Murakami Haruki: Különös könyvtár (részlet)

Posted on 2019. április 10. szerda Szerző:

0


(1)

A könyvtárban teljes volt a csend. A könyvek ugyanis magukba szívnak minden létező hangot.
De mi lesz akkor a hangokkal? Természetesen semmi. A hangok nem tűnnek el – a könyvek csupán a levegő rezgését nyelik el.
Akkor viszont mi lesz a levegő rezgésével, amit elnyeltek a könyvek? Semmi. A rezgés egész egyszerűen csak megszűnik. De úgyis elenyészne valamikor, hiszen nem létezik örök mozgás ezen a világon. Nincs örök mozgás az örökkévalóságban.
Maga az idő sem mozog állandóan. Hiszen van olyan hét, amire nincs rá következő. És volt olyan, hogy nem volt múlt hetünk.
Tehát a jövő hét, amelynek nincsen múlt hete…
Na, hagyjuk inkább.
Szóval a könyvtárban voltam. És a könyvtárban nagy volt a csend. A szükségesnél is nagyobb csend.
A vadonatúj barna bőrcipőm volt rajtam, szárazon és hangosan nyikorgott a szürke linóleumpadlón. Mintha nem is az én lépteim hangja lett volna. Az új bőrcipőknél mindig eltart egy darabig, míg az ember hozzászokik a saját lépéseinek zajához.
A kölcsönzőpultnál egy középkorú nő ült, akit eddig még soha nem láttam, és olvasott. Egy nagyon vastag könyv feküdt előtte, a jobb oldali lapon valamilyen idegen nyelvű, a bal oldalin pedig japán szöveggel. De nem tűntek ugyanannak a szövegnek. Teljesen mások voltak a sorok és a bekezdések a két felén, és az illusztrációk is különböztek. Baloldalt a Naprendszer pályáit ábrázolták, szemközt pedig az öntözőberendezések csapjához hasonló fém alkatrész képe látszott. Fogalmam sem volt, miről szólhat az a könyv. De a nő lelkesen bólogatva futtatta végig a tekintetét a sorokon. A szeme mozgásából ítélve a bal szemével a könyv bal felét, a jobbal pedig a jobb oldalt olvasta.


– Elnézést!
A nő félretolta a könyvet, és rám nézett.
– Visszahoztam ezeket – mondtam, és letettem két könyvet a pultra. Az egyiknek „A tengeralattjárók építésének története”, a másiknak „Egy birkapásztor visszaemlékezései” volt a címe. Az utóbbi elég kellemes olvasmány volt. A birkák meglehetősen kedvelik a vicceket és a zenét. És ezt ebből a könyvből tudtam meg.
A könyvtárosnő mindkettőt kinyitotta a hátsó borítónál, és ellenőrizte a kölcsönzési időt. Természetesen határidőn belül voltam. Én a napokat, órákat mindig tiszteletben tartom. Így neveltek. Ezzel így van a birkapásztor is. Ha ő nem lenne pontos, a birkák menthetetlenül összezavarodnának.
A nő gyakorlott mozdulatokkal végigpörgette a kölcsönzőkártyákat, és visszaadott nekem közülük kettőt. Aztán megint odafordult a saját olvasnivalójához.
– Keresek egy könyvet – mondtam.
– Lépcsőn le, jobbra. 107­-es ajtó – közölte fel sem pillantva.

(2)

Lementem a lépcsőn, jobbra fordultam, és valóban ott volt a 107­-es ajtó. Egy mély, félhomályos pinceszobának képzeltem, ahová benyitva mondjuk egyből Brazíliába jut az ember. Már vagy százszor jártam ebben a könyvtárban, de még soha nem mondták, hogy van alagsori terme.
Na mindegy.
Bekopogtam az ajtón. Nem erősen, mégis félő volt, hogy kiesnek a zsanérjai. Igencsak lerobbant egy ajtó volt. Visszanyomtam a zsanérokat a helyükre, majd óvatosan benyitottam.
A szobában egy kicsi, régi asztal volt, mögötte pedig egy öregember ült, arcán megannyi apró ránccal. Kopaszodott, és vastag lencséjű szemüveget viselt. Nem volt egyértelműen kopasz. Tekergő ősz hajtincsei úgy tapadtak a fejbőrére, mint a növényzet valami erdőtűz után. Szerintem jobban tette volna, ha fogja, és az egészet jól leborotválja. De ez persze ízlés dolga. Ebbe más ne szóljon bele.


– Szervusz – szólított meg. – Mi járatban errefelé?
– Keresek egy könyvet – válaszoltam. – De ha most sok a dolga, majd legközelebb…
– Ó, dehogy­-dehogy. Már hogy lenne sok a dolgom? – kérdezte. – Ez a munkám, bármit megkeresek neked. Milyen könyvről van szó?

Murakami Haruki

– Az Oszmán Birodalom adórendszerét szeretném megismerni.
Az öreg szeme felcsillant.
– Értem. Az oszmán-­török császárság adózása, igaz?

Fordította: Mayer Ingrid

Murakami Haruki: Különös könyvtár
Geopen Kiadó, Budapest, 2018
Chip Kidd illusztrációival