Kicsi különbség a magyar meg az ausztrál bulvár között | Christopher Lawrence: A csábítás szimfóniája

Posted on 2019. január 15. kedd Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Egy ausztráliai rádiós, producer, karmester, Christopher Lawrence több zenei tárgyú könyve közül fordították le a szóban forgót. A bevezetésben a szerző arra buzdítja olvasóit, hogy olvasás közben hallgassák a könyvében szereplő zeneszerzők műveit. Nem tudom kedvelni ezt az instrukciót. Az olvasáshoz háttérzenévé degradálná a halhatatlanok műveit? Vagy az elmélyült zeneélvezetet zavarná meg a saját mondataival? A jégtáncosok produkciója közben és után talán az munkál, illetve „marad meg” az elragadtatott nézőben, hogy milyen gyönyörű volt a zene, amire siklottak és ugrottak?

Ilyesfajta kételyekkel veszek kézbe minden ilyesfajta könyvet, és a kételyeim rendre igazolódnak. Ám mielőtt az ausztráliai könyvről szólnék, messzebbről, azaz itthonról kell kezdenem. Minálunk, ha jól emlékszem 6-7 éve jött rá – bizonyára nem először – a könyvkiadás, hogy a művészek szerelmi életéből remek üzletet lehet csinálni. Azt hiszem, Nyáry Krisztián első könyvével (Így szerettek ők, 2012)  nyílt meg az azóta is remekül működő pénzcsatorna. Nem sokkal utána jelent meg az Így szerettek ők 2 című (2013), majd pedig a képzőművészek szerelmi viszontagságairól szóló (2016) sikerköny. Mindegyik kiváló stílusban, történeti hűséggel, vonzó és kulturált tálalásban tartalmazza azt, amit elegánsan ismeretterjesztésnek nevez. És joggal. Mindössze azt a – nem kevés egykori kritikára is okot adó – indoklást vitatom, hogy az irodalom vagy a festészet művészetét ismerteti, illetve népszerűsíti. Ezért aztán igen kicsi a valószínűsége, hogy csupán az említett könyvben publikált szerelmi történet által fellelkesülve keresi meg bárki is Vay Sándor, Kassák Lajos, Balázs Béla, Lesznai Anna vagy Szentkuthy Miklós műveit, ha korábban nem hallott róluk. És vitatható – bár sokáig az oktatásban is általános hiedelemként volt jelen –, hogy többet tudhatok meg a műről, ha többet tudok a szerzőjéről, és persze, mit tesz isten: éppen a szerelmi életéről.

A modern irodalomtudományok (híres művelőinek listájából a talán legismertebb, Roland Barthes nevét említhetem) – az e tárgyban született ókori előzményeikkel nagyon is egybehangzóan – éppen az ellenkező irányban működnek, irányítják a figyelmet és mutatnak fel eredményeket. Természetesen a bulvártól nem lehet és nem is kell ilyen szempontokat igényelni vagy feltételezni, nem ez a dolga. És csak örülni lehet, ha – az idézett magyar művekben is – a bulvár a maga műfaján belül rangosan, színvonalasan jelenik meg. Csak az a farizeusság bántó, ha másnak akar feltűnni, mint ami. Tanári pályámon számtalanszor tapasztaltam, hogy az a diák, aki esetleg tökéletesen kiigazodott Ady eseménydús szerelmi életében, attól még nem értette meg, nem élte át mélyebben, nem is élvezte jobban Ady szerelmi líráját. Végletesen fogalmazva: a szerelem életrajzi pontosságú sztorija érdekes, tanulságos is lehetett, de a lényeghez, a költészethez fikarcnyit se vitte közelebb. Ezért lenne jó, ha a bulvár felvállalná, hogy az, ami, és nem akarna emelkedettebb funkciók rá nem illő öltözékében reprezentálni.

Az itt értékelendő ausztráliai könyvben legalább kísérlet látható valamiféle hozzáadott érték létrehozására. A szerző nem egyszerűen leírja egyes alkotók szerelmi életét, hanem annak egyik-másik szituációját – részben dokumentumok nyomán, részben fikcióból – megnovellásítja. A stílusából hamar kitűnik, hogy nem túl remek szépíró, ám a zenei alkotó- és előadóművészet elemeinek, szakszavainak okos és helyénvaló alkalmazásából az is látható, hogy művelt muzsikusként közérthetően és szellemesen alkalmazza szövegében azt, ami zenei ismeret. Bulvár ez is, csak egy kicsit igényesebb. (Gyanítom, hogy Kelenhegyi Andor fordítónak nagy érdemei vannak a szöveg színvonalassá tételében.)

Igényesebb abban is, hogyha felszínesen is, de felvázolja azt a társadalmi-társasági környezetet, amelyben főszereplői sorsát – és művészetét! – nagyon is meghatározza a kor, amelyben élnek: a lehetőségeivel éppen úgy, mint a kényszereivel, az igényeivel éppen úgy, mint az előítéleteivel. Talán ezzel mentegethetem magam, amiért a nők figuráját az elbeszélésekben érdekesebbnek, színesebbnek, helyenként kidolgozottabbaknak éreztem olvasás közben, mint a főhősökét. Suzanne (Erik Satie), Clara (Robert Schumann), Camille, Amélie (Hector Berlioz), Agnese (Alessandro Stradella), Minna, Mathilde (Richard Wagner), Elvira (Giacomo Puccini), George Sand (Frédéric Chopin), Marianne (Wolfgang Amadeus Mozart), Lilly (Claude Debussy), Agathe (Johannes Brahms) alakjának empatikus megformálása a könyv jelentős értéke.

Kellemes és igényes a maga bulvárműfajában ez a könyv, de és ezért senki sem várhatja tőle – tehát nem is állíthatja erényeként! –, hogy általa Mozart művészetének lényege kerül közelebb bárkihez is. Például Mozart Requiemjét aligha fogja valaki azért elővenni, ha még nem ismerte, mert e könyvben novellácskát olvasott arról, hogyan veszítette el a szüzességét a zeneszerző, aminthogy ettől nem fogja elmélyültebben élvezni, ha már ismerte.

Tíz művész szerepel a könyvben, köztük Erik Satie vagy Alessandro Stradella is, akik érdekes és jelentős muzsikusok voltak, de azért nem mérhetők Wagner, Puccini, Brahms, Schumann vagy Chopin mércéivel, ez aligha vitatható. A szerző azt írja valamennyi szereplőjéről a bevezetőjében, hogy „lenyűgöző tehetségű” emberek, ami igaz. Nyáry Krisztián az előszavában azt, hogy ők a „a világ legnagyobb muzsikusai”. Ami nem lehet igaz, hiszen ilyen kategóriát az igazi művészettörténet vagy művészetismertetés nem is ismer. Tudjuk, a bulvár üzleti szempontja mindent felülmúlhat, de az érvényesítésében léteznek különbségek.

Ezekről beszélek.

Christopher Lawrence

Christopher Lawrence: A csábítás szimfóniája
Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2018
272 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 2392 Ft,
ISBN 978 615 506 2414

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

»A zeneszerző az írónál és a festőnél is rejtőzködőbben védi magánéletét – legalábbis művein keresztül ő árul el magáról a legkevesebbet. Hiába keressük a „halhatatlan kedves”, Brunszvik Jozefin nyomait Beethoven ifjúkori műveiben: ha nem maradt volna fenn néhány levél és napló, a partitúrák sosem mesélték volna el nekünk, hogy egy magyar kisasszony mosolya ihlette őket. Ha nem kerültek volna elő Bartók Béla Geyer Stefi hegedűművésznőhöz írt szerelmes levelei, ma nem tudnánk, hogy első hegedűversenye egyben rendhagyó szerelmi vallomás is.
Éppen ezért hiánypótló Christopher Lawrence kötete, aki arra vállalkozott, hogy a nagy zeneszerzők helyett elmesélje nekünk szerelmeik történetét. Természetesen az ő hőseiről, Mozartról, Wagnerről, Chopinről és a többiekről hosszú monográfiákban is bőséggel tájékozódhatunk, ám érzelmeik rekonstruálására e munkákban nem számíthatunk. Pedig a zenetörténeti tankönyvekben szereplő, olykor fekete-fehér zeneszerző-figurák a való életben gyarló emberek voltak, akik párkapcsolataikban is éppúgy szerettek, hibáztak és szakítottak, ugyanúgy voltak hűségesek és csalfák, mint bárki más.
Tegyünk föl egy lemezt és nyissuk ki a könyvet: így szerettek a világ legnagyobb muzsikusai!« (Részlet Nyáry Krisztián előszavából)