Sergiusz Piasecki: A Nagy Medve szerelmese (részlet)

|  III  |

A „kettes” egy nagy zárka. Két nagy ablaka van. Ha az ablakpárkányra állsz, és felemeled a kezed, nem éred el az ablakkeret tetejét. Tizenhét fekvőhelyet erősítettek a falakhoz. Nappalra felhajtjuk a fekvőhelyeket. A cella közepén, bakokon áll egy nagy asztal. A fal mellett kis szekrény az edényekkel. A padló aszfaltozott. A cella jobb sarkában nagy bádog kályha.

Tizenheten ülünk itt. Néhány tolvaj, néhány bandita, néhány paraszt, akit ugyanabban az ügyben kaptak el: gyilkossággal vádolják őket. Van egy vasutas is: a Poltava kormányzóságból, ukrán. Neve Koblenko. Üzérkedés miatt ül: élelmiszer­csempészek áruját szállította a vonat szolgálati szakaszában.

Itt is mindenkire rányomta bélyegét az éhség. Lassan mozognak az apatikus foglyok. Egyeseknek puffadt az arcuk, másoknak duzzadt a lábuk. Itt is rengeteg a tetű. Eleinte úgy éreztem magam, mintha félig visszanyertem volna a szabadságomat. A cella világos volt, a levegő tiszta. Kijártam sétálni. Kártyáztunk, a lapokat magunk csináltuk. Később mindezt megszoktam. Napról napra fogyott az erőm: kezdett dagadni a lábam. Odakint, az ablak, a falak mögött pedig igazi tavasz volt. Beragyogta a nap a börtönudvart. Néhány foglyot szabadon engedtek. Újakat hoztak a helyükre.

Úgy vágytam a szabad életre, hogy majd’ belehaltam. Észrevettem, hogy akik gyakran ültek börtönben, egyáltalán nem unatkoztak. Mindig találtak maguknak valamilyen foglalatosságot. Kártyáztak vagy diskuráltak. A beszélgetések legfontosabb témái: evés, meló, nők, bírósági ügyek, a börtön vezetése. Engem untattak ezek a beszélgetések. Rettenetesen hiányzott a szabadság, és egyre soványabb lettem. Általában az ablakpárkányon ültem, és órák hosszat figyeltem az ég messzi kékjét. Mire gondoltam? Nem tudom. Ilyenkor mindenről megfeledkeztem. Odajött egyszer hozzám Blaszt, a szmolenszki tolvaj.
– Ne agyalj ennyit, tesó, mert begolyózol! Az ablakba se bámulj! Kaparja el őket a kutya. Az a lényeg, hogy ne gondolkodj.
– Hát mit csináljak?
– Kártyázz, énekelj, csinálhatsz bármit. Ezzel én is így voltam régen, de semmi értelme.
Este lehajtottuk a fekhelyeket, és lefeküdtünk aludni.
– No, három csengetés a száraz kenyérig – mondta a egyik rab.
Ekkor mindenkinek csorgott a nyála, mert a másnapi húszdekás adag, a rossz, sületlen kenyér járt az eszében. Különválasztottuk a kenyérhéjat, a nyers kenyérbelet pedig kanállal raktuk a héjra. Engem ez mindig süteményre vagy jégkrémes ostyára emlékeztetett. Az éjszaka telt el a leggyorsabban. Gyorsan elaludtam, rémképekkel és az éhezés vízióival teli nehéz álomba merülve. Ébredés után az éhség az első benyomás, az első gondolat pedig: két csengetés a fejadagig, a száraz kenyérig. Amikor megkaptuk a kenyéradagunkat, mindenkinek reszketett a keze. Pillanatok alatt megehettük volna a részünket, de mindannyian sietség nélkül ettünk, lassan harapdáltunk le kis darabokat a kenyérből. Egyetlen morzsányit sem pazaroltunk el, ráadásul nem is volt morzsa, mert sohasem volt átsütve a kenyér. Reggeli után mindenkinek az ebéden járt az esze. Hosszú éhes órák teltek el a várakozással. Végre szedtek a sárgaréz tálainkba valami híg, büdös löttyöt, szárított zöldségből vagy fagyott krumpliból készült levest. Egy tállal jut hat embernek. Elkezdtünk enni, bár igazából a kanalunkból ittuk ezt a híg, zavaros, forró löttyöt. Megégettük a szánkat és a torkunkat, de hamar behabzsoltuk az egészet. Egy időre kellemes meleg és a jóllakottság csalók érzése töltött el minket, de negyedóra múlva még erősebb görcsökkel követelte a jussát a gyomrunk: Enni! Enni! Enni! A gyomrot nem lehet becsapni. A vacsora még rosszabb volt.

Egyszer, látogatási napon, tíz órakor kiszólítottak a folyosóra. Április végén történt. A látogatószobába vezettek, már sok nyomorult kinézetű ember ácsorgott ott. Dróthálókkal osztották ketté a hosszú termet, ezek mögött álltak a látogatók. Amikor megkezdődött a beszélgetés, sírás, kiabálás, ordítozás töltötte be a termet. Nehéz volt bármit is meghallani. Odamentem a dróthálóhoz, és próbáltam ismerőst találni a túloldalán. Azt hittem, valamelyik rakaui haver szerzett látogatási engedélyt minszki rokonai vagy ismerősei segítségével. Aztán megpillantottam Ljonyát: boldog volt a mosolya, és vidáman ragyogott a tekintete. Üdvözöltem. Próbáltuk túlkiabálni a többieket, és így kezdtünk „beszélgetni”:
– Mi van veled? – kérdeztem Ljonyát.
– Kiengedtek!
– Kiszabadultál?
– Igen. Kötelezvényt írtam alá arról, hogy nem hagyom el az állandó lakhelyemet, és hatósági idézésre megjelenek.
– Sokba került?
– Sokba, de nem rokkantam bele.
– Jól nézel ki.
– Te viszont elég nyúzott vagy!
Gyámoltalanul széttártam a karom, és azt mondtam:
– Nincs mitől híznom, húsz deka kenyeret kapok naponta.
– Hoztam neked csomagot. Minden héten eljövök hozzád.
– Köszönöm!
– Lehet, hogy téged is hamarosan kiengednek?
– Nem tudom. Kaphatok pár év fogházat!
– Azt hallottam, május elsejére amnesztiát adnak!
Hamarosan lejárt az idő. Ljonya látogatásai biztatást adtak. Jobb kedvem lett. Már nem éreztem magam tehetetlennek ég elhagyatottnak. Ráadásul jobb kosztot kaptam, mert Ljonya tudta jól, mennyit éhezünk a börtönben, és sok kétszersültet, szalonnát, sajtot hozott nekem. Egy hét múlva megint kaptam egy csomagot Ljonyától, de nem látogatott meg. Talán nem volt ideje, de az is lehet, hogy nem kapott engedélyt.

Május elején három évre száműzött a Revtribuna [Forradalmi bíróság (orosz). Rendkívüli bírósági szervezet, 1918–1923)] a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzóságba csempésztevékenység miatt. Elkobozták a pénzemet. Ilyen ítéletre számítottam, és nem keseredtem el. Amúgy is inkább mentem volna száműzetésbe, mint fogházban tölteni a büntetésemet. Eldöntöttem, hogy az első adandó alkalommal megszököm a száműzetési helyemről.

A tárgyalás után ismét meglátogatott Ljonya. Azt mondta, támogat anyagilag, és ha lesz szabad ideje, meglátogat a száműzetésben. Arra kért, hogy gyakran írjak neki. Azt mondta, sokkal jobban nézek ki. Én is sokkal egészségesebbnek és erősebbnek éreztem magam, mint azelőtt. Már nem volt dagadt a lábam. A legrosszabb betegség az éhség, legjobb gyógyszere pedig az evés. Azt mondják a fiúk a cellában, hogy hamarosan a száműzetésem helyére szállíthatnak egy fegyenccsapattal. Különböző gyakorlati útmutatásokat adnak. Azt tanácsolják, hogy szökjek meg útközben a vonatról. Most erre gondolok a leggyakrabban.

Május közepén szólítottak, hogy vegyem át a holmimat, és elkísértek az irodába. A kapunál láttam a kíséretet: nyolc katona és egy tiszthelyettes, zubbonya ujján három háromszöggel. Hat elítélt volt. Egyet Szmolenszkbe, hármat Moszkvába, kettőt meg Nyizsnyij Novgorodba küldtek. Az első állomás Szmolenszk volt. Miután elvégezték a formaságokat a börtönben, az állomásra kísértek minket. Két fülkét foglaltunk el a vagonban. Mindegyik fülkében négy katona és három fegyenc utazott. A kíséret parancsnoka a pályaudvarra ment, hogy lepecsételtesse az úti okmányokat. Volt egy kis pénzem, amit Ljonya hagyott nekem a börtönirodában. Megkértem a parancsnokot, hogy vegyen nekem két csomag cigarettát, egy doboz gyufát, a maradék pénzből pedig ennivalót, zsemlét és kolbászt. A tiszthelyettes odaadta a pénzt egy katonának, és elküldte a peronon lévő árusítóbódékhoz. A katona hozott ötven darab cigarettát, egy doboz gyufát, néhány zsömlét és egy kis kolbászt.
– Mindet elköltöttem – mondta a vöröskatona.
– Rendben. Köszönöm!
Nekiláttam az evésnek. Adtam az útitársaimnak egy szál kolbászt meg egy pár zsömlét. Megosztották egymás között. Egy óra körül indult a vonat. Két vöröskatona között ültem a padon. Szemben pedig két katona és két fegyenc ült. A mi fülkénk volt az első. Kis folyosó választotta el a kocsi peronjától. Baloldalt, végig a vagonon hosszú és elég széles átjáró húzódott, ez kötötte össze a fülkéket. A kíséret másik fele és a többi fegyenc a következő kupéban volt. Zsúfolásig tele volt a kocsi. Kirakták a folyosóra a koffereket, a kosarakat és a zsákokat, az utasok meg felmásztak a poggyászpolcokra. Kiabálás, szitkozódás, káromkodás szállt a levegőben. Végül mindenki elhelyezkedett, kezdődött a beszélgetés meg a viccelődés.

Bariszau közelében a Cseka vasúti ellenőrei szálltak fel a vagonba. Átvizsgálták az utasok okmányait. Amikor a mi kupénkhoz értek a csekisták, a kíséretet vezető tiszthelyettes odaadta nekik az úti okmányainkat, és azt mondta:
– Kilencfős kíséret, velem együtt, és hat fegyenc.
A csekisták megvizsgálták az okmányokat, végignéztek rajtunk, és mentek tovább. Orsában megint igazoltatta az utasokat a Cseka. Szürkületkor hagytuk el Orsát. Ha kinéztem a vagon ablakán, felfelé sandítva megpillantottam az égen a Nagy Medvét. Meghatódtam. Olyan régóta nem láttam! Rengeteg vidám és szomorú emléket idézett, sok gondolatot ébresztett bennem. Olyan sokáig bámultam, hogy végül rám szólt az egyik katona, hogy húzódjak távolabb az ablaktól.
– Hiába nézel, ez nem segít rajtad. Nem ugrasz ki a kocsiból!
– Semmi, csak a csillagokat néztem.
– A csillagokat? Itt vannak a csillagok! – mondta a vöröskatona, tenyerével a Bugyonnij-sapkára csapva, amelyen elöl vörös posztóból kivágott, nagy ötágú csillag díszelgett.

A többi vöröskatona elröhögte magát. Elhúzódtam az ablaktól. A katonák mahorkát szívtak és kedvetlenül beszélgettek. A társaim, akik a szemben lévő padon ültek, elaludtak. A katonák szunyókáltak. Megbeszélték, hogy felváltva őrködnek, párosával. Bejött a fülkénkbe a tiszthelyettes, és rájuk szólt:
– Na, rebjata [gyerekek (orosz)], nehogy elaludjatok! Vigyázzatok!
– Legyen nyugodt. Nem alszunk el! – felelt az egyik vöröskatona.
A tiszthelyettes átment a másik kupéba.
Éjfél fele jártunk. Már csak néhány állomás maradt Szmolenszkig. Úgy tettem, mintha aludnék, és a kíséretünket figyeltem. Három katona elaludt, és csak az ajtónál ülő baka tette keresztbe úgy a lábát, hogy senki se tudjon kimenni a peronra, mert rögtön felébreszti. Ő is szundikált, néha kinyitotta a szemét, szétnézett a fülkében, aztán megint becsukta.

Időnként kiment valaki vécére. Ilyenkor kinyitotta a szemét a katona, végigmérte az illetőt, és felhúzta a térdét, hogy kinyissák az ajtót. Félig sötétségbe merült a fülkénk. Csak a folyosón égő lámpa fénye szűrődött be. Egy szál gyertya égett benne. Egyszer messze kihajoltam jobbra a fülkéből, és végigpillantottam a folyosón. Tele volt földön alvó emberekkel. Beláttam, hogy nehéz lesz eljutnom a vagon kijáratához. Ezenkívül azért sem volt veszélytelen vállalkozás, mert a bennünket kísérő katonák és a tiszthelyettes, akik a szomszéd kupéban őriztek három fogvatartottat, ébren lehettek, akár észre is vehettek. Nem láttam be a következő fülkébe, de zajt és csoszogást hallottam. „Esetleg húzzam le az ablakot?” – gondoltam. De némi fejtörés után elvetettem a lehetőséget. Ha lehúzom az ablakot, felébreszthetek valakit a kíséretből. Megint kinéztem a folyosóra. Lassan közeledő szürke alakot láttam. Katona volt az, vállára vetett köpönyegben, a földön fekvő alakok között lépkedve ballagott a kijárat felé. Egyre közelebb ér hozzám. Kinyitja az ajtót, félretolva a bennünket kísérő katona térdét, akinek rögtön nyílik a szeme, és végigméri a másikat.
– Mi az?
– Semmi, elvtárs. Vegye el a lábát!
A vöröskatona átengedi, fészkelődik a padon, a falra köp, kezét a köpönyege zsebébe mélyeszti, és nagyot ásít. Aztán előrehajol, és mindent figyelmesen megvizsgál a fülkében. Úgy teszek, mintha aludnék. A katona megint a falnak támaszkodik, és becsukja a szemét. A puska szíját átvetette a térdén, csövét pedig a combjai között tartja. Elfelejtette eltorlaszolni az ajtót a lábával. Vagy talán azt akarta megvárni, hogy visszajöjjön az a vöröskatona, aki az előbb ment ki? Figyelmesen néztem a katonát. Úgy döntöttem, akár a legnehezebb helyzetben is megszököm, de ki akartam várni a lehető legjobb alkalmat. Aztán nemsokára láttam, hogy lassan a mellkasára bukik a feje. Felálltam a helyemről. Két lépéssel kint voltam a kupéból a folyosón, aztán egy lépés előre. Lassan lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót. Szélesebbre, egyre szélesebbre tárom. A katona arcába nézek. Az pedig, mintha álmában is megérezte volna a tekintetemet, kinyitja a szemét. Zavaros tekintete megállapodik rajtam. Gyorsan továbbléptem.
– Hová mész! Mi? Állj!
Ebben a pillanatban becsaptam magam mögött az ajtót, és előreugrottam. Kinyitottam a peronra vezető ajtót, majd gyorsan be is csuktam. Ugyanekkor az ajtó, amelyet pár pillanattal ezelőtt csaptam be, kinyílik, és embertelen ordítást hallok:

– Elvtársak! Szökik! Talpra! Elvtá…
A lépcsőre nyíló ajtóhoz pattanok a peronról. Lenyomom tiszta erőből a kilincset, és nekiveselkedem az ajtónak. Nem enged. Aztán eszembe villan, hogy befelé nyílik, én meg kifelé nyomom. Befelé húzom, és tárva-nyitva az ajtó. Az éles fénycsík vág a sötétbe mögülem. Fegyveresek rontanak a peronra. Hallom a hangjukat:
– Megállj, te szemét! Állj!
Előttem a fekete éjszaka, a csillagok arany pontjaival tarkítva. Nagyot ugrottam előre, a sűrű, titokzatos sötétségbe. Légörvénybe esek. Forog velem, és kivág valahová oldalra. Eláll a szívverésem. Egy pillanatra a szemembe villan a fények hosszú sora, majd elhal minden a sötétben és a csöndben. A mély csöndben.

Sergiusz Piasecki: A Nagy Medve szerelmese
Felczak-könyvek sorozat
Fordította: Bárász Péter
Rézbong Kiadó, Budapest, 2018