POSzT 2019 | Impressziók négy versenyelőadásról

Jeges-Varga Ferenc |

A múlt héten lezárult 19. Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében az elmúlt egy évben bemutatott, magyar nyelvű színházi premierek közül tekinthette meg a közönség a Gulyás Gábor esztéta és Zalán Tibor író, dramaturg által legjobbnak ítélt előadásokat.

Idén szembetűnően hangsúlyos volt a fővárosi társulatok jelenléte, nyolc előadással képviseltették magukat, továbbá helyet kapott egy vidéki-fővárosi koprodukció is. Rajtuk kívül mindössze három nem budapesti és két határon túli színház munkája versenyzett. A független színházi produkciókat tulajdonképpen egy kőszínházba beengedett előadás, a Woyzeck képviselte, melyet az ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós által életre hívott Sztalker Csoport valósított meg a Nemzeti Színházban. (Végül éppen ez a produkció nyerte el a Legjobb előadás címet.)

A versenyprogramból négy előadást volt alkalmam megtekinteni, ebből három a jelenlegi magyar színjátszás talán legerősebb színházi közösségeinek repertoárjából került ki, a negyedik révén pedig sikerült bepillantanom a határon túli színpadi gondolkodásba is; ez mindig frissítően hat. Mind a négy előadás sok szereplőt mozgat meg, egymásra figyelésre, közös gondolkodásra ösztönzi a társulatot, nagy ívű és mélységű gondolatokat fogalmaz meg. A produkciók keresik az utat, hogyan lehet a 21. század embere számára is érvényes kérdéseket megfogalmazni a színpadon.

A budapesti Radnóti Színház a Bánya-trilógiával ismertté vált erdélyi drámaíró, Székely Csaba legújabb színdarabját vitte színre, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió művészeti vezetője, Sebestyén Aba rendezésében (a szakmai zsűri a legjobb rendezés díjával jutalmazta munkáját). A tízparancsolat ihlette 10 című színdarab azt a kérdést járja körbe, hogyan is állunk ma a keresztény világ tíz alapvető erkölcsi törvényével, melyek nemcsak istenhívők számára szolgálnak zsinórmértékül, hanem a közösségi létezés alapnormáiként is viselkednek. Mit jelent bűnt elkövetni? És egyáltalán: mi a bűn? – teszi fel súlyos kérdéseit az előadás, tele humorral, tragikus és groteszk helyzetekkel.

Az előadás színpadképe akár lehetne váróterem, buszmegálló vagy egy talkshow stúdiója is. Itt ül a tíz ember, mind magányos, mindegyik megszegi a bibliai parancsolatok valamelyikét, elkövet valamilyen bűnt. De melyikünk nem? A történetüket külön-külön beszélik el, de a többiek figyelő jelenlétében. Tökéletlenségük vallomástétel közben, premier plánban lepleződik le a fejük feletti három képernyőn. A történetek, akár Robert Altman Rövidre vágva című filmjében, időnként keresztezik egymást, egymásba folynak.

A tíz színész mindvégig jelen van a színpadon, aki éppen nem szerepel, jelenlétével akkor is rezonál a játékra. A sorból nem lehet egy szereplőt sem kiemelni, mert tíz egyenrangú főszerepet látunk, sőt: mindegyik történet külön dráma – így a Radnóti előadása tulajdonképpen tíz drámai művet sűrít egybe. A színészek egyenként is nagyszerűek, de igazán lenyűgöző, ahogyan egymásra figyelve, közösségként játszanak, énekelnek, zenélnek, olykor technikai malőröket hárítanak el. Ahogyan az előadás egyre inkább elmélyül, a történetek egyre személyesebbé válnak, a közönség egyre inkább bevonódik a kisszerű, vétkes emberi helyzetekbe. Végig érdekeltté tesz az, ami a színpadon folyik és a végén a katarzis sem marad el.

Fejes Endre 1962-ben megjelent családregényét gondolta újra a budapesti Katona József Színház társulata, Máté Gábor rendezésében. A Rozsdatemető 2.0 első felvonása a regény cselekményét követve, szövegkönyvét felfrissítve az első világháborútól a hatvanas évek elejéig kíséri a nyolcadik kerületben élő Hábetler család történetét. A második felvonás a családtörténelmet napjainkig gondolja tovább Tasnádi István nyomán, száz évre kerekítve a színdarab cselekményét.

A ma már inkább régi fényképekből, könyvekből, a felmenők elbeszéléséből ismert időket megmutató első felvonás emelkedettebb, letisztultabb balladai hangsúlyokkal dolgozik, ami a közelebbi múltat és a jelent hozzáköltő második részben szükségszerűen nem folytatható. Sajátosan magyar, ká-európai jellemvonás, hogy a közelmúlt zűrzavaros, a közelség okán határozott értelmezés alá nem vont valóságáról még csak humorral, kikacsintással vagyunk képesek beszélni. Ez a hangsúlybeli különbség élesen szétválasztja a két felvonást.

Kiváló színészi alakítások látunk, Szirtes Ági (megérdemelt POSzT-díj az övé; Legjobb női főszereplő) és Bezerédi Zoltán kiemelkedő, de a narrátorként megjelenő, ifj. Hábetler Jánost megformáló Vizi Dávid játéka is kellemes meglepetés. Sok mélységet találok az előadásban: például a személyes és történelmi valóság mindent előre meghatározó örökségéről, a család feltétlen összetartó erejéről, a(z el)hallgatások gyakorlatáról. De összességében ez az előadás is tovább megerősít abban, hogy bár rendkívül profin rakja össze munkáit a Katona József Színház, mégis szinte mindig távolságot tart a nézőtől.

A budapesti Örkény István Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves rendező osztálya, összesen nyolc (!) rendező közreműködésével dolgozta színpadra a Nobel-díjas fehérorosz írónő, Szvetlana Alekszijevics írásait. A Secondhand című előadásukban a Szovjetunió utódállamaiban élők élménybeszámolói segítségével az egykori birodalom széthullásának poszttraumáit villantják fel.

Akár ha egy óriási turkálót látnánk, a színészek ruhahegyeken játszva bontják ki az apró képekbe sűrített történelmi tablót. A rengeteg ötletből épülő montázs dramaturgiát néhány nagyobb jelenet, illetve nagymonológ tartja egyben. Jó ritmusban váltják egymást a súlyos drámai szituációk, a zenés betétek, a játékos mozgásszínházi elemek, a humoros epizódok – nincs egy lélegzetvételnyi szünet sem. Van néhány kiemelkedő pillanata is az előadásnak (például az egykori családi ház ajtaját magával cipelő csernobili férfi beszámolója Csuja Imre előadásában vagy Csákányi Eszter modern menedzserasszonyának üres, csakazértis optimizmusa), ami a kevésbé erős jeleneteket is elviszi a hátán.

A felmutatott emberi sorsokból szomorúság, reménytelenség, fájdalom sugárzik, amit az alkotók groteszk, fekete humorral oldanak fel. Ez egyben el is távolítja a nézőt. Becsülendő, ahogyan az előadás megkísérli egy fedél terelni az idősebb generációk tapasztalt és a fiatalabb korosztály tanult történelmi emlékezetét. De hiába nyűgöz le a sok ötletes színpadi megoldás, nem éreztem, hogy közöm lenne a színpadon látottakhoz. A társadalmi méreteket öltő hazugság, a tömegmanipuláció, az elvakult rajongás és gyűlölet, a hétköznapi kegyetlenség mechanizmusai akár jellemzően kelet-közép-európai (tehát magyar) történetet is sejtethetnének. A Secondhand mégis nagyon is orosz, posztszovjet krónika, amit csak távolról szemléltem, és ami nem tudott mélyen megérinteni.

Molnár Ferenc 20. századi Hamupipőke-történetét, Az üvegcipőt dolgozta át teljesen újjá a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. A nézőpont a törvénytelen gyermeké, erre utal a meglehetősen furcsán ható Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél cím is. Minden, amit látunk, csupán kék (rém)álom a valóságról, amit a magányos kisfiú (Jánoskára keresztelték át a Molnár-darab Lilikéjét) mesél valahol valakinek. De van itt még egy másik mesélő is, a Szent Feromon Rádió bemondója (Kónya-Ütő Bence saját nevén alakítja, nagyszerűen), aki a színpadon állva kommentálja a történéseket.

Radu Afrim improvizációra épülő színházi kavalkádjában a bútortervező, Sípos Lajos és a kiscseléd, Szabó Irma szerelmi története voltaképpen a háttérbe szorul, helyette színes társadalmi korrajzot kapunk, a botlásaival, megalkuvásaival megbirkózni képtelen, és ezért képmutató ember közösségi létezéséről. A harsány színekkel, hangos zenei kitérőkkel és szabados dialógusokkal operáló előadásban minden túlzás, minden karikatúra célja, hogy felmutassa a felszín jelentőségét hangsúlyozó, egocentrikus világrendet. Sokat röhögünk a látottakon, ami tulajdonképpen tragikus, hisz itt minden ember szeretetre vágyik, csak éppen képtelen nyilvánosan is felvállalni az érzéseit.

A sepsiszentgyörgyiek előadása tulajdonképpen háromórányi színtiszta őrület, szürreális álommese. Kis túlzással olyan, mintha egy székely humorral fűszerezett David Lynch-filmet néznék. Nagyon bátran, szinte provokatívan állít görbe tükröt mai valóságunk elé, biztos kézben tartott tempója pedig képes feledtetni a nézővel a történet hiányát.

Szvetlana Alekszijevics: Secondhand
Örkény Színház, Budapest
Rendező: Bagossy László, Kovács D. Dániel és mások

Fejes Endre–Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0
Katona József Színház, Budapest
Rendező: Máté Gábor

Radu Afrim: Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél
Molnár Ferenc Az üvegcipő című drámája alapján
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Rendező: Radu Afrim

Székely Csaba: 10
Radnóti Színház, Budapest
Rendező: Sebestyén Aba

Fotók: Eöri Szabó Zsolt (ESzZs), Horváth Judit (HJ), Katona József Színház (KJ), Tamási Áron Színház (TÁSz)
Címkép: Egy zabigyerek… (TÁSz)