Az író mint közéleti szereplő | John Scalzi

Posted on 2019. május 30. csütörtök Szerző:

0


John Scalzi (2016)

Paddington |

A 2019-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik legjobban várt vendége kétségkívül John Scalzi volt. Az esemény díszvendégéhez, Karl Ove Knausgaardhoz hason­lóan ő is órákon át állta a dedikáltatók rohamát, a hozzám hasonlóan szeren­csések pedig pontosan 15 percet kaptak fejenként, hogy interjút készítsenek vele.
Nem csak humorosan elgondolkodtató sci-fijeit szeretem nagyon, hanem rendszeresen olvasom a közösségi médiá­ban megjelenő írásait is, úgy döntöttem hát, hogy a rövid időt elsősorban nem a most megjelent, Puszító tűz című új regény boncolgatásával tölteném, hanem az író mint közéleti szereplő megismerésre igyekszem kihasz­nálni.

Mennyire tartja fontosnak íróként, hogy rend­szeresen a megossza a nyilvánossággal gondolatait aktuális politikai kérdésekről?
Én magam fontosnak gondolom, de szerintem nem baj, hogy nem minden író tesz így. Az, hogy valaki aktív-e ezen a téren, függ attól, hogy mennyi ideje van rá, mennyire érdekli a politika, hogy viseli, amikor azok, akik nem értenek egyet vele, lőni kezdenek rá. Mielőtt író lettem, újságíróként volt egy vélemény rovatom, ahol politikai és társadalmi kérdésekről írtam. Így aztán kódolva van az írói DNS-emben az, hogy közéleti témákról írjak. Mivel része a személyiségemnek, nagyon nehezemre esne, hogy ne szólaljak meg politikai kérdésekben. Azon is múlik, hogy jól szituált, fehér, heteroszexuális férfi vagyok, így az amerikai kulturális közegben könnyebben mondom el a véleményemet. Még ha nyíltan kritizálnak is a véleményem miatt, nem ér hasonló támadás, mint másokat, így nekem nem jelent gondot megszólalni.

Amikor sci-fi íróként megteremt egy új univerzumot, a világok nem virágzó demokráciák, miközben közéleti megnyilvánulásaiban keményen támadja azokat az antidemokratikus folyamatokat, amelyek ma az USÁ-ban és – talán tudja – Magyarországon is zajlanak. Ez is egyfajta rendszerkritika?
Nem feltétlenül direkt rendszerkritika, talán figyelmeztetés. Leginkább arról van szó, hogy amikor megteremt az ember egy univerzumot, a felépítéskor biztosítani kell a feltételeket a dráma, a megszülető történet számára. Amikor például valaki elolvassa a Vének háborúja első kötetét, nem fog még képet kapni arról, hogy milyen formában működik a Gyarmati Szövetség. Aztán ahogy haladunk tovább a történetben, az olvasó elkezd rájönni arra, hogy ezek igazából, mondjuk úgy, fasiszták. Fontosnak tartom, hogy az olvasó el tudjon merülni magában a világban, mielőtt elkezdünk politikáról beszélni.
Az Összeomló birodalom univerzumában (Ennek a sorozatnak a második kötete a most megjelent Pusztító tűz [Itt beleolvashatsz!] – A szerk.) nem a mai politikai viszonyokra akartam reagálni, hanem egy machiavellista birodalmat akartam bemutatni azért, hogy beszélni lehessen a demokráciáról általánosságban.
Írás közben olyan világot teremtek, ami illeszkedik a történethez, és nem feltétlenül akarom belekeverni a napi politikát, de ennek mindig lesznek nyomai. Ugyanakkor nem hiszek abban, hogy egy fasiszta, nem részvételi alapon működő kormányzás lenne az, amerre mennünk kellene. Hiszek a demokráciában, és hiszek abban, hogy az embereknek részt kell vennie a politika formálásában.

Ez a Twitter bejegyzései alapján teljesen nyilvánvaló.
Persze. Miközben fel szoktam hívni a figyelmet arra, hogy a könyveimben nem feltétlenül olyan politikai viszonyokat teremtek, amelyeket a magaménak érzek, a Twitteren és a blogomban nagyon nyíltan kifejtem a gondolataimat. Ugyanakkor íróként hat rám a korszak, amiben élek.

Sokszor dolgozom úgy fiatalokkal, hogy a csapatnak ki kell találnia egy saját államot, ami soha nem demokrácia. Az ön könyveit olyan ún. belépő szintű (entry level) sci-finek sorolják be, amit könnyű olvasni, így alkalmas arra, hogy a fiatalokkal megszerettesse a műfajt. A Scalzi-világok így, talán azt gondolhatjuk, vonzóak lehetnek a fiataloknak.
Igen, ugyanakkor minden történetből kiderül, hogy milyen nagy bajok származnak abból, ha nincs működő demokrácia. A Vének háborúa utolsó két kötetében rájönnek arra, hogy mennyire sarokba szorultak abban a rendszerben, amiben éltek, és bevezetik a demokráciát, mert nincs más választásuk. Ebből nyilván lehet tanulni, és az is természetes, hogy a személyes értékrendem fejeződik ki ebben a megoldásban. A Vének háborúja kifejezetten érdekes volt ebből a szempontból. Az olvasók, akik csak az első kötetet olvasták, meg voltak győződve arról, hogy konzervatív vagyok – a szó amerikai politikai értelmében. Aztán amikor valaki tovább halad a történetben, nyilvánvalóvá válik, hogy én nem így gondolkodom, és az üzenet nem az, hogy ez egy kőkemény világ, amiben túl kell élnünk, hanem az, hogy ez egy kőkemény világ, mert azzá tettük, így aztán ideje lenne változtatni.

Az Összeomló birodalom egyik központi problémája az Ár összeomlása, illetve az, hogy ezt mennyire veszik komolyan a vezetők. Nagyot téved-e az olvasó, ha úgy gondolja, párhuzamot lehet vonni az Ár és a globális felmelegedés témája között?
Egyáltalán nem tévedés, annak ellenére, hogy amikor elkezdtem írni, elsősorban a 16–17. századi gyarmatosítás volt a kiindulópontom. A gyarmatosítók alapvetően vitorlásokkal közlekedtek, és azon gondolkodtam el, mi történt volna, ha hirtelen leálltak volna a szelek. Így született a történet, de amint megjelent a könyv, az emberek meg voltak győződve arról, hogy a klímaváltozásról írtam, esetleg a Brexitről. Ilyen az emberi természet. Ne beszéljük róla addig, amíg nem teljesen elkerülhetetlen, hogy beszéljünk róla. Amerikának aránytalanul nagy hatása van a klímaváltozásra, így aztán ha épp mi nem veszünk róla tudomást, akkor a világ többi részével még inkább rosszat teszünk.

Ugyanakkor nem minden ilyen ügy elég nagy jelentőségű ahhoz, hogy a világot tegye élhetetlenné.
A globális felmelegedés mindenképpen ilyen. Ebből a szempontból teljesen érhető, hogy az olvasók számára ez egyértelmű analógia volt. Az emberi természet egy olyan sajátosságára igyekeztem felhívni a figyelmet, amely mindannyiunkat elpusztíthat. Így aztán teljesen érhető, hogy az olvasó párhuzamot von az Ár összeomlásának kezelése és az USA globális felmelegedésre adott mai válaszai között.

Komoly témákat boncolgat a könyveiben, például háborúkról ír, egy civilizáció összeomlásáról, mégis fontos szerepet játszik a történetekben a humor. Ezért nekem különösen kedvesek a regényei. Vonzóbbá akarja tenni a könyveit ezáltal, vagy egyszerűen a természetből fakad, hogy megtalálja a humort bármiben?
Mindenképpen a természetemből fakad, de fontosnak is gondolom, mert egyébként egyhangúvá válnának a történetek. Ha csak egyféle virágot szagolgat az ember, egyszercsak nem érzi a szagát. Nem lehet az ember állandóan komoly, szükség van egyfajta érzelmi ingadozásra. Így amikor egy történetben az ember be akarja mutatni a mélypontot, az olvasó akkor tudja ezt igazán átélni, ha tudja, milyen volt a csúcspont. Ezt nem mindenki a humor eszközével éri el, ugyanakkor az ember természetéből fakadóan a legsötétebb pillanatokban is él a humor. Háborúkban is jelen van a fekete humor, sőt alapvető eszköz a legsötétebb pillanatok túlélésére a viccgyártás. Nem mindenki vicces, de mindenki megérti, hogy kell valamilyen eszköz a nehézségek megkönnyítésére, a humor pedig könnyebbé teszi a túlélést, a továbblépést. A humor a természetem része, ezért úgy érzem, ha a szereplőimet is humoros helyzetekbe illesztem, valóságosabbakká válnak.

A Vének háborúja és a Bezárt elmék sorozatokat olvasva úgy gondolom, érdekli az a lehetőség: mi történne, ha a tudatunkat egy másik, a sajátunknál jobb képességű testbe lehetne áthelyezni.
Leginkább az érdekel, hogy az egyes emberek hogyan reagálnának erre adott helyzetekben. Sokszor megkérdezik, hogy szeretnék-e egy ilyen szerkezetet az agyamban. Dehogy akarok. Gondoljon bele, milyen gyakran cseréli az ember a telefonját. Ha ilyen gyakran cseréljük a testünkön kívüli technológiát, ki akarna egy olyan szerkezetet az agyában, ami gyorsan elavul és nem fog működni. Azt nem lehetne egyszerűen kicserélni anélkül, hogy az ember agyában turkálnának. Meg aztán gondoljunk bele, mennyi bajunk van a kéretlen üzenetekkel, a felugró reklámokkal és hasonlókkal. El tudja képzelni, ha ez megállás nélkül zajlana az agyában? Soha nem engedném, hogy valami ilyesmit rakjanak a koponyámba, de gondolatkísérletként elképesztően érdekes.

Ugyanakkor nyilván nagyon vonz a lehetőség, hogy rendelkezésemre álljon egy több mindenre képes test – de a máig megszerzett tapasztalatok birtokában. Ahogy öregszem, és néhány dolog kezd nehezebben menni, elképzelem például, hogy robot testem van, amiben sziklát mászok. Erre részben persze ma is van már lehetőség, például VR (virtual reality, virtuális valóság – A szerk.) szemüvegekkel. A technológia egyre inkább segíteni fog megoldani ezeket a problémákat. Az igazán izgalmas kérdés, hogy mennyire lesznek mások a megoldások, mint amiket én kitaláltam.

John Scalzi: Pusztító tűz
Az összeomló birodalom 2.
Fordította: Benkő Ferenc
Agave Könyvek, Budapest, 2019
288 oldal, teljes bolti ár 3480 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2610 Ft,
ISBN 978 963 419 5610