Utazások tükrében | Orbán Ottó: Barbarus utazásai

Posted on 2019. november 1. péntek Szerző:

0


Tóth Zsuzsanna |

A költő Orbán Ottó kedvelőjeként érdeklődve vettem kézbe összegyűjtött prózai műveinek első kötetét, a Barbarus utazásait. Majd egyre nagyobb örömmel és növekvő lelkesedéssel olvastam – könyve egyszerre volt felszabadító, boldogító és igazi elmenyitogató élmény, csupa felfedezés. Mégis nagyon nehezen tudok írni róla, mert folyton azt érzem: „Hogy jövök én ehhez?” Hogyan lehetne megfogalmazni pontosan, micsoda távlatokat és gondolkodási struktúrákat nyitott bennem ez a korántsem friss mű – amit akár első megjelenésekor is olvashattam volna, ha nyitott lettem volna akkoriban az ilyesmire. Meglehetősen naivan rácsodálkozva Orbán Ottó számomra új arcára, a továbbiakban valószínűleg csak rajongani tudok.

Ebben az első prózai kötetben egy nagyobb és egy kisebb terjedelmű írást olvashatunk. Az Ablak a Földre egy Indiába tett utazás három hetének krónikája, először 1972-ben jelent meg, majd kibővítve 1989-ben. A Meztelen tenger rövidebb lélegzetű, korábbi anyag, a Szovjetunióban töltött tizenkét nap 1962-ben keletkezett útirajza, amely 2006-ban volt olvasható először a Holmiban. Útirajzot írok, noha a meghatározás nyilván nem teljesen pontos. Sokkal inkább nevezhetnénk mindkét írást regényes élmény-lenyomatnak, tele költészettel. Vagy még inkább élmény-értelmezésnek. Különösen igazolja ezt a tételt az indiai utazásról készült mű, amelynek hőse az író maga, vele esnek meg a sajátos találkozások, kisebb-nagyobb történetek, és ő szívja magába mindazt az impulzust, amelyet India kínál egy nyitott szemű látogatónak. S mindezt a maga összetettségében nyújtja át az olvasónak.

Talán éppen a fentiek miatt, előbb essék néhány szó a második írásról. A Meztelen tenger alcímet is kapott; Egy közérzet kalandjai az orosz síkságon. Már az indító sorok elgondolkodtatóak. „Errefelé nehéz utazni.” Emlékeinkben magunk is ezt az érzést őrizzük. Ahogy azonban a szerző kifejti véleményét, egyszerre érezzük közelebbnek magunkhoz az országot, amelybe látogat, s amely történelmet írt – még ha ezt ma egészen más szemmel vizsgáljuk is, mint az írás megszületésekor ő tette. Orbán Ottó azonban nem elfogult. Bár kétségtelen a korszellemtől érintve, de nem „irányítottan”, és nem „süketen és vakon” írja le véleményét. Bár az is igaz, hogy „Az utazást is úgy kell kezdeni, mint egy szerelmet.  Feltételek nélkül és tiszta lélekkel.” És ő ezt teszi, néz és lát. Ünnepi beszéddel terhelt filmvetítést, szegénységet, hatalmi mámort, szenvedés-barázdálta öreg arcokat. Kétségtelenül a művész szemlélődik benne, különösen, amikor ilyeneket ír egy megrázó templomi énekés hallatán: „Azt éreztem őrületnek, hogy ez a nép, amelyben ilyen elemi erők rejtőznek, négy évtized óta embertelen házakat épít, iszonyú patetikus szobrokkal rakja tele a városait, szörnyű csendéletekkel népesíti be lakásainak falait. Őrületnek kellett éreznem, hogy teremtőerejének igazi formáját halálra ítélt vallási ceremóniák őrzik, lakóházaiból, városaiból, egyszóval, mindennapi életéből meg szinte nyomtalanul eltűnt mindaz, ami embert és művészetet pusztító háborúkon, országos hajótöréseken túl éltet és igazol.”

Ahogy városról városra utazik, amelyeket nem csupán és nem feltétlen a turistalátványosságok kötelező körén belül szemlél, érzékenyen és humorral írja le élményeit, ha mondhatok ilyet, itt-ott szinte pimaszul. A Tretyjakov képtárról azt állítja, hogy a „műtörténet Drakulája”. „Hatalmasra tátott teremszájaiban mint a romlott zápfogak sorakoznak egymás után a képek. Gyanútlan elme fel sem tud tételezni, romlatlan képzelet el sem tud képzelni ennyi rossz képet.” (Kiemel ugyan két nagyszerű, magányos alakot, Go és Rjepin személyében.)

Ellátogat persze az akkor kihagyhatatlan mauzóleumhoz is. „Vallásos nép az orosz, vallásnak fogja fel a kommunizmust is, és Lenint tiszteli Istenének” – hallja valakitől, és vitatkozik a tézissel, megértve a reményt és áhítatot, ahogyan az oroszok akkor már harmincnyolc éve „lassan, tömött menetben vonulnak előtte.”

Valahogy így vonulnak fel előttünk is azok az arcok, amelyeket Orbán Ottó megjegyez magának találkozásai során, hogy a hihetetlenül nagy kontraszt, a szűkre szabott idő (alig két hét) és a hatalmas ország (aminek csak töredékét látta) metszetéből valami maradandót alkosson. Élményt – az olvasók számára.

S ha lehet, teszi ezt immár bővebben, indiai utazása kapcsán, Ablak a földre címmel. Ez az útja az 1970-es évek legelején volt. Nem sokan jutottak el akkoriban ilyen távoli helyekre. Ráadásul a magyar költészet képviseletében. (Orbán Ottó tíz és húsz év múlva megismételhette a látogatást.) Lehetne tehát az írás puszta kedvcsináló, rajongó, lehetne „kötelezően pártos” – ám, egyik sem igazán. S ahogy már említettem, semmiképp nem csak útirajz. Inkább vallomás. Ahogy Orbán Ottó maga fogalmaz egy 1983-as meghívószövegben: „Az ablak a világra nyílott, de az ablakon át az nézett ki, aki az én életemet élte… – …idegen országokban csavarogva döbbentem rá igazán, hogy csontjaim mélyig magyar vagyok, és hogy sem okom, sem kedvem nincs ezt megtagadni.”

No, és akkor máris megakadtam. Mert nem tudom leírni: Orbán Ottó milyennek látta Indiát? Úgy semmiképp, ahogy ő látja tárgyát, annyi szívvel, humorral, bölcsességgel. Legszívesebben csak idézgetnék, ilyeneket például: „Kopár bujaság … A nyár itt a földesúr, és a nap a pribékje, mondom magamnak, mert író vagyok, és az a föladatom, hogy bonyolult kifejezést találjak arra, hogy India klímája kissé szélsőséges.”

Vagy amikor szembesül a vidéki Indiával: „Szemtől szembe látom a környék izzó nyomorúságát. A föld megrepedezett a naptól. A házak viskók. … Az indiai parasztot élete minden percében magához öleli a Föld. Mint Káin Ábelt, halálos szorítással.” Magával ragad, ahogy Tádzs Mahalról ír, amelyben a „szépség a lázálommal” keveredik, vagy ahogy később, egy maharadzsa képtárát szemlélve, a „képzelet nélküli butaságról” beszél. Vagy még később, amikor arról ír, hogy a vallás napi gyakorlata elválik a remekművet sugalló eszmétől. „Az eszme, amely hajdan a művészetet természetessé és a természetet művészivé volt képes varázsolni, manapság már csak a pemzli lendítésére buzdít.” Szinte minden fejezetből hosszan sorolhatnám a citátumokat. Ahogy a folyóban mosó asszonyokat nézi, akik „az időtlen időben élnek” – meg egyáltalán; ahogy érzékel, ahogy rögzít, ahogy papírra veti a gondolatait. Gyönyörködik a csillogó szemű egyetemistákban, és megállapítja: „a könyvolvasás súlyos következményekkel jár, a könyv minden diverzáns közül a legmegátalkodottabb.” Okos, élénk szellemű, de cseppet sem okoskodó vagy nagyképű. Semmit nem tud jobban, de állandóan gondolkodik. Elemez. Értelmez. És tele van iróniával, humorral, egyszerűen jó az ő szemével látni a valahai Indiát, lakóit, épületeit és látogatóit, kicsit a történelmi helyzetét is. (Mert a mostani már bizonyosan másmilyen…) Már-már megdöbbentő, milyen hozzáértő módon méri fel egy templomegyüttes vagy palotaegyüttes belső arányait, látja annak fennhéjázó vagy épp nagyszerű voltát. Ugyanilyen pontosan méri fel az írói léttől valójában távol eső szakterületeket, és ad hírt róluk, legyen szó akár mezőgazdaságról vagy éghajlatról.

Orbán Ottó szinte minden mondata gazdag költészetben is – bár jelen esetben nem verset ír. De kevés prózaíró tollából születnének ilyen sodró lendületű, szenvedélyes sorok: „… ez nem egyszerű kígyómarás, … bonyolultabb mérgezésnek estünk áldozatul, a sejtjeink telve kipurgálhatatlan méreggel, napsütéssel és tengerrel, a szemünk ég a föld vörösétől, halálos betegei vagyunk a búcsúzásnak, Atlantisz süllyed el szemünk láttára a Nap hullámaiban, három hét mesebeli kontinense, hogy a torkunkat szorongatja a döbbenet, hol, mikor és mibe lettünk itt szerelmesek? miféle bűbáj fosztott meg a józan eszünktől?”

Orbán Ottó (A PIM gyűjteményéből)

Hát lehet ilyen írásokról objektív véleményt írni?
Nem. Olvasni kell őt, átélni, megérteni. Gyönyörködni benne.

Orbán Ottó: Barbarus utazásai – Útirajzok
Összegyűjtött prózai írások 1.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019
372 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes webshop ár 3599 Ft
ISBN 978 963 143 8987

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Orbán Ottó két regényes utazása olvasható ebben a könyvben. Az Ablak a Földre egy indiai utazás három hetének krónikája, amely először 1972-ben jelent meg, kibővítve 1989-ben. A Meztelen tenger a Szovjetunióban töltött tizenkét nap 1962-ben keletkezett útirajza, amely 2006-ban jelent meg először a Holmiban.
Orbán Ottó összegyűjtött prózai írásainak első kötetében különös fénytörésben mutatják meg egymást ezek az útirajzok. A szerző útitársa a világra való kíváncsiság, az ismeretlen felé forduló nyitottság. A természeti és a teremtett világban valóban utazások kérdése: mi az, ami tőlünk különböző, hogyan ismerhetnénk meg jobban önmagunkat. A felejthetetlen párbeszédek, emlékezetes jelenetek nemcsak idegen országok, de mára megváltozott korok krónikájává is váltak.