egészen a plafonig fel vannak pakolva, a teret halvány izzók világítják meg, amelyek állandóan kiégnek. Zachary arra gondol, hogy miután lediplomázott, és lesz pénze, adományozni fog a könyvtárnak egy bizonyos összeget kifejezetten arra, hogy ezen a részen kicseréljék a vezetékeket. Elegendő fény az olvasáshoz Z. Rawlins jóvoltából, aki 2015-ben végzett. Szívesen.

Megkeresi a W betűt, mert mostanában megkedvelte Sarah Waterst, és bár a katalógusban több cím is szerepel, csak A kis idegen van kint a polcon, ezért nem kell döntenie. Zachary ezután olyan írásokra vadászik, amelyekről a cím vagy a szerző alapján még nem hallott. Azokkal kezdi, amelyeknek üres a gerince.

Felnyúl egy olyan magas polcra, hogy egy alacsonyabb diáknak fellépőre lenne hozzá szüksége, és kihúz a sorból egy vászonborítású, borszínű könyvet. A borítóján sem szerepel a cím, ezért Zachary kinyitja, és elolvassa a címlapot: Édes bánatok.

Lapoz még egyet, hátha megtalálja a szerzőt, de rögtön elkezdődik a szöveg. Hátralapoz, de nincs benne köszönetnyilvánítás, sem jegyzet, csak egy vonalkódos matrica a hátsó borító belső oldalára ragasztva. Megint előrelapoz, de nem szerepel benne szerzői jog, sem dátum, sem semmiféle nyomdai adat.

A kötet egyértelműen régi, és Zachary keveset tud a könyvkiadás és a könyvkötés történetéről. Elképzelhető, hogy a régi művekben nem szerepelnek ezek az információk. Ettől függetlenül furcsának találja, hogy nem említik meg a szerzőt. Talán hiányzik belőle egy-két lap, vagy nyomdahibás. Átlapozza a szöveget, és megállapítja, hogy kitéptek belőle néhány oldalt, és ezek helyén csak papírcafatok éktelenkednek.

Zachary elolvassa az első oldalt, azután a következőt és az azutánit.
A feje fölött lévő izzó, amely az U–Z részleget világítja meg, villogni kezd, és kialszik.
Zachary kelletlenül becsukja a könyvet, és ráteszi A kis idegen tetejére, azután mind a kettőt a hóna alá csapja, és elindul velük a fényes előcsarnok felé.

A pult mögött álló diákkönyvtárosnak, akinek egy golyóstollal van összetűzve a kontya, meggyűlik a baja a rejtélyes kiadvánnyal. Először nem tudja beolvasni a vonalkódot, azután a gép egy másik könyvet dob ki.

– Azt hiszem, rossz a vonalkódja – közli, azután nyomkodni kezdi a billentyűzetet, és résnyire szűkített szemmel nézi a monitort. – Te ismered ezt a kötetet? – kérdezi végül a másik könyvtárostól, aki szintén a pult mögött áll.
A középkorú férfi, aki egy mutatós, zöld kardigánt visel, belelapoz a műbe, és összeráncolja a szemöldökét.
– Nincs szerzője. Ilyet még nem láttam. Melyik polcon volt?
– A szépirodalmi részlegen, a W betű környékén – feleli Zachary.
– Esetleg nézd meg a Névtelenek között – tanácsolja a zöld kardigános könyvtáros, miközben visszaadja a lánynak a könyvet, és egy másik látogató felé fordul.
A lány megint nyomkodni kezdi a billentyűzetet, és megrázza a fejét.
– Így sem találom – mondja Zacharynek. – Ez nagyon fura.
– Ha ez gondot jelent… – kezdi Zachary, de elhallgat, mert azt reméli, hogy a lány odaadja neki.
Érdekes módon máris ragaszkodik ehhez a kötethez.
– Semmi gond, berakom a fájlodba – feleli a lány. Beír valamit a számítógépbe, azután újra lehúzza a vonalkódot, és odatolja a két könyvet Zachary elé a diákigazolványával együtt. – Kellemes olvasást! – mondja vidáman, azután megint belemerül az olvasásba.

Zachary nem látja a könyve címét, csak azt, hogy valami Raymond Chandler írta. A J-szemeszterben a könyvtárosok mindig kedvesebbek, valószínűleg azért, mert ilyenkor kevesebb a dühös tanár és az unott diák, és több idejük marad a könyvekre.

Miközben Zachary a szobája felé gyalogol a hidegben, és alig várja, hogy végre belekezdjen a könyvbe, azon töpreng, vajon miért nem szerepelt a rendszerben. Rengeteg kötetet kikölcsönzött már, ezért többször ütközött kisebbfajta problémákba. Néha a vonalkódolvasó nem viszi a vonalkódot, de olyankor a könyvtárosok be tudják gépelni a számot. Vajon a vonalkódolvasó előtt hogyan iktatták őket, amikor a műveknek még papírkártyái voltak, amelyeket egy papírzsebbe bújtattak, és alá kellett írni őket? Most is jó érzés lenne aláírni, nem csak egy számnak lenni a rendszerben.

Zachary kollégiumi szobája egy téglaépületben van, amelyben a folyamatosan lemorzsolódó végzősök laknak. Az épületet befutotta a borostyán, amelyet most vastag hótakaró borít. Zachary felmászik a rengeteg lépcsőn a negyedik emeletre, a tetőtérbe. A szobája egyik fala ferde, az ablakai huzatosak, ezért pokrócokat terített eléjük, és van egy hősugárzója télire. A falakon falvédők lógnak, amelyeket az anyja küldött. Ezek otthonosabbá teszik a szobát, részben azért, mert lehetetlen kimosni belőlük a zsálya illatát. A szomszédja, aki művészettörténetet tanul, barlangnak hívja, habár inkább egy odúhoz hasonlít, de azokban általában nincsenek Magritte-poszterek és négy konzol. A síkképernyős, fekete tévé tükörként viselkedik. Azt is le kellene teríteni egy falvédővel.

Zachary leteszi a könyveket az asztalára, felakasztja a kabátját és berakja a csizmáját a szekrénybe, kimegy a folyosóra, és elindul a teakonyha felé, hogy készítsen magának egy bögre kakaót. Miközben arra vár, hogy a vízforralóban felforrjon a víz, azt kívánja, hogy bárcsak magával hozta volna a borszínű kötetet is, de elhatározta, hogy nem fog állandóan könyveket bújni. Így akar közvetlenebbnek és barátságosabbnak látszani, de egyelőre nem tudja, hogy bevált-e a terve.

Miután visszatér a kakaóval az odújába, beül a babzsákfotelbe, amelyet tavaly örökölt egy távozó diáktól. Eredetileg neonzöld ugyan, de Zachary letakarta egy barna, szürke és lila színű faliszőnyeggel, amely túl nehéz volt ahhoz, hogy felakassza a falra. A hősugárzót a lábára irányítja, kinyitja az Édes bánatokat ott, ahol akkor tartott, amikor az izzó kiégett a könyvtárteremben, és olvasni kezd.

Néhány oldal után a történet elemelkedik a valóságtól, és Zachary nem tudja megállapítani, hogy ez egy regény, egy novellagyűjtemény vagy egy történetbe ágyazott történet. Arra gondol, hogy talán később majd visszautal a korábbi részekre. Azután ismét új irányt vesz.
Zachary Ezra Rawlinsnak remegni kezd a keze.

A könyv első fejezete egy romantikus történet egy kalózról, a második egy beavatási szertartást ír le egy furcsa, föld alatti könyvtárban, a harmadik viszont egészen más.
A harmadik fejezet róla szól.
A fiú egy jósnő fia.
Arra gondol, hogy ez csupán véletlen, de amikor folytatja az olvasást, a részletek túlságosan egyeznek ahhoz, hogy kitaláció legyen. Lehet, hogy jó pár jósnő fiának a cipőfűzőjét áthatja a zsálya illata, de az nem túl valószínű, hogy ők is egy sikátoron keresztül rövidítik le az iskolából hazafelé vezető utat.

Amikor ahhoz a részhez ér, amelyik az ajtót írja le, leteszi a könyvet.
Megszédül. Feláll, mert attól fél, hogy mindjárt elájul, és arra gondol, hogy kinyitja az ablakot, de ehelyett felrúgja a kakaóval teli bögrét, amelyről teljesen megfeledkezett.
Gondolkodás nélkül elindul a teakonyha felé papírtörlőért. Felitatja a kakaót, és visszasiet a teakonyhába, hogy kidobja a nedves törlőkendőket. Elmossa a bögrét a mosogatóban. Csorba a széle, és arra gondol, hogy ez friss sérülés. A lépcsőház felől távoli nevetés hallatszik.

Zachary visszamegy a szobájába, és megbámulja a kötetet, amely közönyösen hever a babzsákon.
Ritkán szokta bezárni az ajtót, de most megteszi.

A kezébe veszi a könyvet, és alaposan megszemléli. A felső sarka meghajlott, és elkezdett rajta foszladozni az anyag. A gerincén néhány aranyszínű pötty látszik.
Zachary vesz egy mély lélegzetet, és újra kinyitja a könyvet. Arra az oldalra lapoz, ahol abbahagyta az olvasást, és erőt vesz magán, hogy befogadja a történetet, amely pontosan úgy alakul, mint amire számított.

Az emlékei kitöltik a leírás hiányzó hézagait: a meszelés csak a fal feléig tartott, és fölötte a téglák ismét vörössé váltak; a szemeteskonténer a sikátor másik végében állt; a tankönyvekkel teli hátizsák súlya húzta a vállát.

Számtalanszor eszébe jutott az a nap, de ez most más. Ezúttal a papíron szereplő szavak elevenítik fel az emlékeit, amitől tisztává és élővé változnak. Mintha csak tegnap történt volna, nem pedig több mint egy évtizeddel ezelőtt.

Maga előtt látja az ajtót. A tökéletes festési technikát. A trompe-l’oeil-hatást, amelyet akkor nem tudott megnevezni. A méhet aranyszínű, keskeny csíkokkal a hátán. A kardot, amelynek a hegye a kulcs felé mutat.

De amikor Zachary folytatja az olvasást, többet is megtud az emlékeinél.
Furcsának találja, hogy rábukkan egy könyvre, amely a saját élete egyik epizódját írja le, amelyről sohasem beszélt senkinek, és amelyet sohasem írt le, most mégis nyomtatásban olvassa vissza. Azt pedig még furcsábbnak találja, hogy a szöveg megerősíti azt a feltételezését, hogy abban a pillanatban, amikor az ajtó előtt állt a sikátorban, valami különlegessel találkozott, és elszalasztotta a kínálkozó alkalmat.

A történetek elején szereplő fiúk sohasem tudják, hogy a történet elkezdődött.
Zachary az oldal aljához ér, és lapoz. Arra számít, hogy a története folytatódik, de téved. A történet ismét új szálon megy tovább, egy babaházzal folytatódik. Végiglapozza a könyvet, hátha újra felbukkan a jósnő fia vagy a festett ajtó, de erről semmit sem talál.
Visszalapoz, és újra elolvassa azokat az oldalakat, amelyek a fiúról szólnak. Róla szólnak. Arról a helyről, amelyet nem talált meg az ajtó mögött, bármi legyen is a Csillagtalan Tenger. Már nem remeg a keze, de még mindig szédül és izzad, és eszébe jut, hogy végül elfelejtette kinyitni az ablakot, de képtelen abbahagyni az olvasást. Feltolja az orrnyergén a szemüveget, hogy jobban tudjon fókuszálni.

Nem érti, hogyan tudta valaki ilyen részletesen leírni a jelenetet, sem azt, hogy miért szerepel ez egy olyan műben, amely ránézésre sokkal idősebb nála. Megdörzsöli a megsárgult papírt az ujjai között, amely a szélei mentén szinte barna. Tapintásra vastag és érdes.

Vajon előre megjósolta őt valaki egészen a cipőfűzőjéig? Vajon ez azt jelenti, hogy a történet többi része is igaz? Létezik egy föld alatti könyvtár, ahol kivágott nyelvű szolgálattevők élnek? Igazságtalanság lenne, ha ő lenne az egyetlen létező személy a sok kitalált karakter között, de Zachary azt feltételezi, hogy a lány és a kalóz szintén valódi lehet. Az ötlet mégis annyira komikus, hogy hangosan felnevet.

Azon töpreng, vajon elment-e az esze, és végül úgy dönt, hogy ha el tud ezen gondolkodni, akkor valószínűleg nem, ami kifejezetten megnyugtató.
Ránéz az utolsó két szóra.
Még nem.
Egymást kergetik a fejében a kérdések.
Végül a méhmotívum és az emlékeiben élő ajtó kapcsán csak egyetlen kérdése marad:
Ez a könyv vajon arról a helyről származik?
Újra végigmustrálja, és megakad a szeme a hátsó borító belső oldalára ragasztott vonalkódon.
Zachary alaposan megvizsgálja, és azt látja, hogy eltakar valamit. A matrica alsó pereme alól kikandikál egy fekete tintafolt.

Enyhe bűntudat gyötri, amikor arra gondol, hogy leszedi. A vonalkód úgyis hibás volt, és ki kell cserélni… Habár egyelőre nem áll szándékában visszavinni a kötetet. Lassan és óvatosan lefejti a matricát, igyekszik egy darabban leszedni, és nem akarja felsérteni az alatta lévő papírt. Könnyedén lejön, és felragasztja az asztala sarkára, azután szemügyre veszi, mi van alatta.

Erin Morgenstern

Nem szavakat lát, hanem szimbólumokat, amelyeket belepecsételtek vagy más módszerrel belepréseltek a hátsó borítóba. Kissé megfakultak, de kivehetőek.
A tintafolt, amelyik kilátszott, egy kard markolata.
Fölötte egy kulcs van.
Afölött pedig egy méh.
Zachary Ezra Rawlins döbbenten mered azoknak a szimbólumoknak a kicsinyített mására, amelyeket az anyja üzlete mögött húzódó sikátorban látott, és azon töpreng, hogyan folytasson egy olyan történetet, amelyikről nem tudta, hogy ő szerepel benne.

Fordította: Bosnyák Edit

Erin Morgenstern: Csillagtalan Tenger
Agave Kiadó, Budapest, 2020