Az irodalom mint fügefalevél | Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

Posted on 2013. április 28. vasárnap Szerző:

1


NyáryKr_igy_szerettek-bor180Írta: Cserhalmi Imre

Néhány éve nagy port kavart Faludy György költőnek és nála néhány évtizeddel fiatalabb kedvesének közös meztelen fotója az egyik képeslapban. A cél nyilvánvalóan ez a „nagy por” volt, s az a pénz, amelyre a lefényképezettek s fényképezők, főként pedig a lap példányszámát minden eszközzel növelők számíthattak. Folyt akkor vita ízlésről, üzletről, feltűnési viszketegségről, de azt azért senki sem állította, hogy e fotó növelheti a Faludy költészete iránti érdeklődést, és még azt sem, hogy e fotó szemlélése akár személyiségfejlesztés lehetőségét is nyújtja. Nem tartották az irodalmat fügefalevélként a szimpla – egyébként valóban ízléstelenül szolgált – üzleti célok elé. Volt tehát e gesztusban valami vonzó őszinteség, csakúgy, mint nem is fiatal szomszédasszonyomban (nyugodjék békében), aki a Best magazin előfizetőjeként Faludy nemi szervének minden rezdüléséről tudott, de az egy pillanatig se jutott az eszébe, hogy egyetlen verssorával is megismerkedjék.

Nyáry Krisztián viszont könyve előszavában arra biztatja olvasóit, hogy „merjünk kételkedni”, tovább „fedezzük fel újra és újra a történetekben szereplők műveit”. Ugyanott ezt is írja: „Amennyiben a rövid, gyorsan olvasható, szórakoztató életmeséket bulvárnak tekintjük, akkor vállalom a jelzőt.” Azt hiszem, mindhárom idézet tipikus fügefalevél, amely takarni kívánja a lényeget, az üzleti célt, holott nyíltan, sőt akár emelt fővel is vállalható volna. Miért kell eleve valamiféle defenzívából ideológiát gyártani hozzá? Azért, mert egy nagyon felkészült, kiváló irodalomtörténésznek jutott az eszébe, vagy ha nem is – csak – neki, de ő valósította meg? Hiszen a célnak megfelelő, kiváló könyvet készített!

A bulvárra egyébként nemcsak az jellemző, amit Nyáry megemlít, hanem az is, hogy témáit többnyire nem azok lényege felől tárgyalja s tálalja, hanem azzal a felszínességgel, amely nem veszélyezteti alapvetően szórakoztató funkcióját. Persze, miközben ez a könyv az ágyukban s akörül mutatja be már nem élő, kiváló írók egész seregét, ezzel két fontos ügyet is szolgál. Egyfelől élettel tölti meg azokat a hideg szobrokat (lángoszlop stb.), amelyekké az oktatás hajlamos tenni őket, garantálva is ezzel az ifjúság érdektelenné válását. Másfelől őszintén utal arra a nyilvánvaló tapasztalatra, hogy az alkotónál csakúgy, mint bárki másnál, a pálya, a munka, az élet sikerét többnyire kivédhetetlenül befolyásolja az, amit fajfenntartó ösztönnek nevezünk, illetve mindaz, amit erre még rápakol kulturális, civilizációs, társadalmi létezésünk.

De a műnek – mondjuk József Attila csodálatos Ódájának – mély megértéséhez és tökéletes élvezetéhez nem okvetlenül szükséges tudni, hogy tulajdonképpen kihez írta. Idézek a könyvből: „A harminckét éves Csáth Géza 1919. július 2-án orvosi vénylapokra írta le végrendeletét, amelyet elküldött öccsének, Dezsőnek. Addigra már kilenc éve volt morfinista, három héttel később pedig meggyilkolta feleségét, a harmincegy éves Jónás Olgát, majd magával is végzett.” Tekintsenek bár földhözragadtnak, nem tudom elképzelni, hogy akad olvasó, aki így kiált fel: „Ej, hogy én erről az emberről nem is hallottam” – s rohan a könyvüzletbe, a könyvtárba. Vagy így: „Most tényleg újra kell olvasnom Csáth műveit!” – és rohan, mint fent.

Tudvalévő, hogy a legéteribb szépségű múzsa sem rózsavizet pisil, de az a közhely, hogy lényegében az alkotók, sőt a zsenik is ugyanolyanok, mint a többi ember, nem szükséges utalás e kiválóan szerkesztett kötet létének igazolásához. (Megjegyzendő: senki sem olyan, mint mindenki más.)

Nyári Krisztián

Nyáry Krisztián

Ebben a könyvben történeti hűséggel és pontossággal, cseppet sem hatásvadászó, de élvezetes stílusban (forrásait a szerző a kötet végén közli) tesznek közzé intimitásokat olyan nagyszerű alkotókról, akik nem celebek, tehát nem attól híresek, hogy a médiaipar kedvére használható tárgyakként azzá gyártotta őket. Ők letettek valamit az asztalra. Teljesítményüket egyben s másban koptathatta az idő, még így is maradandóbb s közhasznúbb mondjuk holmi bugyi- vagy tinilány-gyűjteménynél. Nem kétséges, hogy a könyv folytatólagosan jelentős siker lesz (immár második változatlan kiadását kapkodják el), s ezért is dicséretes, hogy a szóba került íróktól egy-egy írást is közöl. Reménykedjünk abban, hogy ezt is (!) akkora elmélyültséggel fogják olvasni, mint szexuális életük tragikus, komikus, boldog, boldogtalan fordulatait, tetteit vagy azok fájó hiányát.

Egy hiányérzet: Zelk Zoltánt személyesen ismerni volt szerencsém, tudom, hogy élete utolsó éveiben egy V. Erzsébet nevű, nálánál jóval fiatalabb újságírónőbe volt szerelmes, gyönyörű verset is írt hozzá. Ez a lány a sírig elkísérte Zoltánt, kimaradását e kötetből őszintén fájlalom.

A számomra megkérdőjelezhetetlen Margócsy István tanár úr az e könyvről írt kritikájának ezt a címet adta: „Irodalomtörténeti Story magazin”. Így igaz. Ám szerintem ez nem baj. Baj csak az lehet, ha bármi okból másnak akar látszani, mint ami. Holott éppen abban jó, és éppen arra való, amire. És amire való, abban tartalmas és igényes. Ezért ha kiadó lennék, már íratnám is a tudomány vagy a színház- és zeneművészet vagy a sport szerelmeskönyvét: ott is akad ám sok remek sztori. És az se kevésbé nemes cél, hogy a bulvárt színvonalasan és ne a kereskedelmi tévék cinikusan züllött színvonalán műveljék.

A könyvet a Corvina adta ki, és ha csak annyit mondunk, hogy a szokott színvonalán, akkor is nagy dicséretet mondtunk.

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők – Magyar irodalmi szerelmeskönyv
Corvina Kiadó, 2012

»Nyáry Krisztián: Így szerettek ők – megvásárolható a polc.hu webáruházban«