Németh Orsolya: Posztszovjet non-fiction (részlet)

Előszó

Lengyelországban az elmúlt három évtizedben óriási – a regényével vetekedő – népszerűségre tett szert az úgynevezett riport- vagy tényirodalom, amely valamelyest kuriózumnak is tekinthető. Nem egyenlő a klasszikus – magyar vagy európai – értelemben vett riporttal, ugyanakkor bajban is van az irodalomtörténész, ha definiálni akarja a műfajt, amelynek nem alakult még ki az (irodalom)elmélete. Annyi biztos, hogy non-fiction műfajról szó, a lengyel riportirodalomban nincs helye a fikciónak, ugyanakkor e művek mégis a szépirodalom kategóriájába sorolhatók, sőt sorolandók.

Lengyelországban egyébként mindig is létező és kedvelt műfaj volt a riport; csak megjelenési formája változott az időkkel és a különböző politikai-társadalmi berendezkedésekkel párhuzamosan. Az igazán nagy fordulat a rendszerváltást követően figyelhető meg, amikor egyszerre érkezett meg a szabadság és az elektronikus média, így egyértelművé vált, hogy a riport műfaja vagy véget ér, vagy teljesen új irányt vesz. Emellett a 20. század végén már sokan a regény halálát emlegetik, és találgatják, hogy mi jön majd utána, valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy non-fiction műfaj indulhatott fejlődésnek.

A tényirodalom térhódítása mellett egy másik jelenség is megfigyelhető a rendszerváltás utáni lengyel irodalomban, mégpedig a posztkolonialista irodalomkritikai diskurzus megjelenése (természetesen nem a klasszikus értelemben vett posztkolonializmusról van szó, hanem a Szovjetunió és annak volt tagállamai, illetve a keleti blokk országai viszonyának posztkolonialista értelmezéséről). Emellett pedig a riportirodalomban jól megfigyelhető tendencia, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a posztszovjet térség iránt, és ezek a szerzők is egyre gyakrabban mutatnak rá a (poszt)koloniális függőségekre.

E kötet azt igyekszik bemutatni, hogy a tényirodalom tükrében milyen viszony rajzolódik ki a posztszovjet térség (amely alatt itt és a továbbiakban is a volt szovjet tagköztársaságokat értem) és Moszkva aspektusában, és hogyan él, él-e egyáltalán tovább ezekben az államokban a volt Birodalom. Ehhez azonban elengedhetetlen egyrészt a lengyel tényirodalom történetébe, másrészt néhány „imperiológiai” és a térségre alkalmazott posztkoloniális elméletbe való betekintés.

Tekintettel arra, hogy a lengyel riportirodalom nemcsak népszerű, de igazán bőséges termést hozó műfaj is, lehetetlen vállalkozásnak tűnik a témában megjelent valamennyi tényirodalmi kötet felvonultatása. Az itt előkerülő riportok így szükségszerűen egy szubjektív válogatás eredményei, mely során elsődleges szempont volt, hogy a posztszovjet térség minden nagyobb területe, tájegysége – lehetőség szerint ugyanannyi – figyelmet kapjon.

A lengyel riportirodalom

A lengyel riport mint műfaj

A lengyel irodalomban az elmúlt három évtizedben igen nagy népszerűségre tett szert az úgynevezett riport- vagy tényirodalom, amely ma Lengyelország egyik legnépszerűbb és legizgalmasabb irodalmi műfaja. Ennek a különleges „irodalmi jelenségnek” a lengyeleknél komoly hagyománya van, és a riport jelenleg is az irodalom egyik legdinamikusabban fejlődő területe. 2009 óta saját székhelye-műhelye is létezik a tényirodalomnak, a Riportintézet és az általa működtetett Riportiskola és a Dowody na istnienie (A létezés bizonyítékai) nevű kiadó. Ezenfelül a non-fiction irodalom evolúciójában hatalmas szerepet játszott a Gazeta Wyborcza című vezető lengyel napilap 1993 óta létező riportmelléklete, a Duży Format (Nagy Formátum) is. A tényirodalom nem új keletű dolog Lengyelországban, már a 20. század eleje, illetve az első világháború utáni újjászületés környékén fontos szerep jutott a riportereknek. A műfaj az idő múlásával és a berendezkedések cserélődésével több változáson is átesett, mást jelentett riporter-írónak lenni a két világháború között, a kommunizmus alatt és a rendszerváltás után.

Valószínűleg a riportirodalom több mint egy évszázados múltja is hozzájárult ahhoz, hogy az olvasók körében akkora a népszerűsége, hogy időnként már a skandináv krimihez szokás hasonlítani; a lengyelek mintegy „hozzászoktak” a tényirodalomhoz. Ez viszont önmagában kevés lenne a térhódításhoz, a műfaj popularitásáról beszélve, a lengyel sajátosságokat és a világirodalomban észlelhető tendenciákat is figyelembe kell venni. Agnieszka Wójcińska, a Reporterzy bez fikcji (Riporterek fikció nélkül) című kötet szerzője így ír erről:

Miért ilyen népszerű a riport Lengyelországban? Azt hiszem, ez részben a világirodalmi trendeknek, részben bizonyos helyi sajátosságoknak köszönhető. Zadie Smith angol írónő mondta nemrég a Katarzyna Surmiak-Domańskának adott interjúban: „Manapság sokan utálják a regényt. A non-fiction korában élünk. Egyre kelendőbbek a riportkönyvek. Egyre jobbak a dokumentumfilmek, egyre többen akarják megnézni ezeket. Kinek van ma türelme ahhoz, hogy elmélyedjen valami olyasmiben, ami nem történt meg igazából?

Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy az elmúlt években Lengyelországban megindult egyfajta szembenézés, leszámolás a múlttal, saját identitásuk, lengyelségük került az emberek érdeklődésének középpontjába; ahogy a Svédországban élő lengyel származású riporter, Maciej Zaremba megfogalmazta, „Lengyelország, mint kígyó, levedli bőrét. […] A riporterek megpróbálják azonnal elvégezni azt, amit a történészek csak harminc évvel később tennének meg.” Ez a tény megint csak hozzájárult a riportirodalom felíveléséhez, hiszen egyrészt a műfaj sajátosságai miatt kiválóan alkalmas ezen témák feldolgozására, másrészt pedig azt kapja az olvasó, ami őt magát is foglalkoztatja.

Ami a műfaj meghatározását illeti, nem egyszerű a feladat, sokan próbálták már megragadni azt a lényeget, amely különlegessé teszi, megkülönbözteti a mai lengyel tényirodalmat a többi – akár európai – válfajától. Hanna Krall, az idősebb riporter-író nemzedék egyik ikonikus képviselője, az Egy lépéssel az Úristen előtt című könyv szerzője például azt mondja, hogy az irodalom és az újságírás határán mozog, valós eseményeket tárgyal, de sokszor szépirodalmi színezetet ad azoknak. Az egyik lengyel értelmező szótár azt emeli ki, hogy megtörtént események alapján íródik, létező helyeken és társadalmi körülmények között játszódik, ugyanakkor technikailag sokat merít a szépirodalomból, főleg a regényből. Melchior Wańkowicz irodalomelmélész, riporter-író (akit egyébként sokan a lengyel riportirodalom atyjának tekintenek) szerint a riport mozaikokból áll össze, a képes leírás miatt lehet irodalomnak tekinteni, az olvasó ennek köszönhetően tudja elképzelni a helyeket, az embereket, átélni a helyzeteket. Zbigniew Żabicki irodalomtörténész, kritikus azt mondja, hogy az irodalmi riportnak irodalmi eszközöket kell használnia, szimbólumokat, allúziókat, metaforákat, groteszk elemeket, de nem lépheti át azt a határt, ahol elvesznek a tények. Michał Szulczewski irodalomkritikus pedig azt emeli ki, hogy a riport alapja az epikus fabula mintájára születik, hiszen az emberek unalmas témákról is olvasnak, ha azokat jól írták meg.

Ehhez kapcsolódik Krzysztof Kąkolewski riporter-író véleménye, aki úgy fogalmaz, hogy a riportban nem kitalálják, hanem felfedezik a fabulát. Az Irodalmi kifejezések kéziszótára szerint olyan elbeszélő mű, melyben a regény méretű történet alapját valós személyek életeseményei adják, archív forrásokból, a sajtóból vagy a szerző saját gyűjtéseiből merít, ugyanakkor a riporthoz közeli írástechnika sok mindent a regény különböző típusaiból kölcsönöz, főleg a társadalmi és életrajzi regényekből. A lengyel újságíró szakos hallgatók számára íródott Az újságírás bibliája pedig azt mondja, hogy a riportban a világnak íze, illata, színei vannak, és valamiféle érzelmeket kell kiváltania. A mai lengyel riport az események mögé néz, a felszín alatt kutakodik, oda igyekszik eljutni, ahova nem jutnak el a tudósítók mikrofonjai és kamerái. Rendkívül személyes, privát, szinte intim műfajjá vált, ez okozza azt a hibriditást is, hogy valahogy a szigorú értelemben vett tényirodalom és a szépirodalom határán táncol – a riporterek azoknak akarnak a hangja lenni, akiktől elvették a hangjukat.

Az eredeti szövegből kivettük a lábjegyzeti hivatkozásokat.

Németh Orsolya: Posztszovjet non-fiction
Nyugat-Eurázsiai Idő sorozat
Örökség Kultúrpolitikai Intézet, Budapest, 2019