Andreides Gábor, Dénes Tamás: Weisz és a többiek (részlet)

Bevezető

„Olaszország királya háborút izent. Az olasz királyság olyan hitszegést követett el a két szövetségesével szemben, aminőre nincs példa a történelemben” – jelentette ki alig titkolt felháborodással I. Ferenc József császár és király 1915. május 23-án Népeimhez című manifesztumában, amelyben soknemzetiségű birodalmának alattvalóit értesítette az olasz hadüzenetről. Az Osztrák–Magyar Monarchia ekkor már közel egy éve súlyos háborút viselt. A fiatal Olasz Királyság lépése hatalmas felháborodást keltett a Habsburg Birodalomban. Ezt megelőzően ugyanis a két ország szövetségesi viszonyban állt egymással. Az úgynevezett hármas szövetség, az Osztrák–Magyar Monarchia, a Német Császárság és az 1861-ben létrejött egységes Olaszország által 1882-ben kötött egyezség igyekezett ellensúlyozni az antant angol–francia–orosz szövetségi rendszerét.

1914. július 28-án Szarajevóban Gavrilo Princip revolvergolyója kioltotta a Monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinándnak és feleségének, Chotek Zsófia grófnőnek az életét. Hamarosan kitört az első világháború, amelynek kezdeti időszakában Itália semlegességet hirdetett. Ennek tartósságában azonban sokan kételkedtek. Úgy vélték, az olaszok előbb-utóbb csatlakoznak a nagy háborúban harcoló nemzetekhez – és korántsem a régi szövetséges, az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán.

Amikor az Olasz Királyság 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának és a Német Császárságnak, egyben jelentős területi követelésekkel is fellépett. A Monarchia bizonyos engedményekre hajlandó lett volna, de III. Viktor Emánuel országát ez már nem elégítette ki. Főként azt követően, hogy az 1915. április 26-án aláírt titkos londoni egyezményben az antant ígéretet tett az olasz követelések támogatására – természetesen háborús győzelem esetén.

Bár nem volt teljesen váratlan a szövetségesi viszony durva felrúgása, az olasz hadüzenet haragot váltott ki és csalódást keltett az osztrák–magyar közvéleményben. Az uralkodó már idézett kiáltványában így fogalmazott:

Több mint 30 évig tartó szövetséges viszony után, amelyben növelhette területét és nem sejtett virágzásra emelkedhetett, cserbenhagyott Olaszország a veszedelem percében, s kibontott lobogóval ment át az ellenség táborába. […] Amidőn Olaszország sóvár pillantásait a mi határaink felé vetette, a szerződéses viszony és a béke fönntartásának céljából nagy és fájdalmas áldozatokra határoztuk el magunkat, olyan áldozatokra, amelyek mélyen érintették atyai szívünket. Olaszország azt hitte, hogy kizsákmányolhatja a pillanatot; kapzsisága nem volt kielégíthető. Be kell tehát a végzetnek teljesednie.

A következő években a Monarchia részeként Magyarország háborút viselt Olaszország ellen. Isonzó poklában, a Karszt-vidéken harcolt Weisz Árpád, akiből később minden idők legsikeresebb magyar „vendégmunkása” lett az olasz futballban. Erbstein Ernő, a Nagy Torino, a Grande Torino spiritus rectora, az 1949-es tragédia idején technikai igazgatója ugyanazon a frontszakaszon szolgálta I. Ferenc József császárt és apostoli királyt. Erbstein szerencsésebb volt a Csilinek becézett Weisznél: a Sporthírlap 1918 áprilisában arról tudósított, hogy az olasz frontról bajtársaival, egyben csapattársaival együtt Erbstein zászlós hosszabb szabadságra Budapestre érkezett, és részt vett a bajnokság mérkőzésein. A zászlós röviddel ezután visszatért a frontra, ahol megsebesült. Legalábbis erről tanúskodik a Sporthírlap rövid tudósítása 1918. szeptember 23-án: „Erbstein Ernő hadnagy, az ifjúsági válogatott centerhalf megsebesült az olasz fronton.” Ennek kapcsán előléptették.

Kényszerűségből elvetődött az olasz frontra Fritz Alajos is, a Ferencvárosi Torna Club kapusa, Schlosser Imre sógora, valamint nyolcan a Vas- és Fémmunkások Sport Clubjának, azaz a Vasasnak a labdarúgói közül: Scherffe Andor, Varga Ferenc, Csucs Béla, Marx János, Hartl Géza, Kuglics Károly, Minarik Rezső és Kertész Sándor az olasz fronton estek el.

Hogyan történhetett, hogy nem egészen fél évtized alatt a pokolból aztán mégis az ígéret földje lett? Kétségtelenül kellett hozzá a hivatalos kapcsolatokban beállt fordulat. A győztes hatalmak közül vitathatatlanul Olaszország mutatkozott a leglojálisabbnak Magyarország iránt – ami abban is megnyilvánult, hogy a másik három országnál kedvezőbb határjavaslatokat terjesztett elő, illetve Burgenland kérdésében is Magyarország pártján állt. Trianon után Olaszország a magyar revíziós politika első számú külföldi támogatója lett.

Bár Olaszország is megszenvedte az első világháborút, lakóinak többsége – különösen az ország északi részén – az 1920-as évek elején magasabb színvonalon élt, mint a magyarok átlaga. Különösen azt a társadalmi osztályt tekintve, amely addigra – a hazai álamatőrizmus térhódításával – a hazai futballtársadalom derékhadát adta. Ebből következően, és tekintettel arra, hogy az olasz futball színvonala ekkoriban még nem járt a magyar előtt, a hazai export célja elsődlegesen a pénzkereset volt, nem a szakmai sikerek elérése. Azok jártak jól, akiket klubjuk civil végzettségüknek megfelelő állásokba segített – így otthoni jövedelmüknél valóban magasabb összeget kereshettek. Ritkaságnak számított az olyan futballista, mint Bukovi Márton, aki Rómába szerződése után azt mondta, hogy őt a sportbeli boldogulás érdekelte elsősorban, hiszen kiváló szakmája van, ékszerészként itthon is jól meg tudna élni.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy Olaszországban nem csupán a magyar, hanem az osztrák edzőknek, játékosoknak is nagy keletjük volt. A Viareggiói charta életbeléptetéséig harminckét osztrák szerződött Itáliába, köztük olyan nagyágyúk, mint Hermann Felsner, Tony Cargnelli, Karl Stürmer vagy Engelbert König. Elsősorban az ő munkájuk és magyar kollégáik munkájának eredménye lett az úgynevezett calcio danubiano vagy scuola mitteleuropa, a Duna menti futballra alapozott iskola, amelyet Vittorio Pozzo továbbfejlesztett, létrehozva a rendszert, a metodót, az olaszok válaszát Herbert Chapman WM-formációjára.

A magyar edzőknek volt egy különleges adottságuk: képesek voltak megtanítani az MTK hajdanán a skótok passzjátékára épített, de közép-európai virtuozitással kiegészített játékát. Elsősorban Olaszországban, de nem kizárólag ott. A legjobb példa tagadhatatlanul Itália, amely az 1930-as években a világ legsikeresebb futballnemzete lett három tényezőnek köszönhetően: az állami szerepvállalásnak, a dél-amerikai játékosok honosításának és nem utolsósorban a magyar edzők szaktudásának. Amikor felidézzük a húszas évektől a hatvanas évek derekáig tartó négy évtized légióssikereit, nem feledkezhetünk meg arról, hogy az 1938-as világbajnok olasz válogatott minden játékosának akadt magyar edzője. És arról sem, hogy egyetlen más külföldi nemzet edzői sem nyertek Olaszországban annyi bajnoki címet, mint a magyarok. Vagy arról, hogy akadt olyan idény az olasz futballban, amikor az első és a második ligában dolgozó edzők közel kétharmada magyar volt. És még nem is említettünk olyan kevéssé ismert, de nagyon lényeges tényeket, mint hogy az olasz edzőképzés megszervezésére és tematikájának összeállítására két magyar edzőt kértek fel, Nagy Józsefet és Révész Bélát. Vagy hogy olasz klub csak magyar edzővel nyerte meg a második világháború előtt fénykorát élő Közép-európai Kupát, illetve hogy olasz klubcsapat elsőként magyar edzővel nyert európai kupát.

Ha meg akarjuk érteni, hogy Európában miért van még mindig respektje a magyar labdarúgásnak – jó néhány évtizeddel az utolsó nagy sikerek után is –, tudnunk kell, hogy az olaszországi sikerek mellett a magyarok a francia futballban is jelen voltak. A harmincas évek elején kezdődött profikorszakban egészen a háború végéig minden esztendőben akadt magyar játékos a francia bajnok- vagy a kupagyőztes csapatban – vagy éppen mindkettőben. Svédországban is a magyarok voltak a legsikeresebb külföldi edzők, és az 1948-as londoni olimpiát megnyerő tizenegyük minden tagjának pályafutását meghatározta egy-egy magyar tréner. Portugáliában pedig több olyan szezon is akadt a harmincas–negyvenes években, amikor az első három helyezett csapatot egyaránt magyar edző dirigálta. Egy olyan sikeres klub, mint a Benfica, kizárólag magyar edzővel ért el BEK-győzelmet, sőt BEK-győzelmeket, és története során hat honfitársunk nyert vele bajnoki címet. Egyébként nincs még egy olyan európai ország, amelynek edzői bajnoki címet nyertek a Real Madriddal, a Barcelonával, az Olympique Marseille-jel, a Bayern Münchennel, a Benficával, a Sportinggal, a Portóval, a Feijenoorddal, a PSV-vel, az Anderlechttel, a Grasshoppersszel, a Norrköpinggel, a Malmővel, a River Plate-tel, a montevideói Nacionallal és Peñarollal – és nem utolsósorban a Juventusszal, a Milannal, az Interrel, a Bolognával vagy az AS Romával.

A magyar labdarúgás a harmincas években éppen olyan előkelő helyet foglalt el Európában, mint a magyar kultúra, a magyar filmművészet vagy éppen a tudományos élet. Nem kizárólag egyetlen faktorát tekintve, hiszen az 1938-ban világbajnoki ezüstérmes válogatott mellett – amelynek sikere a következő évtizedekben nem részesült megfelelő elismerésben – a kontinens élvonalába tartozott a hazai sajtóban leggyakrabban HUF-nak rövidített három nagy klub, a Hungária (MTK), az Újpest és a Ferencváros is. Ezt a két faktort egészítették ki a légiósok, a külföldre került játékosok és edzők sikerei.

Másfél évtizeddel később a kortársaknak szinte déjà vu érzésük lehetett. Hiszen a válogatott újabb világbajnoki ezüstérmet szerzett – bár akkoriban a többség inkább úgy mondta volna, hogy elvesztette a világbajnoki döntőt. A klubok közül a Bp. Honvéd és a Textiles, valamint a Bp. Bástya, majd Bp. Vörös Lobogó nevet is viselő MTK a világ bármelyik akkori csapatával felvette a versenyt. Miközben a magyar edzők és a magyar játékosok újabb és újabb sikereket értek el szerte a nagyvilágban. 1948 és 1955 között egyetlenegyszer, 1949–1950-ben nem volt magyar futballistája vagy trénere az olasz bajnokcsapatnak. A Dél-Európában játszó légiósokkal – például Kubala Lászlóval, Nyers Istvánnal, de talán a franciává lett Újlaki Józseffel is – még erősebb lett volna az egyébként is bombaerős Aranycsapat. Könyvünk, amely bemutatja a magyar futball olaszországi sikereit az 1960-as évek elejéig, reményeink szerint választ ad arra a kérdésre, miért övezte évtizedeken át hatalmas tisztelet a magyar labdarúgást, a magyarokat Itália kék ege alatt.

Andreides Gábor, Dénes Tamás: Weisz és a többiek
Jaffa Kiadó, Budapest, 2018