Orbán Ottó: Barbarus utazásai (részlet)

Posted on 2019. november 1. péntek Szerző:

0


Magyarok Indiában

– Bejrútban még hallhat magyar szót, igazán csak Indiában fogja megérteni, hogy mit jelent a messzeség.
Ügyeim magyar intézője közölte ezt velem még Pesten. Ezúton kell felhívnom a figyelmét, hogy a körülmények gyökeresen megváltoztak, a magyarok megszállták már Indiát is.
– Bombayba vagy Delhibe? – kérdezi a fehér egyenruhás, tányérsapkás tisztviselő a tüzes betonon.
– Delhibe – felelem, amire egy „Transit” feliratú kártyát nyom a kezembe, és mutatja, hogy álljak a lépcső mellé.
Utánam a szemüveges angol következik a sorban. Bejrút Hőse Bombayba készül, ahol olcsó az elefántcsont. Nyomában a Nehru­zubbonyos bácsival a főépület irányában távozik.
A lépcsőn most egy francia ereszkedik a repülőtérnek álcázott kazánba, a zakójáról látszik, hogy francia, a zakó hanyag eséséről.
– Delhibe – mondja ő is, mire mellém irányítják.
A francia odaáll mellém, jegyét jellegzetes hanyagsággal gyűri zsebre. A franciák közmondásos hanyagsága már sok bajnak volt az okozója, ezúttal is a jegy felső fele kilóg a francia zsebéből, és a kilógó részen fehéren világít a három betű: LÉV.
– Bocsánat – szólítom meg angolul a franciát –, ön talán magyar?
– Igen – mondja angolul a francia, és kissé meghökkenten bámul rám.
– Akkor engedje, hogy bemutatkozzam – mondom most már magyarul a franciának –, még soha nem mutatkoztam be egy magyarnak a bombayi repülőtéren.
– Örvendek – mondja erre ugyancsak magyarul a francia –, részemről a szerencse.
A tisztviselő felénk sem pillant. Bombay repülőterén a világ minden nemzete képviselteti magát utazókkal. A tisztviselő föltehetőleg tisztában van a különböző földrészek különféle szokásaival, és semmi figyelemre méltót nem talál abban, hogy két felnőtt repülőutas, aki Bombayből tovább szándékozik utazni Delhibe, áll a betonon és röhög.
– Bejrútból? – kérdezem a honfitársamtól.
– Isztambulból Bejrúton át – mondja ő.
Eközben eredetileg két főt számláló csoportunk néhány újabb taggal gyarapodik, és egy igen csinos légikisasszony felkérésére megindul a tranzitutasok váróterme felé.
– Maga milyen vállalattól van? – kérdezi a honfitársam.
Tudtam, hogy sor kerül erre a kérdésre. Ez egy olyan elkerülhetetlen kérdés.
– Nem vállalattól vagyok – sütöm le a szemem –, író vagyok.
Honfitársam gyors oldalpillantást vet felém, amiből arra következtethetek, hogy mesterségem nincs összhangban civilizált megjelenésemmel.
– Na, nem baj – mondja aztán jószívűen –, a fő, hogy jól összefutottunk.
– Így van – helyeselek, és előreengedem a korlátok között.
Az átmenő utasok váróterme a főépület egyik szárnyában, az emeleten található. A légikisasszony mellé időközben egy légiesnek nem mondható rendőrféle is szegődik, kék zubbonyban és rövidnadrágban, mezítelen lábára húzott saruban, de lábszárán gyapjú lábszárvédővel, az ő kettejük, mondhatni, India szélsőségeit sejtető alakját követve lépünk a váróterembe, a betonkazánból egy fondorlatos gőzfürdőbe.
Fondorlatosba azért, mert a pára ráér, nem rohan neki az ember­nek, nem csapja szikrázó bunkóival főbe, mint a nap, hanem előbb egy nagy, nedves szivaccsal gondosan megtörli a páciens homlokát, minek következtében azon a homlokon megjelenik néhány csepp igazgyöngy, amit a páciens sehogy sem tud onnan eltávolítani, az eltávolításukra irányuló kísérleteivel viszont annyira elfoglalja magát, hogy észre sem veszi a pára újabb cselvetését, a szivacs helyett ezúttal a fürdőlepedőt, amit ez a gonosz az ing nyílásain át kezd betömködni a bőrünk fölé, először csak a csücskét, majd amikor a csücske már bent van, egy húzás, és jön utána a nagyja, mikor is a pára gondosan priznicbe rakja az illetőt, jól körültekerve a melle körül a bolyhos anyagot, jól meghúzva, hogy már csak az utolsó húzás hiányzik, és az illető már mondja is az előre megírt szöveget, mély átéléssel, mint egy bombayi Törzs Jenő: „A rosseb ebbe a melegbe!” Erre, mint valami végszóra, újból megjelenik a rendőrféle, és bekapcsol a malomkő nagyságú ventilátorokból kettőt, amitől ugyan hűvösebb nem lesz, de a levegő határozottan kezd megkelni, mint a kenyértészta.
Ideje levetnünk a személytelenség álorcáját.
– A rosseb ebbe a melegbe – mondom a honfitársamnak.
– Először van Indiában – mondja erre a honfitársam, célszerű megfontolásból kihagyva a közbeeső szövegrészeket.
Elterülünk a kenyértésztán, és hallgatunk.
– Milyen géppel megyünk tovább? – kérdezem.
– Ki tudja azt! – feleli ő olyan hangsúllyal, mely felemás tapasztalatokra enged következtetni az indiai légi forgalommal kapcsolatban.
Maga az Air India, illetve mostantól fogva az Indian Airlines Corporation, röviden az IAC sem, mivel a belföldi légi forgalmat ez a társaság bonyolítja, következésképp ez a társaság közli a hangszórón át, hogy a Bombaytól Delhiig közlekedő repülőgép indulása némi késedelmet szenved, kérik az utazóközönség szíves elnézését.
Fölkelek, és a kenyértésztán át odaküzdöm magam az ablakhoz. Kinn veri a betont a szadista nap. Az ablakból odalátni a meszelt ház­falra: „REPÜLŐMÖN ÖN AZ ÚR!”
Jön a légikisasszony, és közli, hogy egy hűsítő vagy egy tea erejéig a légitársaság vendégei vagyunk, egyben azt is közli, hogyha netán kérnék a hűsítő vagy a tea árát, nehogy kifizessük. Nem tudom, melyik regényben olvastam, hogy a meleg ellen a forró tea a leghatásosabb, úgy látszik viszont, hogy a honfitársam is olvasta ugyanazt a regényt, mivel mind a ketten teát rendelünk, és gőzölögve isszuk a gőzölgő teát.
Megjelenik a takarító személyzet. Egy asszony meg egy férfi, mindkettő mezítláb. Eredeti foglalkozásom szerint író voltam, amíg kenyértészta nem lett belőlem, valami ösztönszerűen még tudja bennem, hogy figyelnem kéne, mivelhogy ezek az első benyomások, és az első benyomásokkal az a helyzet, veszítem el máris a fonalat, az első benyomásokkal úgy állunk, játszom el a gondolkodás paródiáját, egy röpke villámtréfát, mert a kenyértészta, aki lettem, már föladta, a hülyék nemzetközi vigyorával az arcán tűri, hogy a dagasztógép kigyúrva belőle az utolsó kellemetlen gondolatot is, boldog, kerek kupaccá formálja, amit majd ropogós kenyérré sütnek kint a betonon.
Az első benyomásokkal ugyanis az a helyzet, hogy egy ragadós skaifotel mélyén ülnek ők is, a kelt tészta közepén, és onnan nézik a mezítlábas férfit, ahogy egy partvis nyelére csavart ronggyal lassan pofozza a követ, hogy ezzel is hatékonyan elősegítse a gőzképződést, meg az asszonyt, aki egy másik ronggyal a bútorokat mossa le, az arcukat, a mozdulataikat, és mintha valaki álmában akarna valamit kimondani, ólomnyelvvel, dadogó aggyal, valamit, aminek sem formája, sem körvonala nincs, magát a szorongást, aminek csak ébren van neve, nem tudják, csak eszméletük maradékával érzik, hogy most egy feladványt látnak, egy rejtvény kezdetét, aminek a vége beleveszik a tündöklésbe és az eszmék rengetegébe, egy soha nem látott jelenetet, aminek az a lényege (kattan egyet teljesen váratlanul a kenyértészta agya), hogy a légikisasszony és a takarítóasszony közti távolság jóval nagyobb annál a távolságnál, melyet az éjszaka folyamán a repülőgép megtett.
– Túl messze vannak – mondja maga elé a kenyértészta.
– Két és fél óra – mondja erre a kenyértészta honfitársa józan észjá­rással Bombay és Delhi földrajzi viszonyára vonatkoztatva az elhang­zottakat –, kérdés persze, hogy mikor indulunk.
Most nem, az biztos, a hangszóró legmélyebb sajnálattal most köz­li, hogy a gép indulása még egy órás késedelmet szenved, egyben vi­szont azt is tudomásunkra hozza, hogy ugyanazzal a géppel folytat­juk utunkat, amelyikkel Bejrúttól idáig repültünk.
– Ez jó jel – mondja a két cipó közül a tapasztaltabb –, gép már van.
A cipóléthez is hozzá lehet szokni. Fölkelünk a fotelból, és lassan hullámzunk föl­alá a masszában, görcsösen ragaszkodva ahhoz a rögeszménkhez, hogy a cipók is társalognak ráérő idejükben. Hasznos tudnivalókról természetesen, arról, hogy mi mindenre kell vigyázni Indiában a táplálkozással kapcsolatban. Sajnos, szűrik le a tanulságot a cipók, ha mindarra vigyáznának, amire kéne, egyébbel sem foglalkozhatnának, mint kézmosással. Marad a víz fölforralása mint ajánlatos tennivaló, és egy fél óra, amit már nem lehet szavakkal kitölteni, mivel a cipók szellemi képessége korlátozott, és újabb téma helyett csak mozdulatok jutnak az eszükbe, a mozdulatok közül is csak a legegyszerűbbek, olyanok, mint a jobb lábnak a bal elé való helyezése, amit a balnak a jobb elé való helyezésével lehet továbbfejleszteni valamiféle ötletes helyváltoztatási módszerré, a döcögés egy nemévé, amitől viszont határozottan veszítenek cipószerűségük kerekded tökélyéből. „Ha emberek volnának – mélázik a különös látványon a ventilátor –, szavamra azt mondanám, hogy sétálnak.”
Pedig csak gurulnak, esnek, hömpölyögnek a gép felé, amikor végre a hangszóró megadja a rajtjelet, és csak a sejtjeikbe szorult ösztönöknek köszönhető, hogy nem törik össze magukat a lépcsőn, miközben maradék energiájukkal igyekeznek a légkondicionálás menhelye felé, hogy ott nyerjék vissza azt a törékeny méltóságot, amit puha mozsarában olyan gyalázatosan összeroppantott a pára. Itt aztán, a jó hűvösben újságolvasással álcázzák a szégyenkezést, mely célnak a Times of India kiválóan megfelel, lévén akkora, mint angliai rokona, lepedő nagyságú.
– Magyar győzelem a kenuban – olvasom hangosan a vastag betűs címet –, már hét aranyérmünk van.
– Kilenc – helyesbít a honfitársam –, a birkózók is nyertek kettőt.
– A Kozma Pici – mondom a beavatottak hangján.
– Az is – hagyja helyben, és érzem rajta, hogy javult a véleménye írói képességeimről.
Alattunk folyó, hegy, domb, mező: India.
– Azért ez szép – mondom, mert hazafi is vagyok – egy ilyen kis országtól!
Ebben megegyezünk.
Valamint abban is, habár szótlanul, hogy soha nem jártunk Bombayban, soha nem voltunk cipók, és hiszünk az emberi méltóságban; egyszerűen csak repülünk, ez az egész.
Ki­kitekintve a foszlásnak indult vattakötegből és gúnyt űzve a napsütésből zakónkkal és nyakkendőnkkel.
„Furcsa – villan meg bennem az értelem apró szikrája is –, úgy lát­szik, mégsem csak káprázat, hogy a földnek itt más a színe.”
Más csakugyan. Égettebb, vörösebb. De igazából nem is maga a föld színe az, ami szokatlanságával megüti az ember szemét, hiszen nincs is benne semmi szokatlan, vöröses árnyalatú talajt odahaza is láthat az ember; nem, itt nem puszta színeltérésről, hanem a különbözőségeknek egy egész rendszeréről van szó, aminek csak az egyik, noha sarkalatos pontja az, hogy más a talaj színe. Más a zöldé is. Porosabb. De leginkább a kettejük viszonya más, láthatóbb az egymásra utaltságuk. Abból, hogy színeikkel közelítenek egymáshoz. A vöröses talaj sárgába megy át, a sárga talajon gyökeret ereszt a zöld növényzet egyelőre még sárga álruhában, hogy aztán egy domb lejtőjén hirtelen kizöldüljön az erdők klasszikus smaragdszíne és máris megtorpanjon egy behemót szikla előtt.
Kopár bujaság az, ami lentről idelátszik, találom meg a lehetetlen szókapcsolatban a pontos kifejezését a tékozlásnak és az ínségnek erre a fura vegyülékére. Tékozol itt a természet, hisz olyan bőséggel ontja változatait, amilyent valódi szükséglet nem indokol; erdőnek, víznek, lombnak olyan orgiája zajlik ott lent, hogy arról egy kevésbé szenvedélyes égövnek még csak halvány elképzelései sem lehetnek. Ínséges mégis, mert fölötte ott ül merev fenséggel a ragyogás, ez a következetes őrült, hogy halálra kínozza sugaraival. A nyár itt a földesúr, és a nap a pribékje, mondom magamnak, mert író vagyok, és az a föladatom, hogy bonyolult kifejezést találjak arra, hogy India klímája kissé szélsőséges.
Akárcsak az én természetem. Még kezdő író koromból ragadt rám az a szokás, hogy mindent megeszem, amit elém tesznek. Most éppen a harmadik reggelit ezen a délelőttön, sült csirkét légitársaság módra, ami nyomban elfogyasztása után kővé válik a gyomromban.
– És várja legalább valaki a repülőtéren? – kérdezi a honfitársam.
– Remélem – felelem, és igyekszem feltűnés nélkül mélyeket lélegezni.
Épp idejében. A gép imbolyogva fúrja magát a mélybe.
„Hölgyeim és uraim” – hallom messziről a hangszórót, gyomrunkban kővel földet érünk Delhi repülőterén.
Ahol az eddig csak az intrikus szerepkörében foglalkoztatott napot teljesen új oldaláról ismerem meg. Nem csak bódít, józanít is. A mikrobuszra már aránylag délcegen lépek föl.

Orbán Ottó (A PIM gyűjteményéből)

A mikrobusz egy kicsit kivár, épp csak, hogy elérjük a forrpontot, majd a főépület elé kanyarodik, amit éppen átépítenek. Mezítlábas, sár­lábszárvédős kubikosok fonott kosárban szállítják a földet. Egy betonkeverő gép harákol mellettem. Sár, por, zaj, tömeg. A honfitársam elveszett. Megyek, mint a madár az ösztönei után.
Úgy látszik, jó irányba. A tömeg falából kilép egy zakó és egy nyakkendő.
– Mr. Orbán?
– Yes – mondjuk együtt, a cipó, a kő meg én –, mi vagyunk.
– Örömmel üdvözlöm Delhiben – mondja a zakó, és nyújtja a kezét.
Magyarul mondja természetesen, azon a nyelven, amit Bejrútot elhagyva sehol sem hall beszélni az ember.

Orbán Ottó: Barbarus utazásai – Útirajzok
Összegyűjtött prózai írások 1.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019