Kulcsár István: Nem ezt ígértétek! (részlet)

Posted on 2020. április 1. szerda Szerző:

0


Tízéves koromig a Nefelejcs utcában laktunk, vagyis Csikágó kellős közepén, egy négyemeletes körgangos házban, amelynek homlokzatát a tervező építész, akárcsak a szomszédos épületekét, timpanonra emlékeztető stukkókkal és egyéb díszítésekkel próbálta feldobni, de attól az még a legkevésbé sem tűnt előkelőnek. A kapun belépve néhány méter megtétele után a jövevény egy jókora kövezett udvaron találta magát, amelynek a közepén a poroló állt. Ezt a faalkotmányt a lakók szigorúan csak reggel 9 és 11 óra között vehették igénybe, főként ha voltak szőnyegeik (nekünk például csak egyetlen rongyszőnyegünk volt), amelyekből a prakkerrel kiverhették a port. A házmester – hivatalos címe szerint: házfelügyelő – ezt könyörtelenül betartatta a háziasszonyokkal. A mi lakásunk is erről az udvarról nyílt. Mindössze egyetlen lakószobából állt, sem konyha, sem fürdőszoba. A konyhát a sparhelt, a fürdőszobát egy lavóros mosdóállvány és a falikút helyettesítette. Az udvarról, ha jól emlékszem, nyolc vagy tíz ilyen komfort nélküli lakásba lehetett bemenni; szükségleteink elvégzésére az udvar két sarkában elhelyezkedő, hol működő, hol eldugult vécékbe jártunk. Az emeleti gangokról is ilyen lakások nyíltak, bár azt hiszem, ott voltak szoba-konyhásak, sőt kétszobásak is. Nálunk a berendezés egy kétajtós tükrös ruhásés egy kis konyhaszekrényből, a szüleim családinak nevezett, valójában meglehetősen keskeny ágyából, az én rácsos gyerekágyamból, egy asztalból, valamint két, később három székből állt. Ezek közül az egyik hokedli, azaz támla nélküli szék volt. Mindehhez hozzátartozott még egy könyvespolc a családi ágy fölött és egy fásláda a sparhelt alatt. Édesanyám próbálta otthonosabbá tenni szegényes lakásunkat, az ablakokra függönyt horgolt, a sparhelt fölé falvédőt szögelt, azt is maga hímezte. Volt két díszpárnánk is. A bevetett ágyra pedig mohazöld ágytakaró került, amit itt-ott megrágott a moly, anyukám a Teleki téri ócskapiacon vette, természetesen uraságoktól levetett, levitézlett darab volt.

A világítást egy, a plafonról dróton lógó foglalatba csavart hatvanas égő biztosította, amelyet liliomot formázó búrának kellett volna elegánsabbá tennie. Ez világította meg a szobát esténként, illetve többnyire már délután is, mert az udvarról meglehetősen kevés fény szűrődött be a lakásunkba. Emellett olvasott apám minden este legalább egy órányit, és később, iskolás koromban emellett írtam én a házi feladataimat. Egy százas körte természetesen jobb lett volna, de hát az áram drága volt, takarékoskodni kellett vele.

Mindig csodálom azokat, akik részletesen tudnak mesélni kisgyerekkori élményeikről. Ami az iskola előtt történt velem, én arra csak nagyon homályosan emlékszem. Legfeljebb azt a kiirthatatlan ételszagot tudom csalhatatlanul felidézni, amely már reggeltől kezdve elárasztotta a házunkban az udvart és a lépcsőházat. A babmeg a krumplileves savanykás illatatát máig valósággal az orromban érzem.

Az udvaron néha fogócskáztunk a szomszéd gyerekekkel, bár ennek sokszor sírás lett a vége. Egymást kergetve ugyanis gyakran elestünk és az udvar kövén beütöttük, felhorzsoltuk a térdünket. Más játékra alig emlékszem. Talán csak a Fekete Péter kivétel. A polcon volt egy pakli gyerekkártya, amit néhanapján anyukám levett onnan, és ilyenkor apámmal együtt hármasban körülültük az asztalt és Fekete Pétert játszottunk. A szabályokra már nem emlékszem (nem lehettek túlságosan bonyolultak ha én öt-hatéves fejjel is kiismertem magam bennük), és aki veszített, az lett a Fekete Péter. A fater pedig ilyenkor vidáman rágyújtott arra az akkor divatos nótára, amely úgy kezdődött, hogy Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott… Minden évben május elsején kirándultunk a Hűvösvölgybe (nekem már az is nagy szenzáció volt, hogy villamoson, ahol a kalauz kilyukasztotta a jegyünket), majd a végállomás közelében, a Nagyréten a Gyerekbarátok kakaós-vajaskiflis uzsonnára látták vendégül a magamfajta gyerekeket.

Ez a Gyerekbarátok egy szocialista, vagy ahhoz közeli szervezet volt, amelynek tagjai apámat rendszerint szaktársnak szólították. Nekem maga a szak is valami félig titkos, összezáró egyesülést jelentett. Az öregem gyakran emlegette anyámnak a szakszervezetet és a Szaktanácsot. Egyszer nekem is, bár akkor még egyáltalán nem értettem, hogy mi az. Mégis nagyon megjegyeztem, mármint amit akkor elmesélt, mert kard szerepelt benne, amitől hősnek láttam apámat. Az úgy volt, hogy egyszer az Állatkertből hazafelé menet, amikor a Hősök terén mentünk keresztül, elmagyarázta nekem, hogy az egy hősi emlékmű a vezérekkel. – Látod? Az ott az Árpád, az meg Ond vezér, amaz meg a Töhötöm… Érted? Én töhötöm, de te nem töhötöd. Mert te csak proli vagy. – Aztán valami versből idézett, amiben „úri szittyák” szerepeltek. Ezt megjegyeztem, mert ez a korábban sohasem hallott szó nagyon tetszett nekem. Még a Hősök terén jártunk, amikor apám a homlokán húzódó hegre mutatott, amire én már régebben felfigyeltem, de soha nem kérdeztem meg, hogy mi az.

– Ezt a sebet itt szereztem be a Hősök terén. 1930. szeptember 1-e volt. Te aznap hajnalban születtél. Én jó néhány órát még ott maradtam a kórházban, a folyosón, mert aggódtam anyukád egészsége miatt, de aztán a nővérek megnyugtattak, hogy minden rendben van, és egy pillanatra be is engedtek hozzá. Végtelenül fáradtnak látszott, de azt mondta, hogy nagyon boldog. Te ott szuszogtál mellette egy bölcsőben… Szóval ahogyan ballagtam hazafelé Újpestről, mert te az ottani szülőotthonban jöttél a világra, a Hősök tere közelében rengeteg emberre lettem figyelmes. Akkor jutott eszembe, hogy a Szaktanács erre a napra hirdetett felvonulást, hogy a munkások ott hirdessék meg az általános sztrájkot az alacsony bérek elleni tiltakozásul. Eredetileg úgy volt, hogy én is felvonulok a többiekkel, de a te születésed miatt megfeledkeztem az egészről. Egyszercsak hirtelen lövéseket hallottam és azt láttam, hogy lovasrendőrök vágtatnak bele a tömegbe, ütik-verik a népeket kardlappal. Még a nőket is. Borzasztó dühös lettem és ha hiszed, ha nem, képtelen voltam megállni, hogy ki ne fordítsam az egyik lovas lábát a kengyelből és le ne rántsam a dagadt zsaruját a kövezetre. Gondolom, jól összetörte magát. Ezt látva egy másik zsernyák rúgtatott oda hozzám és lecsapott rám a kardjával. Nem a lapjával, hanem az élével. Még el tudtam kapni a fejemet, de a magyar királyi hatóságnak még így is sikerült engem majdnemhogy kardélre hánynia. Becsületesen vérzett a sebem, egy kapualjban kötözte be valaki, máig sem tudom, hogy kicsoda.

Apám szikár, igen magas ember volt, lehetett úgy 185 centiméter vagy talán annál is több. Egyszer bevitt a munkahelyére, akkor láttam, hogy valósággal kétrét kell hajolnia az amúgy nem is alacsony szedőszekrény fölé, ahonnan sebesen kapdosta ki az ólombetűket a sorjázóba, amit ő vinklinek nevezett. Az újságokat már akkor is lino-, vagyis sorszedéssel készítették (az írógépre emlékeztető szedőgép formálta, öntötte a betűket egybeolvasztott sorokba), de a cikkek címét különböző tipusú és nagyságú betűkből kézzel szedték.

Apám a viseltes, de mindig élesre vasalt nadrágja fölött a nyomdában kék köpenyt hordott, amit időnként hazahozott kimosni. Munkatársai tréfás embernek ismerték, aki szeretett vicceket, humoros történeteket mesélni vagy más előadásában ilyeneket hallgatni. Szemöldöke és szempillája sötétebb árnyalatú volt, mint a haja, a szeme pedig szürke, körülötte korán kialakult nevetőráncok karéja. Ahogy most visszagondolok rá, szinte látom, amint aránytalanul hosszú karjait lengeti járás közben. De lehet, hogy tévedek, mert tizenkét éves koromban láttam őt utoljára, és a fényképről természetesen nem lehet megállapítani, hogy milyen volt a járása.

Összesen egyetlen fényképem maradt a szüleimről, egy 1929 szeptemberében készült házassági fotó. Ez ott függött a falon a könyvespolc fölött, gyakran elnézegettem. Mindketten ünneplőben feszítenek rajta, de persze ne gondoljunk szmokingra vagy fehér menyasszonyi ruhára. Apám sötét öltönyt és fehér inget visel nyakkendővel (amit később csak akkor láttam rajta, amikor a Magdolna utcai Vasas székházba mentünk valamilyen ünnepségre, zenés előadásra), anyám sötét, alighanem szürke vagy kék, derékben karcsúsított, kihajtott galléros, szinte bokáig érő ruhában állt a fényképész elé.

Kulcsár István

Középmagas, ma azt mondanák, arányos alkatú, nagyon szép asszony volt, hullámos fekete haját feltűzte, bocibarna szeme bizakodva nézett a világba, széles szája körül (szinte mindig) kis mosoly játszott. A vonásait amerikai moziszínésznők is megirigyelhették volna. Ugyanolyan nevetős volt, mint apám, biztosan ezért is értették meg olyan jól egymást. Ezt nemcsak most, utólag gondolom így. Jól emlékszem rá, hogy milyen gyengédséggel beszéltek egymással és egymásról, és hogy mennyire egyetértettek mindenben. Egyetlen dolog volt csak talán, ami megosztotta őket: a túróscsusza. Apukám töpörtyűvel szerette, anyukám porcukorral meghintve. De azért ezen sem vesztek össze.

Kulcsár István: Nem ezt ígértétek!
– Regénynek álcázott korrajz

Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2019