Christopher Moore: Noir (részlet)

Posted on 2019. szeptember 1. vasárnap Szerző:

0


Prológus

Nem sikítottam, pedig arra léptem be munkahelyemre, Sal bárjába a hátsó ajtón, hogy maga Sal a raktár padlóján fekszik, bőre egy kék koktélra emlékeztet, a különféle testnyílásaiból folyadékok szivárognak és tócsába gyűlnek a padlón, mint például egy kisebb vértócsába a feje körül. Na most, gyerekkoromban a bátyám gyakran azzal mérte az ember értékét, hogy sikítozik-e nyomás alatt, és kijelentette, hogy ha bármilyen sikítás közeli eljut anya és/vagy apa füléig, akkor a kistestvér, vagyis én, olyan verést kapok, mint még soha, olyan fájdalmasan égő bőrkesztyűt,hogy csontig megérzem. A fenyegetését a bátyám, Nehemiah, nyugodjék békében, nagy lelkesedéssel gyakorlatban is beváltotta egész gyerekkoromban.

Ezért aztán először becsuktam a hátsó ajtót, gondosan rátoltam a reteszt, aztán az ajtónyíláson kikukkantottam a bár még sötét, elülső részébe, és csak akkor sikítottam. Persze nem kislányos sikítás volt, hanem robusztus férfisikoly: olyan fickó sikítása, akinek a hatalmas lőcsét becsípte a forgóajtó, ahogy éppen berohant megmenteni egy lángoló kisbabát, vagy valami.

Amikor a sikítást letudtam, körülnéztem, és kiszúrtam a nagy faládát a raktárunk közepén, amire nagy fekete betűkkel azt fújták:

VESZÉLY! ÉLŐ HÜLLŐ!

A láda nyitva volt, kiszóródott belőle valami szalmaszerűség a padlóra. Megláttam a feltépett borítékot és a levelet Sal halott keze mellett. Bokker, a dél-afrikai matróz küldte nekem, és egyből tudtam, mi lehetett a ládában. Gyorsan végigpásztáztam Sal hulláját, és meg is találtam a nyakán a két lyukat; megduzzadtak, akár a kelés, alattuk pedig kisebb fogak ovális alakú nyoma látszott.

Olyan hidegrázás futott végig a gerincemen, akár az áramütés. Megdermedtem, csak fogtam a levelet, mintha táviratban azt közölték volna velem, hogy kinyiffantottak. Stop. Fogalmam sem volt, hogyan is néz ki egy fekete mamba, de a dél-afrikai elmondása alapján nagy, sötét és igen gyors kígyó, vagyis köztem és a két lépésnyire lévő hátsó ajtó között nem lehetett, valahol a bárban viszont nagyon is.

Hívnom kellett volna valakit. Hívnom kellett valakit. Persze nem a rendőrséget, akik feltehetőleg kerestek engem, mivel egyiküket elraboltam, és mivel gyanúra adna okot, hogy Sal egy olyan kígyó miatt költözött a másvilágra, amit én vettem, plusz volt még egy rakás indítékom. Szóval őket nem. Hívhattam volna a szüleimet, noha azóta nem beszéltem velük, hogy otthagytam Boise-t. „Szia, anya! Tudom, hogy évek óta nem hallottatok felőlem, de akadt egy kis bibi…”

Nem. Úgy gondolkodtam, a telefon odaát van a bárban, a bárpult mögötti falon, a bárpult mögött, ahol talán egy halálos marású kígyó szundikál, aztán úgy gondolkodtam, akkor inkább egy telefonfülke. Vagy talán megkeresem az üzlettársamat, Eddie Moo Shut, és megbeszélem vele, milyen kényes helyzetbe kerültem, egyúttal tájékoztatom is róla, hogy üzlettársak vagyunk egy olyan vállalkozásban, ami most némileg bukóba fordult. Nagy levegőt vettem és bent tartottam, amíg átkutattam Sal zsebét a kulcsért. Megtaláltam, aztán udvariasan átléptem a hulla felett, ki a hátsó ajtón, közben kissé odább tolva a lábát, hogy könnyebb legyen bejönni.

A sikátorba kilépve bezártam az ajtót, és akkorát sóhajtottam, mintha aknamezőn jutottam volna át. Aztán megfordultam. Két colos, öltönyt, kalapot és napszemüveget viselő vékony fickó állt előttem. Úgy értem, hogy szó szerint előttem. Mintha vártak volna. Próbálták adni a rendíthetetlent, de nem kicsit megrendítette őket az aznapi második férfias sikolyom. Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy a redvába kerültem én ide?

Akkor még nem tudtam azt, amit az a két fekete öltönyös tag tudott, vagyis, hogy a végtelen űrön keresztül az embernél sokkal intelligensebb lények figyelnek bennünket irigyen, és lassan, de biztosan szövik tervüket, hogy eljönnek a világunkra, és végkimerülésig csöcsörészik a nőinket. Bizony, egy nő. Így kezdődött…

1. Sammy és a Sajt

Olyan hosszú lába volt, ami nem engedte, hogy a feneke leérjen a cipőjére. Egy M-es bige S-es ruhában. A kocsmában minden balek a két méret végső szakításáért drukkolt, ahogy a nő besasszézott az ajtón, és feltolta a fenekét egy bárszékre, háttal az ajtónak. Felvont szemöldökkel sandítottam a dél-afrikai matrózra. Éppen a fura rakományukról regélt nekem a bárpult túlsó végén, miközben egy stampedlis poharat törölgettem.

– Az aztán a fincsi falat – jegyezte meg. – Az. – A törlőruhát megsuhintottam, majd a karomra terítettem. – Tudja, mit mondanak, kapitány: teljes gőzzel előre, a fenébe a torpedókkal. – A nő felé indultam a bárpult mögött, olyan sugárzó mosolyt villantottam rá, akár egy élveteg világítótorony, közben meg igyekeztem nem bicegni, hogy elejét vegyem a kíváncsiskodásnak.

– Szerintem nem erre gondoltak, Sammy – mondta a matróz –, de hajrá. – Így biztatja egyik pasas a másikat, ha nem érdekli, hogy azt lepattintják.

Christopher Moore

Christopher Moore

– Mit adhatok, szivi? – kérdeztem a nőtől. Szőke volt, koszos szőke, fel is tűzte a loboncát. Az a sok haj sötéten indult felfelé, majd a tetején sárgán kacskaringózott szanaszéjjel, ami némileg meglepett külsőt kölcsönzött neki. Az ajka Valentin-napi szívre emlékeztetett: fénylő vörös és duzzadt volt, de kicsit csálé, mintha egy korábbi fordulóban elkenték volna a száját, vagy mintha a szívnek cuki kis anginája lenne. Csálé, de csábos. A nő fészkelődött kicsit a bárszéken, mintegy jobb tapadást keresve a fenekének, amitől olyan hüledezés támadt a bárban, hogy átmenetileg még a füst is megritkult, mintha egy kamion nagyságú sárkány kiszippantotta volna…

Fordította: Pék Zoltán

Christopher Moore: Noir
Agave Könyvek Kiadó, Budapest, 2018