Ant Middleton: Utánam! (előzetes, részlet)

A Különleges Erő kiképzése nem épp sétagalopp. Szigorú szabályoknak kell megfelelni és a kiképzők gondoskodnak arról, hogy a delikvens meghaladja testi teljesítőképessége maximumát. Csak úgy lehet bekerülni az elit kommandóba, ha az ember kemény, agresszív, fegyelmezett és körültekintő. Ezekre a tulajdonságokra annak is szüksége van, aki a legkiválóbb vezető akar lenni.
Ant Middleton katonaként leküzdötte az előtte tornyosuló kihívásokat, majd kőkemény eltökéltséggel, napról napra felépítette, mit jelent vezetőnek lenni. 

[ 1. lecke ]
Ne hagyd, hogy más mondja meg,
ki vagy!

MINTHA NAPOK ÓTA AUTÓZTUNK VOLNA. Kinéztem a kocsi ablakán, és láttam, ahogy az autópályákból főutak lesznek, azokból pedig tekergőző, sövénnyel szegélyezett vidékidűlők, és minden egyes kilométer egyre közelebb és közelebb vitt a magam választotta új élethez, és egyre távolabb az ismerős családi otthontól és mindentől, amit szerettem, utáltam, és amitől féltem. A fellegek olajos rongyokként függtek felettünk, és a novemberi szél Ford Sierránk tetejét ostromolta, ahogy a surrey-i vidéken nyargalt. Sem én, sem anyám, sem mostohaapám nem beszélt sokat. Hagytuk, hadd beszéljen helyettünk az angol időjárás. Ahogy a kocsi az aszfalton robogott, nyugtalan gondolatok keringtek a fejemben. Helyesen döntöttem? Meglelem önmagamat az új otthonomban, jól érzem majd ott magam? Vagy csak az egyik kiszámíthatatlan pokoli helyet cserélem le egy másikra? Ki lesz belőlem, amikor ez az új utazás befejeződik? Ha tudtam volna a választ, kinyitom az autó ajtaját, és kiugrom.

Az igazság az, hogy 1997-ben nemigen volt fogalmam arról, hogy ki is vagyok én. Kinek van erről fogalma tizenhét évesen? Ebben a korban szeretjük azt hinni, hogy teljesen kialakult emberi lények vagyunk, pedig a valóságban éppencsak elhagytuk az élet startmezejét. A gyerekkorunk azzal telik, hogy a szüleink, a tanáraink, a fivéreink, a nővéreink, a jelentéktelen tévécelebek alakítanak minket, és ennek során mi vagyunk az az alaktalan kelttészta-dudor, amely szüntelenül formálódik és újraformálódik. Ezért kulcsfontosságú – különösen, amikor az ember még fiatal –, hogy olyanok vegyenek minket körül, akiknek a befolyása pozitív hatást gyakorol ránk, és akiket érdekel, hogy kialakítsuk erősségeinket, és nem a gyengeségeinkbe igyekszik fojtani minket. Ma már tudom mindezt. Bárcsak akkor is tudtam volna!

Végül egy keskeny út szélén piros táblát pillantottam meg. Nem tudtam elolvasni, mi áll rajta, mivel az ablakomat pára és esőcseppek homályosították el, így a pulóverem ujjával letöröltem. KATONAI ÚTSZAKASZ: MINDEN JÁRMŰ MEGÁLLÍTHATÓ. Kihúztam magam ültömben, és mély lélegzetet vettem. A kocsi lassított. Újabb tábla következett, ezúttal egy fehér, amin az állt, hogy: CAMP PIRBRIGHT. Mögötte egy őrhelyet láttam a magas, fekete kapu előtt. És ottvolt a felirat, amelyet eddig kerestem: AZ ÚJONCOK ITT JELENTKEZZENEK.
– Megjöttünk, anyu – mondtam, és igyekeztem leplezni a hangomon átsütő idegességet. – Ez az.
Anyám lehúzódott az autópihenőbe. Kiszálltam, a csomagtartóból kivettem súlyos, fekete zsákomat, és gyorsan adtam egy puszit anyám arcára. Azt mondta, hogy szomorú, amiért elmegyek, de ügyesen titkolta. A mostohaapám letekerte az ablakot, felém tartotta felemelt hüvelykujját, és elköszönt:
– Sok szerencsét, és viszlát! – Aztán elfordította a tekintetét.
Mielőtt bármi eszembe juthatott volna, anyám már vissza is ült a kocsiba, becsukta az ajtót, és ráadta a gyújtást. A motor felbőgött, én pedig néztem, ahogy eltűnnek a zöldesszürke növényzet hátterében. Beletelt egy kis időbe, mire összeszedtem magam. Hát eljutottam idáig. Innentől minden más lesz.

Vettem egy nagy levegőt, felkaptam a zsákomat, a vállamra lendítettem, és a vörös téglás épületek uralta komplexum felé fordultam. Mintha egy börtön vagy talán egy nagy kórház lett volna. A falak tetején szögesdrót húzódott, és magas oszlopokra erősített biztonsági kamerák néztek erre-arra. Nem láttam egyetlen élő lelket sem, ahogy egyetlen hangot sem hallottam. Totál egyedül éreztem magam. Már-már hátborzongató volt a dolog.

Idegesen közelítettem meg az őrhelyet, arra számítottam,hogy senki nem lesz az üvegablak mögött. Már csak két lépésre voltam, amikor az résnyire kinyílt, és egy a húszas éveiközepén járó, a hadsereg zöld egyenruháját és John Lennon stílusú, kerek szemüveget viselő, girhes fickó kukucskált ki rajta. Rávillantottam legbarátságosabb, legelbűvölőbb, leglefegyverzőbb mosolyomat.
– Az alapkiképzésre jelentkezem, uram – közöltem vele.
A katona úgy nézett rám, mintha a szemüvegére rászart volna egy madár.
– Uram? Ne szólítson uramnak! Én megdolgozom a megélhetésemért. Magának „tizedes” vagyok. Neve?
– Middleton, tizedes úr – mondtam. – Királyi Utászok.
Felkapott az íróasztaláról egy csíptetős mappát, és lustán átböngészte.
– Middleton… Middleton… Middleton…
Átraktam a zsákomat a másik vállamra, és igyekeztem a vérkeringést újraindítani a karomban. A tizedes megfordította a lapot, és módszeresen végighúzta rajta az ujját. Majd nagyon lassan kinyújtotta a kezét, felemelt egy másik mappát, és azt kezdte el tanulmányozni. A téli szél a tarkóm körül süvített. A tizedes ujja végül megállt.
– Á! – mondta. – Anthony, igaz? Anthony Middleton?
– Igen, tizedes úr.
Szívélyes mosolyt villantott rám.
– Megtaláltam!
Éreztem, hogy elönt a végtelen megkönnyebbülés. Talán nem is lesz ez olyan rossz.
– Nem vártuk, csak a jövő héten – mondta. Azzal hangos csattanás kíséretében becsapta az ablakot.
Annyira megdöbbentem, hogy csak álltam ott, a tükörképemet bámulva. Egy makulátlan öltözékű, naiv, vézna kamasz nézett vissza rám kék szemmel és összeérő, sűrű, fekete szemöldökkel. Egy kedves srác, akinek gőze sincs, hogy most mit tegyen. Lehajtott fejjel visszamentem az útra, de csak addig sikerült jutnom, mert újra le kellett tennem a zsákomat.

Most mihez kezdjek? Hogy a francba nézhettem el a dátumot? Nem akartam elhinni. Az anyám és a mostohaapám mostanra már több kilométerre járhat. Körülnéztem a saras vidéken, abban a halvány reményben, hogy talán meglátok egy telefonfülkét, ahonnan felhívhatok valakit. Levelüket vesztett fákat, a távolban egy mezőn legelésző lovakat és a levegőben keringő, ismeretlen fajtájú madarakat láttam. Sehol egy telefonfülke. És amúgy is, kit hívnék fel? Hol alhatnék? Nem volt nálam hálózsák, sem elég pénz, hogy panzióba menjek. Lehet, hogy akad egy szárazabb hely a barakkok falánál. Hogy bírok ki egy hetet ebben a vizes időben étlen-szomjan? Hogyan kezdhetném el a brit hadseregben az alapkiképzést éhesen, bőrig ázva és valószínűleg betegen?

Hirtelen már-már elsöprő késztetés tört rám, hogy olyan messze kerüljek a sereg épületeitől, amilyen messzire csak lehet. Ehelyett lehajtottam a fejemet, összeszorítottam a fogamat, és elindultam az úton, vissza az impozáns fekete kapu felé. Találnom kell egy száraz helyet, ahol letáborozhatok, és úgy véltem, erre a legjobb esélyem az ember alkotta infrastruktúrában nyílik. Miután tábort verek valahol, majd kifundálok egy tervet. Igyekeztem pozitívan gondolkodni. Biztos van itt a közelben egy város. Ott majd találok egy telefonfülkét, és elérem anyut. Őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy értem jön, és hazavisz-e, de a városokban éltek hajléktalanok, a hajléktalanoknak pedig vannak menhelyeik, és talán ott sikerülne…
– Hé! – kiáltott rám valaki. – Hova, hova, haver?
Megálltam, és megfordultam. Az előbb elhaladtam egy téglából épült őrház mellett. Nem úgy tűnt, hogy lenne benne bárki is, de most egy gyakorlóruhás férfi nézett ki az ajtaján: ő vakkantott rám.
– Oda nem mehetsz, haver. Ez katonai övezet – közölte. – Mit keresel itt? Ki vagy?
– Attól tartok, elnéztem az időpontot – feleltem, és szégyenkezve vállat vontam. – Jövő héten kell visszajönnöm, szóval… – Elmosolyodtam, mintha az egész ügy nem izgatna különösebben.
– Újonc vagy? – kérdezte.
– Igen.
A fejét csóválta, és a nagy őrhely felé biccentett.
– Menj vissza, és kopogtass be az ablakon! Csak baszakszik veled.

Fél óra múlva már egy nagy, makulátlanul tiszta helyiségben álltam a felsorakozott többi újonccal. A Brit-szigetek minden szegletéből érkeztünk ide, a legkülönbözőbb méretben és formában: pattanásos, zsíros hajú, szőrös fiatalok. Egyikünk sem érezte magát jól a bőrében, de mind elkeseredetten igyekeztünk úgy tenni, mintha ez nem lenne igaz. Egy tizedes járkált fel-alá a sorban álló kopaszok mentén, és kifejezéstelen tekintete némán vizslatott minket. A bakancssarok csattogását csillogó falak és fényesre suvikszolt padló verte vissza mindenfelől. Mintha fölénk tornyosult volna, ahogy kihúzta magát, széles válla annyira kitöltötte az ingét, hogy a khakiszövet pattanásig feszült a testén. Próbáltam nem követni a tekintetemmel, ahogy ide-oda mászkált a teremben, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Ahogy egyre közelebb és közelebb ért hozzám, előreszegeztem a tekintetemet, egy kicsit felszegtem az államat, és amennyire csak tudtam, kidüllesztettem tyúkmellemet. A tizedes megállt. Egyenesen előttem állt meg. A szemem kiguvadt. Megállt bennem az ütő.
– Neve? – kérdezte.
– Middleton, tizedes úr.
Felém fordult, és olyan közel hajolt hozzám, hogy az arca alig két centire volt az enyémtől.
– Middleton – mordult rám. – A Brit Hadseregben azt szeretjük, ha mindenkinek két szemöldöke van.
– Igen, tizedes úr.
Továbbment. A tekintetem nem követte. Égett az arcom. Sikerült megfélemlítenie. Összezavarodtam, és azon gondolkoztam, mi a francba keveredtem.

A tizedes pár rövid mondatot intézett hozzánk, aztán elküldtek minket a körletünkbe, hogy lecuccoljunk. Betereltek minket egy csillogó parkettájú, nagy terembe. Ott sorban álltak az egyforma ágyak a durva pokrócokkal és a nyitott ajtajú faszekrényekkel. Odabent minden ragyogott. Makulátlanul. Most először éreztem magam otthon: mostohaapánk minket is arra kényszerített, hogy így nézzen ki a házunk. Hamarosan egy ágyon feküdtem – a körlet távolabbi sarkában álló emeletes ágy alsó ágyán –, és alkalmam nyílt szemügyre venni a többieket. Úgy harminc srác lehetett itt, részben hozzám hasonló kamaszok, a többiek meg a húszas éveik elején jártak. Már sejtettem, hogy nem véletlenül szúrt ki a tizedes. Másnak tűntem, mint a többiek. Nem hasonlítottam rájuk. Ez első pillantásra nyilvánvaló volt.

Az igazság az, hogy az alapkiképzésre jelentkezett legtöbb fiatalember kemény, a munkásosztályhoz tartozó srác volt,aki a brit kultúrának abban az ágában nőtt fel, ahol vedeltek, kötekedtek, és a szart is kiverték egymásból.

Fordította: Sziklai István

A teljes könyvrészlet itt olvasható el

Ant Middleton: Utánam!
Vezetéselmélet a frontvonalból
Fordította: Sziklai István
21. Század Kiadó, Budapest, 2019
320 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2993 Ft
ISBN 978 615 595 5648