Hitek és hitetlenségek | Helen Rappaport: A Romanovok utolsó napjai

Posted on 2020. január 25. szombat Szerző:

0


Pál Attila |

Nem szeretem az általánosításokat, mint a német precizitás, az angol hidegvér, a magyar vendég­szeretet és a többi. Hiszen attól, hogy egy nemzet tagjai vagyunk, miért lennénk egyformák? Ám vitathatatlan, hogy az évszázadokon át egy kö­zös­ségben (nemzetben) élőknek alakulnak ki saját­ságos – ám ettől a közösség nem minden tagjára feltétlenül érvényes – tulajdonságai, amelyek azon­ban leginkább az adott országban elfogadott társadalmi normák, a hatalom, az egyház be­fo­lyá­sának ereje határoz meg.

Ilyen az úgynevezett „orosz lélek” is, amely ugyan közel sem jellemez minden orosz embert, ám a művészetben, az irodalomban tetten érhetők egyes vonásai, mint a békés, beletörődő természet és a mély vallásosság (e kettő, persze, valamelyest összefügg). Azt hinné az idegen, hogy ez az általánosítás leginkább a tanulatlan, egyszerű polgárokra, munkásokra, parasztokra igaz, ám a brit történész-írónak, Helen Rappaportnak a Romanovok utolsó napjairól írt könyvét olvasva kiderül, még az uralkodó család sem vonhatja ki magát alóla. A végtelen alapossággal feltárt, szemléletesen és érzékletesen bemutatott tragikus történet kapcsán a csehovi három nővér jut eszembe, még inkább, ahogy Királyhegyi Pál összefoglalta a darabot: „él vidéken három nővér, Moszkvába akarnak menni, semmi akadálya, tehát maradnak”.

A Romanovok története természetesen nem ilyen egyszerű, átszövik történelmi, dinasztiális, nemzetközi politikai, sőt háborús, polgárháborús szálak, mégis az embernek olyan érzése támad, hogy ennek a háromszáz éve uralkodó családnak nem feltétlenül kellett volna ilyen véget érnie, bizonyos – ugyancsak – nemzetközi és belpolitikai, történelmi, emberi és morális törvényszerűségek pedig azt sugallják, másképpen nem is lehetett volna.

Az orosz történelem, különösen a Romanov dinasztia története iránt elkötelezett Rappaport elsősorban a még kevéssé ismert források felkutatása, elemzése, a mozaikok összerakása révén meséli el az utolsó cári család utolsó két hetének eseményeit, mutatja be tagjait erényeikkel, hibáikkal együtt. Érezni ugyan a szerző rokonszenvét, de a felrajzolt képek tárgyilagosak. Megismerjük a cár, II. Miklós, felesége, Alekszandra, lányaik és a beteges Alekszej cárevics gondjait, gondolkodását, hogy együtt és külön-külön is hogyan adták át magukat szinte minden ellenállás, tiltakozás nélkül az események sodrának, hogyan, miért törődtek bele – habár kapaszkodtak minden halvány reménybe – kiszolgáltatott helyzetükbe.

Szemléletes képet kapunk a cári családot fogva tartókról és elveszejtőkről is: a bolsevik forradalmi gépezet fogaskerekeiről, a karrierizmustól és bosszúvágytól egyaránt fűtött katonatisztekről, a forradalom utáni, még meglehetősen bizonytalan lábakon álló, s ezért kegyetlen, vérszomjas lenini államgépezetről. A megrajzolt kép pontos és riasztó: lelepleződnek a formálódó diktatúra kommunikációs „mesterkedései”; a Moszkvából küldött (vagy nem küldött) utasításokat bárdolatlan, ügyetlen, kegyetlen alakok hajtják végre. De akadnak a bolsevista bosszúvágytól még meg nem érintett egyszerű szolgálók, apácák, sőt még emberséges katonák is, akik (és őseik) évszázadokon át a cár és családja iránti feltétlen tiszteletet és rajongást szívták magukba.

És nem hagyhatjuk ki a nemzetközi diplomácia tétova és gyenge – akarom is, meg nem is – gesztusait a cári család kimenekítésére Oroszországból. Mindezek élén állnak félszívű próbálkozások az európai monarchiákban fellelhető rokonok részéről, akik az utolsó pillanatig sem hitték el, hogy a Romanovokat mind egy szálig el is pusztíthatják. Nem hitték el, mert nem fogták fel, hogy olyan hatalom állt velük szemben, amely nem ismer és nem ismer el semmiféle diplomáciai szokásjogot. Ha érdeke úgy kívánja, felrúg minden írott és íratlan szabályt.

Rappaport csupán a közvetlen előzményekre koncentrál: a polgári forradalom győzelmére, arra, hogy II. Miklós lemond a trónról, s megbukik a Kerenszkij-kormány – és ennek következményeire a cári család sorsára nézve. A brit történész olvasóját felkészültnek tekinti, ezért nem szól a Romanovok háromszáz éves uralmáról, annak fény- és árnyoldalairól – tehát a forradalmak okairól sem. Ezt nem is tartja könyve feladatának, de amiről ír, az alapos, sokrétű, szemléletes, és nem utolsósorban érdekfeszítő olvasmány.

Helen Rappaport

Helen Rappaport: A Romanovok utolsó napjai –
A jekatyerinburgi tragédia

Fordította: Kovács Lajos
Helikon Kiadó, Budapest, 2019
332 oldal, teljes bolti ár 4699 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3759 Ft,
ISBN 978 963 479 1652

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1918. július 4-én új parancsnokot neveztek ki a szigorúan őrzött, jekatyerinburgi Ipatyjev-ház élére. Jakov Jurovszkijnak hívták, s az ő feladata volt, hogy végleg megoldja a cári család kérdését, amely egyre több gondot okozott a bolsevik vezetésnek. Tizenhárom nappal később Jurovszkij parancsára, de minden bizonnyal Moszkvából ‑ Lenintől és Szverdlovtól – érkező utasításra egy alagsori szobában kivégezték II. Miklós volt cárt, a feleségét, Alekszandra Fjodorovnát, négy lányukat, a trónörökös Alekszejt és a még velük lévő szolgáikat.
A történetet már sokan megírták, Rappaport könyve mégis különleges. Soha senki nem tárta fel még ilyen meggyőzően az uráli bolsevikok és a moszkvai vezetés kapcsolatát – miután a hivatalos orosz történetírás ma is azt tartja, hogy a gyilkosságra sem Lenin, sem bárki az új szovjet-kommunista kormány vezetői közül nem adott utasítást, és főleg nem a cárné, a lányok, a kiskorú Alekszej és a szolgák megölésére. Soha senki nem írta meg ilyen percnyi pontossággal a kivégzés minden hátborzongató részletét – felkutatva minden létező beszámolót az utolsó órákról. És soha senki nem ábrázolta még ennyire árnyaltan az utolsó orosz cárnak, feleségének, lányainak és beteg fiának személyiségét – minden hibájukkal, de ugyanakkor azzal a méltósággal együtt, ahogy sorsukat viselték.
Helen Rappaport könyve a precíz, de egyben érzelmekkel telített történetírás remekműve.