Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv (részlet)

Posted on 2019. június 30. vasárnap Szerző:

0


||  1  ||

Három és fél milliárd év telt el az élet első primitív formáinak megjelenése és Hugo Aasjord késő esti telefonhívása között. Július volt, szombat este, én pedig épp egy nagy társasággal vacsoráztam Oslo belvárosában.

– Láttad a jövő heti időjárás-jelentést? – kérdezte.

Már régóta vártunk a megfelelő időjárásra. Nem napfényre vagy melegre vagy arra, hogy ne essen az eső. Amire mi vágytunk, az a lehető legkisebb szél volt Bodø és Lofoten között, egészen pontosan a Vestfj orden tengerszakaszon. Márpedig a Vestfj orden területén szélcsendre várni igazi türelemjátéknak bizonyult. Hetek óta figyeltük az előrejelzéseket. Jelentettek már lehűlést, élénk szelet, de arról soha nem írtak, hogy csak szél vagy enyhe szél, esetleg szélcsend lenne várható. Végül tökéletesen meg is feledkeztem arról, hogy az időjárás-jelentést lessem, inkább elmerültem a főváros tompa, nyári lüktetésében, a meleg nappalokban és a lágy éjszakákban.

Így, amikor meghallottam Hugo hangját a telefonban, akiről mindenki tudja, hogy utál telefonálni, és csak akkor hív fel, ha valami fontos közlendője van, pontosan tudtam, hogy a hosszú távú előrejelzés végre kedvező számunkra.
– Holnap megveszem a repülőjegyet, és hétfő délután már Bodøben leszek – feleltem.
– Oké, szia. (klikk)

Amikor kinéztem a repülő ablakán, eszembe jutott, hogy az alattam elterülő táj valójában nem más, mint megemelkedett tengerfenék. Hiszen néhány milliárd évvel ezelőtt víz borította a Földet, amelyből itt-ott előbukkant néhány egymástól távol eső, kisebb sziget. Bolygónk felületének több mint 70 százalékát a mai napig víz borítja. Ezek után semmi csodálkozni való nincs azon, hogy azt olvastam valahol, a planétánkat helyesebb lenne Föld helyett Tengernek nevezni.

Helgelandig hegyek, erdők és kopár fennsíkok felett repültem. Onnantól azonban egyszerre megnyílt a horizont, fjordok és hullámoktól dagadó tenger terült el alattam nyugat felé, egészen amíg a szem ellátott, a látóhatár pereméig, ahol a nyílt víz és az ég összeér, és csillogó szürkén egybeolvad. Mindannyiszor, amikor elhagyom Oslót, és észak felé repülök, ugyanaz az érzés kerít hatalmába: kiszabadulok a szárazföldről, magam mögött hagyom a fenyveseket, a hangyabolyokat, a folyókat, az édesvizet, a cuppogó ingoványokat. A tengeren elfog a szabadság és a végtelenség érzése, felveszem a ringató hullámok, a régi tengerészdalok ritmusát, melyeket hajdanán Marseille, Liverpool, Szingapúr vagy Montevideo kikötőiben énekeltek a kötélzeten lógva, miközben felvonták, megfeszítették vagy leengedték a vitorlákat.

A tengerészek csupán nyughatatlan vendégek a szárazföldön, látogatók, akik csak egy rövidebb vizitre érkeztek, és akkor is, ha nem szállnak vízre többé, soha nem szabadulnak meg a tenger iránt érzett vágyakozástól és a végtelen víztükörtől, ami hívja, visszavárja őket, olykor hiába.
Ennek a titokzatos vonzásnak engedelmeskedett az ükapám is, amikor Svédország belsejéből, hegyetvölgyet maga mögött hagyva nyugat felé indult. Akár a lazac, először árral szemben, majd azt követve haladt, míg el nem érte az óceánt. Amikor arról kérdezték, miért indult útnak, csak annyit mondott, hogy a saját szemével akarta látni a hatalmas vizet. Nem is akart visszatérni. Talán azért, mert nem óhajtotta egy svéd tanyán, a hegyek között, a sovány föld fölött görnyedve eltölteni az életét. Volt mersze követni az álmait, és elég erős lába, hogy elvigye a tengerpartra, ahol családot alapított, és vett magának egy kisebb teherszállító hajót. A hajója aztán elsüllyedt valahol a Csendes-óceán közepén, és mindenki, aki csak rajta volt, odaveszett. Az ükapám megtért a víz mélyére, ahonnan származott. Mintha mindig is tudta volna, hogy az az igazi otthona. Én legalábbis így képzelem el a történetét.

A tenger szabadította fel Arthur Rimbaud költészetét is. A tenger lett a kulcsa annak a nyelvnek, amely elvezette őt és vele együtt a költészetet is a modernitásig A részeg hajóval (Le Bateau ivre, 1871). A vers lírai énje, vagyis a hajó maga egy vén vitorlás, amely a tenger adta szabadságra vágyik: hagyja, hogy lesodorja az ár a széles folyón, míg el nem éri a nyílt vizet. Végül hatalmas viharba keveredik, és elsüllyed, eggyé válva a tengerrel: „Azóta egyre fürdök a roppant tengerek / Költészetében, melybe csillag csorog és béke / S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek / Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve.”*

A repülőn ülve próbálom rekonstruálni magamban azt a keveset, amire még emlékszem A részeg hajó soraiból. A hullámok „holdkóros vízicsordaként” ostromolják a sérszigeteket, a tenger mélyén Leviatán teste oszladozik a lebegő hínárfürtök között, melyek magukba zárják és többé nem eresztik a hajó testét. És a részeg roncs meghallja a sötét örvény fölött nászát ülő ámbráscet énekét, amíg a belseje rút „szörnykígyókkal”, éneklő aranyhalakkal, „villamos medúzákkal” és „apró szörnyek tintás hadával” telik meg – nyüzsgő lényekkel, melyekről a földi halandó csak azt hiszi, hogy látta őket…

Morten A. Stroksnes (Fotó: Alva Gehrmann)

A hajóroncs meggörnyed a víz félelmetes, felszabadító erejétől, a teste görcsbe rándul, és már szinte várja, hogy „benyelje a hab”, miközben halk vágy keríti hatalmába egy öböl felé, Európában, de „kicsi víz az, vak tócsa, hideg”.

Amikor tizenhat éves korában megírta ezt a verset, Rimbaud még soha nem látta a tengert.

*Itt és tovább Tóth Árpád fordítása

Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv
Fordította: Szőllősi Adrienne
Illusztrációk: Tillai Tamás
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018