Helen Rappaport: A Romanovok utolsó napjai (részlet)

|| 9. || „Minden ugyanaz”
1918. július 11., csütörtök

Most már hat hete a jekatyerinburgi Novo-Tyihvinszkij-zárda buzgó nővérei nap mint nap megtették az utat a város déli külvárosából az Ipatyjev-házba, hogy élelmet – tojást, lisztet, tejszínt, tejet és vajat – hozzanak a Romanov-családnak. Soha nem engedték meg nekik, hogy belépjenek, mindent a bejárati ajtónál, a parancsnoknak kellett átadniuk. Bár az élményt megfélemlítőnek találták, nem hagyták el bátyuska-cárjukat.

A zárda régóta jó hírnévnek örvendett emberbarátságáról. A tizennyolcadik század végén alapított intézmény 1822 óta az egyik leggazdagabb volt Oroszországban: tartozott hozzá egy gondozott parkban fekvő, nyolc templomból álló épületegyüttes tavakkal, egy kórház, egy szegényház és egy árvaház lányok számára. Híres volt 900 nővére által űzött minőségi kézműipara: gyertyaöntése, ikonfestése, varrottasai és hímzései. Ágnes nővér, a novíciusok főnöke, aki mindennap vállalta az utat az Ipatyjev-házba, arra utasította a nővéreit, hogy civil ruhában menjenek – ami még elfogadható volt, mivel nem tették le a fogadalmukat –, hogy ne kerüljenek összeütközésbe a bolsevik őrökkel, akik különben kigúnyolták volna őket fekete apácaöltözékük miatt. Mielőtt elküldték volna, Avgyejev magához vette az élelmiszerek javát, és elosztotta kedvencei között. Csak távozása után vette észre Miklós, hogy az élelmiszereket rendszeresen megdézsmálták, de a dézsmálás utána is folytatódott. Ezen a délelőttön Jurovszkij megvárakoztatta a Romanovokat a reggeli szemlével, miközben beletúrt a nővérek által hozott sajtba. Éppen legutóbb közölte a családdal, hogy ezután nem kapnak több tejszínt a zárdából. Húsadagjukat is drasztikusan csökkentették: a legutóbbi, hat napra szánt szállítmány alig volt elég a leveshez, panaszolta Alekszandra.

Így, amikor a reggeli szemle után három munkás érkezett, és hozzákezdtek egy súlyos vasrács felszereléséhez az egyetlen nyitott ablakra a cár és cárné sarki hálószobájában, ez a rezsim újabb szigorításának tűnt az Ipatyjev-házban Jurovszkij parancsnoksága alatt, akit Alekszandra csak „ökörnek” vagy „bikának” nevezett. Miklós is résen volt: „Egyre kevésbé kedveljük ezt az embert” – írta a naplójába. A vasrács felszerelésére kétségtelenül azért került sor, mert a külső őrök azon kapták Alekszandrát, hogy túl közel áll a nyitott ablakhoz, a magas kettős palánk ellenére így próbálta felhívni magára a szemközti nagy, kövezett tér, a Voznyeszenkij tér járókelőinek figyelmét. Jurovszkij figyelmeztette, hogy ne tegye ezt, de ő nem hallgatott rá. A házban végbement rezsimváltás óta a Romanovok minden kísérlete, hogy jelezzenek a kinti világ embereinek, csak fokozta az őrök nyugtalanságát. A hely bevehetetlennek tűnhetett, mégis fennállt egy támadás, sőt a kiszabadítás veszélye.

Még júniusban figyelmeztették Avgyejevet, elképzelhető, hogy evakuálnia kell a családot, mert pletykák forognak közkézen egy lehetséges szélsőséges anarchista támadásról, amelyek célja, bár ezt Avgyejev persze nem fedte fel, az volt, hogy rövid úton megöljék a családot. A Romanovokat felszólították, csomagoljanak össze, és álljanak készen a távozásra, de a fenyegetés néhány nap múlva megszűnt. És akkor, úgy egy hét múltán, június végén egy csempészett levelet találtak a nővérek által hozott tejszínes üveg nagy parafadugójába rejtve. Először dr. Gyerevenko kérte, hogy a család kaphasson élelmiszereket a zárdából, aztán kényszerűen az apácák mindennapos szállítmányait használták ki arra, hogy a kenyérveknikbe rejtve vagy az élelmiszerek csomagolópapírjára írva titkos üzeneteket juttassanak be a családnak. Egy bizonyos ponton Gyerevenko fontos közvetítőként vett részt a család kimentését célzó komoly tervekben, de ő maga nem továbbíthatott írott üzeneteket a családnak, mert mindig szigorúan szemmel tartották, amikor a cárevics kezelése miatt a házba jött.

Egy bizonyos monarchista tiszt, Ivan Szidorov ezredes, a cár egyik korábbi szárnysegédje, északra utazott Ogyesszából, Jekatyerinburgban megkereste a doktort, és rajta keresztül kapcsolatba lépett a Novo-Tyihvinszkij-zárda apácáival, akiket rávett, hogy ily módon csempésszenek be üzeneteket. Nem tudjuk, hogy Szidorovtól vagy valamely másik lojalista tiszti csoporttól jött-e az a tejszínes üvegbe rejtett üzenet, amit június 20-a körül kapott meg a család. De Avgyejev kiszúrta és átadta a Csekának. A levél állítólag a városban tartózkodó egyik monarchista csoporttól jött – nyilván egyike volt ez a többi hasonló társaságnak, amelyek tagjai hamis néven vettek ki szobákat a helyi szállodákban és vendégházakban, ahol magányosan vagy csoportosan szövögették kelekótya összeesküvéseiket, miközben megpróbáltak kapcsolatba lépni a császári családdal. Némelyikük odáig ment a virtuskodásban, hogy nyíltan felkeresték az Ipatyjev-házat, ott álldogáltak előtte, vagy leveleket és ajándékokat küldtek be, melyek mindegyikét elkobozták.

Ha kelekótyák voltak ezek az összeesküvések, akkor ez a jelző leginkább arra a kísérletre illett, amely Oliver Locker Lampsontól, a Brit Királyi Tengerészeti Páncélautós Hadosztály emberétől eredt, akit azért küldtek 1916-ban Oroszországba, hogy segítse a császári hadsereget. Lampson a mogiljovi főhadiszálláson ismerte meg a cárt, és miután Miklóst Carszkoje Szelóban őrizet alá vették, kimenekítésének lehetőségeit nagyon könnyűnek ítélte meg. Lampson, aki cigarettával, vodkával és brit marhahúskonzervvel vesztegette meg a már akkor is hanyag őröket, azt főzte ki, hogy a cár egyik szolgálója álszakállt és köpenyt öltve a cár helyébe lép, miközben Miklós a Lampson által becsempészett brit khakiegyenruhába bújva álcázza magát, s a szakállát levágva a részeg őrök előtt kisétál a palotából. Onnan egy tábori mentő vinné egy katonai vonathoz, amelyen Arhangelszkbe, onnan pedig egy brit hajón az Egyesült Királyságba utazna. Ugyanezt a trükköt persze nem lehetett bevetni Alekszandra és a gyermekek esetében, így a cár kereken elutasította kimentését, hacsak ők is vele nem tartanak. Ezzel Lampson szemében „igazi királynak és igaz embernek” bizonyult. A menekülésre egyetlen valóságos lehetőség nyílott, még 1917 márciusában, a császári család Carszkoje Szelóba való bezárásának első két hetében. Ez volt a meggyőződése Wallscourt Waters tábornoknak, a brit katonai attasénak, aki még akkor közölte a brit hadügyminisztériummal, hogy „ha egy gyors torpedónaszádot és néhány erszény brit fontsterlinget küldenének sürgősen a Finn-öbölbe… akkor jó kilátások nyílnának a kimentésre”. Mármint az egész család kimentésére. Ezután, még ha lehetőség nyílt volna is a menekítésre Tobolszkban, valószínű, hogy végül Alekszej törékeny egészségi állapota miatt a cár és a cárné is megvétózta volna a menekülésre tett összes kísérletet.

Mindazáltal Tobolszkban a császári kíséret tagjai szabadon közlekedhettek a kormányzói épületben, és így továbbíthatták a terveket és üzeneteket. Megnyerték Hermogen tobolszki püspök, befolyásos egyházi vezető és a Raszputyin korábbi köréhez tartozó petrográdi körök támogatását. A cár szárnysegédei, Tatyiscsev gróf és Dolgorukov herceg kapcsolatban álltak a Nemzeti Központ (egy jobbközép politikusok által vezetett antibolsevik titkos szervezet) monarchista vezetői által Tobolszkba küldött követtel, aki pénzt adott a család menekülésének elősegítésére. Más lojalisták Borisz Szolovjovba, egy kétes jellemű oroszba vetették bizalmukat. A férfi a Szent Szinódus kincstárnokának fia és a misztikus Madame Blavatszkaja követője volt, aki 1917-ben feleségül vette Raszputyin lányát, Mariját. Ezzel a cinikus lépéssel az volt a célja, hogy behízelegje magát a monarchisták kegyeibe, majd átvette a közeli Tyumenyben kovácsolt mentési terv fölötti parancsnokságot. Sikerült üzeneteket bejuttatnia a cárnéhoz Tobolszkba, és Alekszandra jóváhagyott egy olyan menekítési tervet, melynek ő állt az élén, és állítólag a „Tobolszki Szent János Testvériség” háromszáz tisztje vett volna részt benne. Szolovjov szerint jelentős pénzösszegekre volt szükség a menekítés finanszírozásához, melyeket a cárné kormányzói épületből kicsempészett ékszerküldeményeiből teremtettek elő. Ám nem mindenki bízott Szolovjovban és indítékaiban, így amikor a mentési terv megvalósulása elmaradt, az emberek kérdezgetni kezdték, vajon hová tűnt az a sok pénz, és vajon kinek az oldalán áll Szolovjov: a cárén, a németekén vagy a bolsevikokén. Lehet, hogy az egész mentési terv koholmány volt, amit közönséges mohóság mozgatott, vagy az első volt azoknak az összehangolt, szándékos provokatív kísérleteknek a sorában, amelyekkel a bolsevikok a Romanov-család helyzetét akarták megingatni és aláaknázni?

Július elején egy másik mentési tervet főzött ki Szimbirszkben egy szerb katonatiszt, Kappel hadnagy, aki a Troice-Szpasszkaja Szállodában titkos értekezletet tartott orosz monarchisták és egykori duma-tagok részvételével. Azt állították, náluk vannak az Ipatyjev-ház cár által lerajzolt és dr. Gyerevenkónak kicsempészett tervrajzai, aki állítólag együttműködött velük a július 15-re előirányzott mentési tervben. Kappel az Urálból Jekatyerinburgba küldött egy monarchista kapitányt, Sztyepanovot, hogy készítsen terveket az Ipatyjev-ház éjszakai megrohamozására egy helyi tisztekből álló kommandóalakulattal, amelyet álcázott cseh legionárius tisztek támogatnának, de előtte diverzáns zavargásokat szítanának a környező városokban, többek közt Permben. Ám a jekatyerinburgi Cseka, amely addigra nagyon is tisztában volt a városban érlelődő monarchista összeesküvéssel és szervezkedéssel, azonnal letartóztatta Sztyepanovot, amint lelépett a vonatról. Egy másik, erősen valószínűtlen összeesküvést Kijevben eszelt ki a császári kíséret korábbi tagja, Alekszandr Moszolov, Kocsubej herceg és leuchtenbergi György német herceg, akik a Romanovokat Berlinbe szerették volna kicsenni. Egy felderítő osztag ment volna előre Jekatyerinburgba, hogy megszervezze a család kimentésének bázisát. Két tisztet küldtek előre megfigyelőként, ahol kapcsolatba kellett lépniük a már ott rejtőzködő német ügynökökkel, de amikor a Romanovokat tájékoztatták a tervről, ők elutasítottak minden olyan gondolatot, hogy a németek menekítsék ki őket. A cárné kijelentette, hogy „inkább halok meg Oroszországban, mint hogy a németek mentsenek meg”.

Sztyepanovéhoz hasonló sors jutott osztályrészül a császári gárda egy fiatal tisztjének, Paul Buligin kapitánynak, akinek 1918. július elején fulladt kurdarcba egy rosszul eltervezett küldetése, amely arra a hamis híresztelésre épült, hogy a Romanovokat a Vjatka közelében fekvő Kotyelnyicsbe szándékoznak evakuálni. Ő és a Nemzeti Központhoz tartozó összeesküvő társai azt tervezték, hogy amikor a család odaérkezik, fegyvereket szereznek a város kis bolsevik helyőrségétől, megrohamozzák a házat, amelyben tartják őket, majd folyami gőzösön a sarkvidéki Arhangelszkbe viszik őket. Amikor a Romanovok nem érkeztek meg Kotyelnyicsbe, és elterjedt a hír, hogy a cárt megölték, Buligin elhatározta, hogy Jekatyerinburgba utazik, hogy lássa, mi folyik ott. De amikor a város vasútállomására érkezett, egy korábbi katonatiszt ismerőse felismerte, és elhurcolta a helyi börtönbe. Itt, miközben sózott heringen és ócska kenyéren élt, és a szomjúság gyötörte cellájában, amelyben másokkal együtt tartották, rémülten figyelte, ahogy cellatársait éjszakánként egyenként elhurcolják, hogy agyonlőjék. Úgy vélte, az ő kivégzésére is bármely pillanatban sor kerülhet, amikor magyarázat nélkül kikísérték a börtönből, és az állomáson feltették egy, a cseh frontról kimenekített, sebesült vöröskatonákkal teli vonatra.

Valójában egy szervezett menekítés lehetősége még magából Jekatyerinburgból sem volt annyira valószínűtlen, mint amilyennek tűnt, hiszen az egykori császári hadsereg vezérkarának katonai akadémiáját az év áprilisában a városba evakuálták Petrográdból. Ennek háromszáz tisztjéből jó, ha tucatnyi szimpatizált a bolsevikokkal. Soraikban lappangott egy öt monarchista tisztből álló titkos összeesküvő klikk, amelyet a huszonhat éves Dmitrij Malinovszkij százados vezetett, akik megtárgyalták a mentés lehetőségeit. Mivel az akadémia a Novo-Tyihvinszkij-zárda közelében feküdt, megkörnyékezték az apácákat, hogy esetleg legyenek közvetítők. Dr. Gyerevenkót is megkérték, hogy készítse el a ház emeleti térképét, amit ő készségesen meg is tett. A csehek gyors közeledtére Trockij elrendelte az akadémia átköltöztetését Kazanyba, de az állománynak csak mintegy fele távozott el. A többiek, „semlegességüket” hangoztatva, maradtak. Filipp Goloscsokin azonban résen volt, és gondoskodott róla, hogy tevékenységüket árgus szemekkel figyeljék, így az akadémiát egyik politikai komisszárjára, egy Matvejev nevű csekistára bízta. Malinovszkij négy barátjával együtt mégis folytatta az összeesküvés szervezését, és hét másik akadémista tisztet vontak be tervükbe. Ám a többi megmentőjelölthöz hasonlóan ők is nélkülözték azt a két dolgot, amire terveik előmozdításához leginkább szükség lett volna: a pénzt és a fegyvereket. Nem fordulhattak segítségért a terrorizált helyi lakossághoz, így reményeik semmivé váltak. Végül, bár az akadémiáról harminchét embert bevontak mentési összeesküvésükbe, mindössze annyit tudtak elérni, hogy élelmiszer-adományokat küldtek az apácákkal, semmi többet. Amikor a csehek július végén megérkeztek, ők harmincheten közéjük álltak.

Soha nem fogjuk biztosan megtudni, ki volt a szerzője annak az első „tiszti levélnek”, melyet a Romanovok június 20-a körül kaptak meg. Lehet, hogy tényleg valódi volt, és Malinovszkij csoportjától érkezett, majd lefülelte Avgyejev, és továbbadta Goloscsokinnak, de az is lehet, hogy a Cseka négy kitervelt koholmánya közül volt az első. Ha valóban eredeti volt, akkor a Cseka gyorsan felismerte benne annak lehetőségét, hogy ellenőrizzék a Romanovok hajlandóságát a saját menekülésük érdekében történő ármánykodásra, ami a bolsevikok szemében éppen elég ok volt megsemmisítésükre. Így aztán a levelet tervszerűen lemásolták, módosították, majd átadták a családnak, hátha sikerül írott választ lefülelni. Mivel a Novo-Tyihvinszkij-zárda nővéreinek jószolgálata révén érkezett, a levél a cár és a cárné számára megbízhatónak tűnt, noha hibás volt, mivel nem azokkal a tiszteletbeli kifejezésekkel szólította meg a cárt, amelyeket egy állítólagos lojalista használt volna. Mégis biztatóan hatott: a család kinti barátai mégsem feledkeztek meg róluk. A levél súlyos kétségbeesés időszakában érkezett, és az első kézzelfogható reményt nyújtotta a megmenekülésükre, miután a kinti világból már hetek óta nem kaptak sem levelet, sem látogatót, sem hírt. A Romanovok „barátai”, ahogy a vörös tintával írott levél nagy hangon, francia nyelven bejelentette, „nem alszanak tovább”, és „elérkezett az oly régóta várt óra”. A bolsevikok nyilvánvaló veszélyt jelentenek a család számára, de most, hogy a csehek – a felszabadító „szláv barátok hadserege” – már csak ötven kilométernyire vannak Jekatyerinburgtól, a város Vörös Hadseregének alakulatai hamarosan megadják magukat. Felszólították a családot, hogy figyeljenek minden kinti mozgásra, „várjanak és reménykedjenek”, éjjel-nappal álljanak készen a szabadulásra. Azt várták tőlük, hogy a tejszínes üvegbe rejtve juttassák ki szobáik elhelyezkedésének térképét, olyan részletesen, ahogy csak lehet. Az aláírás pedig: „Valaki, aki kész meghalni önökért, az orosz hadsereg tisztje”.

A család francia nyelvű, óvatos válaszát egy-két nap múlva Olga írta a levél alján lévő üres helyre: figyelmeztették a küldőt, hogy az ablakaikat lezárták, és hogy Alekszej nagyon beteg, járni képtelen. Hajthatatlanok voltak: „Semmiféle kockázatot nem szabad vállalni anélkül, hogy az eredményben ne lennének teljesen biztosak. Szinte állandóan szigorú megfigyelés alatt állunk.” 25-én gyorsan újabb levél érkezett az állítólagos tiszttől, amely az egyik emeleti ablakon keresztül történő menekülésről beszélt, ami lehetetlenség volt addig, míg a bolsevikok véletlenül vagy szándékosan egy vagy két nappal korábban nem engedélyezték az egyik ablak kinyitását. Megoldható volna, hogy a „kicsit” valamiképp korábban lenyugtassák, hogy fájdalommentesen leereszthessék? – kérdezte a levél. Még ugyanaznap, 25-én a Romanovok kétkedő és óvatos válaszukban írtak az újonnan megnyitott ablakról, az emeleti őrök elhelyezkedéséről, a rendszeres szemlékről, a vészcsengők rendszeréről, az utcán szemközti házban lévő őrökről, a gépkocsiról, amely odakint mindig a parancsnok rendelkezésére áll. Rákérdeztek dr. Botkinra és szolgálóikra is: velük mi lesz, ők is velük tarthatnak? „Nemtelen volna tőlünk… itt hagyni őket, miután ők követtek bennünket a száműzetésbe” – írták. Ha menekülniük kell, és őket hátra kellene hagyniuk, biztosak lehetnek benne, hogy nem éri őket bántódás? Aggódtak a melléképületi ládákban raktáron tartott személyes irataik – különösen leveleik és naplóik – miatt is. Mindazáltal biztosították a mentőtisztet: „számíthatnak hidegvérünkre”. A harmadik levél körülbelül egy nap múlva érkezett, amelyben felszólították a családot, hogy készüljenek az éjszakai jeladásra, és akkor bútorokkal barikádozzák el az ajtajukat, és – némi ügyességgel – egy kötél segítségével másszanak ki a nyitott ablakon, megmentőik lent várni fogják őket.

Ami ezután következett, az gyenge, rosszul kigondolt tervnek tűnt, s ez bizonyára elővigyázatossá tette a cárt és a cárnét: hét ember, köztük egy rossz lábú, beteg fiú, valahogy lekászálódik egy általuk összetákolt kötélen az első emeletről, ahol a szállítók várják őket, majd csodás menekülés következik a rejtekhelyre. De mi lesz a két palánk közt cirkáló őrökkel és a földszinti géppuskaállással, amely állandóan szemmel tartotta ezt a területet? Igencsak kételkedtek az egészben. Ennek ellenére a június 25-ről 26-ra virradó éjszakát a család a menekülés reményében és a kiszabadulásra készen, izgatottan, ébren és felöltözve töltötte – a nők az elrejtett ékszerekkel teli fűzőiket viselték –, ám a megmentőik egyre csak késtek. A várakozás és a bizonytalanság, mint Miklós írta a naplójában, „nagyon fárasztó volt”. Az egész terv hirtelen rendkívül gyanúsnak, sőt valószínűtlennek tűnt, így az ettől nyilván kijózanodott család június 27-e körül egy igen empatikus levélben válaszolt, amit a cárné írt ceruzával: „Nem akarunk és nem is tudunk megmenekülni. Csak erővel vihetnek el, miként Tobolszkból is erővel hoztak el bennünket.” Megmentőik nem számíthatnak semmilyen aktív segítségre részükről, miként azt sem kívánják, hogy Avgyejev és az őrök, akik kedvesek voltak hozzájuk, bármi módon megszenvedjék menekülésüket. Túlzottan is szorosan őrzik őket. Ha mégis megkísérlik a menekítést, akkor „Isten nevében, mindenekelőtt kerüljék a vérontást”.

A következő éjszaka tovább figyeltek és vártak, de az egész teljesen reménytelen volt. Több nap is elmúlt, mire jövendőbeli megmentőik negyedik, egyben utolsó levele megérkezett: mentegetőztek a lassú válasz miatt, de a parancsnok- és őrváltás a házban, valamint a csehek közeledése most kétszeresen is megnehezíti a dolgokat. A küszöbönálló megmentésre tett ígéretek most még valószínűtlenebbnek tűntek, akárcsak az a kalandképregénybe illő utasítás, hogy „éjfél körül várják a füttyjelet”. A Romanovok nem válaszoltak a szabadon hagyott helyen, bár a levelet egy ceruzával a borítékra írt alig olvasható üzenettel küldték vissza: „A nyitott ablak miatt folyamatosan fokozódik az felügyeletünk.” Ezzel nagyon is tisztában voltak, hiszen 28-án este hallották, hogy a szolgálatos őrt odalent határozottan utasították, hogy minden mozdulatukat figyelje az ablakban. A menekülés agyrém volt, ahogy mindig is, a gondolata is csak újabb kínokat okozott, és persze hamis volt az az információ is, amely a tiszt egyik levelében állt, hogy a család barátai, „D[olgorukov]” és „T[atyiscsev]” biztonságban vannak. Már lelőtték mindkettőjüket.

A család által kapott első levél, amelyet Avgyejev állítólag lefülelt, talán eredeti lehetett. Avgyejev később azt bizonygatta, hogy egy „Mahitsch” nevű osztrák katonatiszttől jött. Lehetséges, hogy valójában Migics őrnagyra, egy szerb tisztre, a cár vezérkarának egyik tagjára célzott, aki júniusban Helén szerb hercegnő kíséretével érkezett Jekatyerinburgba. Helén a most Alapajevszkben lévő férje és a Romanovok sorsáról kívánt érdeklődni. Migicset Helén kíséretének más tagjaival együtt letartóztatták. A többi három levél, amit valószínűleg az egyik belső őr adott át a cárnénak, a Cseka parancsára fogalmazott, szándékos koholmány volt. Ezeket egy Pjotr Vojkov nevű férfi diktálta le Alekszandr Beloborodov közreműködésével. Vojkov egy helybéli bolsevik volt, akit nemrég neveztek ki az uráli élelmiszer-ellátás népbiztosává. A szőke, nőiesen kék szemű értelmiségi több évig élt genfi száműzetésben, ahol kémiát és gazdaságtant tanult, és csaknem tökéletesen megtanult franciául, ami a levelek megírásához kellett. Kézírása viszont nagyon silány volt, ezért diktálta a leveleket egy másik hűséges csekistának az Ipatyjev-ház őrségéből, Iszaj Rodzinszkijnak. Ezeknek a leveleknek és a Romanovok rájuk adott válaszának birtokában a jekatyerinburgi bolsevikok most a kezükben tartották egy menekülési terv „bizonyítékát”, amelyben a család is hajlandó volt együttműködni. Ezt tetszésük szerint fel lehetett használni a család esetleges „mentési kísérlet” közbeni megölésének igazolására. (Jurovszkij később megjegyezte, hogy a levelekre adott válaszokkal Miklós „bedőlt a csapdába ejtését célzó, sebtében fogant tervünknek”.) Értékes muníciót kapott ezzel a moszkvai Központi Végrehajtó Bizottság is, hogy támogassa az Uráli Területi Szovjet folytonos érveit, hogy mivel a csehek közelednek, és a cári család kimentésének veszélye nem szűnik, itt az ideje, hogy végezzenek velük, még mielőtt rossz kezekbe kerülnek.

A jekatyerinburgi kétségbeesett helyzet nagyon is nyilvánvaló volt Thomas Preston brit konzul számára, akinek július 11-én sikerült rejtjelezett táviratot küldenie egy kollégájának a vologdai diplomáciai testületben. A bolsevik katonai hatóságok már húsz napja megtiltották neki és a városban lévő konzultársainak, hogy táviratokat küldjenek vagy fogadjanak. A délről, nyugatról és keletről a város köré záródó csehek iránti tömeges szimpátia különösen azt követően fokozódott, hogy június végén a bolsevikok kivégeztek tizennyolc túszt a városban. A forradalom óta nyolcszáz vonakodó helybélit mozgósítottak katonai szolgálatra, de most ez a vidéki övezetekben jelentős ellenállásba ütközött, mert az újoncok megtagadták a „szláv testvérek” – az előrenyomuló csehek – elleni harcot, és a Vörös Hadseregben sem kívántak küzdeni a bolsevikok által szolgálatra kényszerített osztrák és német hadifoglyok oldalán.

Aznap a város melletti Verh-Iszetszkij gyárnál négyezer régi frontkatona gyűlt össze a köztéren, és követelte a Lenin komisszárjai által vezetett katonai műveletek beszüntetését. Szemükben ezek az új emberek nem éreztek együtt az orosz munkásosztállyal. A tiltakozókat a Cseka gyorsan szétoszlatta, miközben többeket letartóztatott, és agyonlövéssel fenyegetőzött „ellenforradalmi” cselekményük miatt. Példát statuálandó, öt tiltakozót elfogtak, és olyan gázverembe vetették őket élve, ahol forró salak égett. Az efféle brutalitások csak tovább erősítették Prestont abbéli nézetében, hogy a bolsevikok „kizárólag a népesség fölötti terrorizmus eszközével” tartják kezükben a hatalmat.

Fordította: Kovács Lajos

Helen Rappaport: A Romanovok utolsó napjai –
A jekatyerinburgi tragédia
Helikon Kiadó, Budapest, 2019