Winkler Gábor: A magyar operett (részlet)

A századelő, a bécsi magyar operettiskola kialakulása
(1900–1920 közötti évek)

A kiegyezés utáni évek, de különösen az 1890 utáni időszak fellendülést hozott mind a gazdaság, mind a kultúra területén. E kedvező változás szerencsés módon egybeesett az európai polgárosodás és vele a technikai fejlődés, valamint a kommunikáció felgyorsulásával. Minden korábbinál intenzívebbé vált az információcsere, beleértve a kulturális „termékek” cseréjét is. Jól példázza ezt, hogy alig tizennégy nappal egy új Offenbach-operett Bouffes Parisiens-ben tartott bemutatója után a darab – német nyelven – Bécsben, a Carl Theaterben is színre kerülhetett. Az operett, különösen a fénykorát élő bécsi, s vele a bécsi–magyar operett, e körforgásban a „kulturális dimenziók platformjává” vált. A zene és a szórakoztató zenés színház áttörte azokat a gátakat, amelyeket a – időnként nacionalizmust, népcsoportok szembenállását gerjesztő – politika emelt. Széles körben ismertté tette és egységes zenei keretbe foglalta a folklorisztikus elemeket, táncokat: a cseh polkát, a lengyel mazurkát, a délolasz tarantellát, az osztrák valcert, a magyar csárdást, és dalokat: bécsi bordal, horvát népdal, magyar verbunkos – s úgy tálalta azokat, mintha mindig is összetartoztak volna.

Noha kétségtelen, hogy a századfordulótól nagyjából az I. világháború végéig húzódóan operettkrónikánkban nem tagadható egyfajta Bécs–Budapest tengely kialakulása, túl leegyszerűsítő lenne az időszakot pusztán e kapcsolat tükrében vizsgálni. Számos olyan mű született ugyanis – mint Huszka Jenő, Kacsóh Pongrác és Buttykay Ákos darabjai –, amelyek témájuk, dallamviláguk folytán elsősorban itthon, a hazai közönség körében váltak népszerűvé. Az is igaz ugyanakkor,hogy a kor két legkiemelkedőbb magyar szerzőjét, Kálmán Imrét és LehárFerencet Emmerich, illetve Franz keresztnévvel az osztrák zeneirodalomis a magáénak vallja (jóllehet mind ketten következetesen nemzetünkhöz tartozónak vallották magukat). Ám a kapcsolat nem korlátozódott pusztán a zeneszerzők személyére. Megjelentek a császárváros színpadain a magyar operettprimadonnák is, például Pálmay Ilka, Karczagné Kopácsy Juliska, Fedák Sári, Buttykainé Kosáry Emmi. A librettisták, például Jenbach (Jacobovicz) Béla, esetenként más nemzetiségű komponisták – a példánál maradva Srećko (Felix) Albini, Edmund (Samuel) Eysler – darabjaihoz írtak szövegkönyvet, sőt Karczag Vilmos személyében a Theater an der Wien, később, 1908-tól kezdve pedig a Raimund Theater igazgatója is magyar származású volt!

Az áttekintést Huszka Jenővel kell kezdenünk. Sokak vélekedése szerint ugyanis első színpadra került operettjével, az 1902-ben bemutatott Bob herceggel kezdődik a műfaj hazai ágának nagy korszaka.

A polgárcsaládban született Huszka Jenő (1875–1922) apai nagyapja kántor volt. A családi legendárium tőle eredeztette azt a kifinomult hallást („a Huszka-hallást”), amelyre már a későbbi zeneszerző gyermekkorában felfigyeltek. Ítélőtáblai bíró édesapja – aki maga is ügyes hegedű-, valamint fuvolajátékos volt, és szép baritonhanggal rendelkezett – ismertette meg a hangszeres játék alapjaival. Az apa, noha büszke volt fia zenei tehetségére – és ennek többször hangot is adott –, jogi pályára szánta. Így azután titokban kellett a Zeneakadémiára felvételiznie, ahol a világhírű hegedűművész, egyben tanszékvezető, az operettszerzőként megismert Huber (Hubay) Károly fia, Hubay Jenő negyvenhat jelentkező közül egyedül őt vette fel a hegedűszakra. Később, már akadémistaként, beiratkozott a zeneszerzés szakra is – Herzfeld Viktor és Koessler János növendéke lett –, és zongorázni is tanult. Megkezdte tanulmányait a jogi karon is, itt ismerkedett meg évfolyamtársával, Bakonyi Károllyal, s az alsóbb évfolyamokra járó Martos Ferenccel és Mérai Adolffal, akik később szerzőtársaivá válnak. Bakonyi buzdítására új csárdást írt az 1895. évi jogászbálra, amelynek oly nagy volt a sikere, hogy később nyomtatásban is kiadták. Jogászcsárdást egyébként több szerző nevével is számon tartanak. Már említettük Veszter Imre és Madarassy Pál szerzeményét, későbbi, de dátum nélküli keletkezésűt jegyez Rácz Pál, 1888-ban pedig Lőwy Béla is írt ilyet.

Huszka huszonegy éves volt, amikor szinte egyszerre vette át jogi és zeneakadémiai diplomáját. Frissen végzett jogászként a Kultuszminisztérium művészeti osztályára került, egy szobába kebelbarátjával, dr. Martos Ferenccel. Talán ott került szóba Martos Bob hercegről írt verse, amelyhez korábban Huszka zenét is írt (sőt, édesapja finanszírozásában, magánkiadásban, a Rózsavölgyi és Társa cég gondozásában nyomtatásban is megjelent, Török Irma előadásában pedig az Otthon Kör estjén el is hangzott). Gyorsan nekiláttak – egy további társuk, dr. Bakonyi Károly bevonásával – a vers történetté kerekítéséhez, a kész darabbal, a Bob herceggel pedig jelentkeztek a Népszínház igazgatójánál. Az operett 1897-es műsorra tűzésében kétségtelenül segített, hogy Huszka neve zenei körökben már nem volt ismeretlen, valamint hogy a színház üdvöskéje, Fedák Sári – aki szegedi színésznő korában egy ideig Huszka szüleinél lakott – kezdettől támogatta elfogadását. A primadonna és a zeneszerző között rövid ideig tartó szerelem is szövődött. Huszka azonban nem tudta elfogadni, hogy választottját esténként más ölelgeti a színpadon, a művésznő pedig inkább civil és tehetős férjre vágyott.

A darab hatalmas sikert aratott, amit az sem tudott beárnyékolni, hogy a korábbi első számú primadonna, Küry Klára és az új csillag, Fedák Sári tábora között nyílt ellenségeskedés tört ki, valamint hogy az ítészek egy része a darab egyes mozzanataiban A gerolsteini nagyhercegnő fordulatait vélte felfedezni. Egy másik kritikus a szerzőket „minisztériumi segédfogalmazókként” aposztrofálva, darabjuk befogadásával a szakma felhígulásától, a hivatásos szerzők kiszorításától való félelmének adott hangot. Ám hiába káráltak. Alig négy hónap elteltével már a 100. előadást tartották, 1905-ben pedig a Theater an der Wien is műsorára tűzte.

Huszka következő darabja, a Király Színházban 1903-ban bemutatott, de Bakonyi kihagyásával írt Aranyvirág nem tudta megismételni az előző operett sikerét, Bakonyi is megsértődött, de később sikerült őt kiengesztelniük. Az 1905-ben színre került Gül baba azután megint csak szerencsésebb csillagzat alatt született, annak ellenére, hogy műsorra tűzését több vészjósló esemény is beárnyékolta. Előbb Fedák „sértődött meg” – sértődése persze csak ürügy volt, hogy magasabb gázsiért átszerződhessen a konkurens Népszínházhoz –, majd a Mujkó szerepére kiszemelt Sziklay Kornél fenyegetőzött visszalépéssel, hacsak nem kap egy hatásosan előadható énekszámot. Így született meg a „Darumadár fenn az égen” kezdetű dal, amely az előadások legnagyobb sikerét hozta. (Mind az Aranyvirágot, mind a Gül babát az 1950-es években átírták. Utóbbi Gábor diák címmel a mozivásznon élt tovább, Huszka muzsikájának fő vonalát megtartva Vincze Ottó dolgozta át zenéjét.) A következő két mű, az 1909-ben bemutatott Rébusz báró és az öt évvel későbbi Nemtudomka hamar feledhetővé vált.

Nagy sikert aratott viszont az 1919-ben bemutatott Lili bárónő – ma a Bob herceg mellett ez Huszka legtöbbet játszott darabja –, amelynek érdekessége, hogy a szövegíró, Martos Ferenc a mű íródásakor már Svájcban élt, s a cenzúra éberségét helyenként kijátszva, csak levelezéssel tartotta barátjával a kapcsolatot. Huszka további operettjei már a magyar operettírás következő korszakaira esnek. Ennek az a magyarázata, hogy magánéleti okok miatt – házassága megromlott, válása elhúzódott, csak később jutott újra révbe második felesége, Arányi Mária oldalán –, s mert a zenei közéletben vállalt hangsúlyos szerepet, hosszabb ideig csak kisebb lélegzetű műveket komponált.

Az 1926-ban színre került Hajtóvadászat nem is hozott sikert, az csak az 1939-ben bemutatott Erzsébettel, az 1941-ben műsorra tűzött Gyergyói bállal, majd az 1942-ben írt Mária főhadnaggyal szegődött újra mellé. Közben a jobboldali sajtó mind hevesebben támadta, mivel az általa irányított szervezet, a Magyar Rádió Zenei Tanácsa izraelita vallásúaknak is folyósíttatta a műveik játszása után járó tiszteletdíjat. Visszavonult, de már 1945-ben visszatért a művészeti közéletbe.

Még két darabbal gyarapította színpadi művei számát. A Mátyás-korabeli történetet feldolgozó, előbb, 1954-ben, rádióoperettnek szánt, utóbb három felvonásossá bővített, és Szegeden, 1955-ben színpadon is bemutatott Szép juhásznéval, majd a Jókai Mór Politikai divatok című regénye nyomán komponált, ugyancsak 1955-ben színre került Szabadság, szerelem című operettel. Ez utóbbi, az 1848-as szabadságharchoz visszanyúló témájú, sokszereplős, sok helyszínes daljáték tisztes sikert aratott, de nem vált népszerűvé. Ennek talán éppen cselekményének szövevényes volta lehetett a legfőbb oka. Egyik betétdala, Melchior doktor orvosi hitvallásnak is beillő „Doktor úr, doktor úr” refrénű dala azonban slágerszámmá vált, s a figurát az ősbemutatón is megformáló Csákányi László egyik leggyakrabban előadott műsorszáma lett.

Winkler Gábor: A magyar operett
Holnap Kiadó, Budapest, 2018