Amikor mi tanítottuk focizni az olaszokat | Andreides Gábor, Dénes Tamás: Weisz és a többiek

Posted on 2019. január 10. csütörtök Szerző:

0


Pál Attila |

A futball megszállottain kívül kevesen tudják, hogy amikor 1934-ben Olaszország világbajnokságot nyert, az itáliai élvonal 18 csapatából tizenkettőnek magyar edzője volt, azt meg még kevesebben, hogy a magyar trénerek csapataikkal tizenegy bajnoki címet szereztek, közülük Weisz Árpád egymaga négyet.

A gyakran emlegetett régi dicsőségek – legyen bár szó katonai, művészeti vagy sportdicsőségekről – közös ismertetőjegye, hogy késnek az éji, sőt a nappali homályban is. Különösen, ha a magyar labdarúgás hajdani, méltó híréről van szó. Éppen ezért fontos számba venni és felidézni azokat a hősöket (és ebben most egy csepp irónia sincs), akik játékukkal és/vagy edzői munkájukkal tekintélyt szereztek a magyar futballnak.

Az olaszok ugyanis – noha az első bajnokságukat 1898-ban írták ki – sokáig a közép-európai „menők”, az osztrákok, a csehek és igen, a magyarok árnyékában maradtak. Többek között azért is, mert az angol közvetítéssel érkezett labdajáték sokáig csak a társadalom felső rétegeinek szórakozását szolgálta, eleinte korántsem tudta meghódítani a kevésbé tehetősek tömegeit.

Európa legtöbb országában a múlt század elején már tömegek kedvtelése volt a labdarúgás, a városokban az üres telkeken (grundokon) szinte állandóan pattogott a labda, s egyre többen voltak kíváncsiak az igazi mérkőzésekre, egyre-másra alakultak, gyarapodtak, erősödtek a klubok. Itáliában viszont a labdarúgás egyértelműen a politikának köszönhette felemelkedését.

A labdarúgás, pontosabban a testedzés és a politika olaszországi összefonódásának történetét, a sport szerepét a múlt század második negyedében kibontakozó fasizmus eszmevilágában, a foci felhasználását propagandacélokra, részletesen és közérthetően mutatja be az olasz történelem kutatója, Andreides Gábor és a neves sportújságíró, futballtörténész Dénes Tamás hiánypótló – s talán sorozatindító? – munkája.

A 20. század olasz történetében, a fasizmus eszmevilágában és térhódításának hátterében kevéssé járatosak pontos képet kapnak az úgynevezett Balilla-mozgalomról, a testedzésre épített katonai-ideológiai nevelés társadalmi-politikai szerepéről a tömegek mozgósításában. A könyv az olasz futball felemelkedésén keresztül mutatja be miként miként erősítik egymást a sport- és a politikai sikerek, hogyan válnak néptömegek akaratlanul is egy ordas eszme eszközévé és támogatójává.

A könyv alcíme: Magyarok az olasz fociban, 1920-1960. Az első évszámra magyarázatot ad a történelmi visszatekintés, amely bőségesen kiterjed az olasz és a magyar labdarúgás korabeli viszonyaira, a játékosvándorlások okaira, a profizmus, a futball üzletté válásának kezdeteire. A második dátum látszólag önkényesen meghúzott határvonal, ám ha figyelembe vesszük, hogy a 20. században mikor és miért hagyták el nagyobb számban hazánkat (nem csak) labdarúgók, valamint, hogy a rendszerváltás küszöbéig kevés játékosnak nyílt lehetősége legálisan külföldre szerződni, azóta pedig (noha a határok nyitva) egy kézen is megszámolható, hány magyar futballista léphetett pályára az olasz élvonalban, már érthető az 1960-as évszám.

Külön értéke a könyvnek az évről évre haladó, korabeli dokumentumokkal illusztrált krónika mellett (mikor, hány magyar labdarúgó, illetve edző erősítette az olasz bajnokságot, s milyen eredménnyel), hogy a címben is szereplő Weisz Árpádon kívül olyan egyéniségeket mutat be, akik egyrészt fontos szerepet játszottak valamely olasz klub történetében, mint például Egri-Erbstein Jenő, Károly Jenő, Tóth Potya István, Schaffer Alfréd és Kertész Géza, másrészt nem feltétlenül ismertek még a futballkedvelők szélesebb körében sem. A sorsrajzok és a krónikák nem hallgatják el a labdarúgás világába olykor durván beleavatkozó politikai viszontagságokat, a harmincas-negyvenes évek zsidóüldözését és az ötvenes évek kelet-európai diktatúráinak kíméletlenségét sem.

A történelmi részben igencsak olvasmányos szöveg a kötet dokumentumjellegű részeiben helyenként óhatatlanul nehezebben követhetővé válik a „lineáris olvasó” számára – de ez az információk, adatok nagy mennyiségéből és összefüggéseiből fakad. Viszont ami a laikus olvasó számára nehézséget jelenthet, az a futballstatisztikusoknak és a labdarúgás történetével behatóbban foglalkozók számára valóságos aranybánya. De a szöveg „mélyművelésű” kiaknázása mellett „külszíni fejtés” céljára ragyogóan használható, böngészhető függelék is a rendelkezésünkre áll betűrendbe szedve egyrészt az 1919 és 1969 között Olaszországban tevékenykedett magyar labdarúgókat és edzőket (csapataik megnevezésével), valamint mindazon olasz klubok edzőinek kronologikus felsorolását, ahol magyar mesterek is megfordultak. Ráadásul a kötetet gazdag fényképanyag is illusztrálja – a megszokottnál sokkal tartalmasabb képaláírásokkal.

Andreides Gábor, Dénes Tamás

Andreides Gábor, Dénes Tamás (Forrás: Reggeli start)

Andreides Gábor, Dénes Tamás:
Weisz és a többiek

Jaffa Kiadó, Budapest, 2018
230 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a jaffa.hu oldalon 3192 Ft,
ISBN 978 963 475 1106

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hihetetlennek hangzik ma már, de igaz: a világ egyik futballközpontja Magyarországon volt az 1910-es évek elején, s ez az állapot egészen az 1950-es évek végéig tartott. Ennek egyik látványos és egészen különleges megnyilvánulása a magyar–olasz futballszimbiózis létrejötte volt. 1934-ben, amikor Olaszország először lett világbajnok, az olasz első osztályban 18 csapatból 12-nek volt magyar az edzője!
Az 1938-ban vb-győztes olasz csapatban minden egyes játékosnak volt magyar edzője pályafutása során. Sokat elmond az is, hogy egy olyan, máig meghatározó csapatot, mint az Inter, 10 éven át csak magyar edzők irányítottak. Egyikük volt Weisz Árpád, az 1945 előtti korszak legnagyobb magyar edzősztárja a maga három olasz bajnoki címével.
Weisz Árpád, Károly Jenő, Tóth Potya István, Schaffer Alfréd és a többiek olaszországi sikere után – amelyek még az 1945 előtti korszakra estek –, a második világháborút követően a magyar játékosok és edzők újra özönlöttek Olaszországba. Így történhetett meg, hogy a Juventusnak és a Milannak is volt magyar, bajnoki címet nyert edzője ekkoriban Sárosi György, illetve Czeizler Lajos és Guttmann Béla személyében. Az Internek is akadt magyar gólkirálya, sőt, az is előfordult, hogy magyar edző töltötte be az olasz szövetségi kapitányi posztot is. És akkor még Egri-Erbstein Ernő Torinóval szerzett három bajnoki címét nem is említettük. Mind ez mai fejjel szinte csodaszámba megy, pedig így történt.