Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek (részlet)

Posted on 2018. szeptember 22. szombat Szerző:

0


35. Vissza az iskolába

Anya visszajött New York Cityből, de mintha kicserélték volna. Most az a prototípus volt, amely akkor működött, amikor Charlie és a felesége eljött hozzánk. Mintha tényleg megpiszkálták volna azzal a bizonyos bottal, mint a kígyót az iskolában. Már semmi sem maradt a régi énjéből. Magas sarkúban jártkelt a házban, soha nem vette le, és egyfolytában telefonált. Újabb interjúkat adott telefonon, beszélgetett olyan emberekkel, akiket ő egyszerűen csak túlélőknek hívott. Valahányszor letette egy másodpercre a telefont, megint csengeni kezdett.

Először megpróbáltam kémkedni és kihallgatni, amikor telefonál. Ez nem volt igazi kémkedés, hiszen nem próbálta meg titkolni a hívásait. Hangosan beszélt a telefonba, a konyhában ugyanúgy, mint bárhol máshol a házban. Látta, hogy hallgatózom, de nem mondta, hogy nem szabad. Úgyhogy ez gyakorlatilag nem volt kémkedés. Persze nem volt szép dolog hallgatózni, de végül úgy alakult, hogy nem is akartam ilyet tenni. Anya másról sem beszélt, mint Charlie-ról, a feleségéről, meg hogy ők tehetnek arról, ami történt. Ugyanezeket a dolgokat mondta el újra és újra. Eluntam, és kicsit már dühített is.

Másnap reggel, amikor az előszobában vártam, hogy apa lejöjjön, és elmenjünk az iskolához a szokásos autókázásunkra, hallottam, hogy anya éppen befejezi az egyik hívását a konyhában. Aztán kijött az előszobába, és azt mondta:
– Oké, ez volt az utolsó ma reggelre. – Rám mosolygott, én azonban nem mosolyogtam vissza rá.
– Nincs benned túl sok együttérzés – mondtam komolyan anyának.
Anya mosolya eltűnt, megkeményedtek a vonásai, haragosabban hunyorgott rám. Apa lejött az emeletről, mögém állt.
– Mi a fenét akarsz te ezzel? – kérdezte anya, és a hangja kifejezte mindazt, amit az arcán láttam.
– Azt akarom mondani, hogy te meg sem próbálsz együttérezni Charlie-val meg a feleségével. Nem gondolsz az ő érzéseikre – magyaráztam neki.
– Hát kurvára nem – mondta anya.
– Melissa, hogy beszélsz? – szólt rá apa.
– Márpedig ÍGY BESZÉLEK – mondta anya, és haragosan bámult ránk. – Ti ketten most jó kis csapatnak képzelitek magatokat, igaz? Miféle érzéseket nem érzek én, Zach?
Anya ezt úgy mondta, mintha gúnyolódna. Nem néztem rá, és nem is válaszoltam. Úgy tettem, mintha újra meg kellene kötnöm a cipőfűzőm, pedig addigra már erősen meg volt kötve. – Hát egy dologban igazad van, Zach. Fütyülök az érzéseikre – mondta anya, és visszament a konyhába. Tovább néztem a cipőm, de teljesen homályosan láttam a könnyektől. Olyan volt, mintha anya többé nem szeretne engem.
– Menjünk! – mondta apa, és el is mentünk.
Egy szót sem szóltunk az autóban az iskolához vezető úton. De amikor apa beállt az iskola elé, és hagyta, hogy járjon a motor, azt mondtam:
– Rossz ötlet volt, hogy beszéltem anyának az együttérzésről. Segíteni akartam, hogy jobban érezze magát, és újra boldog legyen, de éppen az ellenkezőjét értem el vele: anya megharagudott. Az összes hülye titok nem működik.
Kinéztem az ablakon. Gyerekek mentek be az iskola kapuján, hallottam a kiabálást, nevetést, meg a szokásos vidám zajokat. Rájuk csak egy egyszerű nap várt az iskolában, nekik nem volt nehéz bemenni.
– Bemész? – kérdezte apa magától értetődően.
– Ma nem – feleltem magától értetődően.
– Értem – mondta apa, majd elhajtott az iskola mellől. Egy darabig csend volt a kocsiban, aztán apa megszólalt:
– Tudod, azt hiszem, az embereknek készen kell állniuk arra, hogy engedjék működni a boldogság titkait. Mindennek el kell hogy jöjjön az ideje.
– És szerinted anyánál most még nem jött el az ideje? – kérdeztem.
– Azt hiszem, még nem – felelte apa.
– Apa!
– Igen?
– Hiányzik anya. Az az anya, aki volt.
– Nekem is – mondta apa, éppen akkor, amikor visszaérkeztünk a házunkhoz.
Apa bekísért a házba, anya rögtön ott termett az előszobában. Még mindig dühösnek tűnt.
– Jaj, ne! – kiáltotta. – Ebből elég, Zach! Iskolába kell menned. Már csaknem hat hetet hiányoztál. Indíts a kocsiba, most én viszlek el!
Megragadtam apa karját.
– Apa azt mondta, hogy nem kell iskolába mennem, ha még nem készültem fel rá.
– Felkészültél – mondta anya. – Indíts a kocsiba!
– Melissa, légy szíves, beszélhetnénk egy percet a konyhában?
– Nem, torkig vagyok a beszélgetéssel. Gyerünk, Zach! – mondta anya. Megragadta a karom, és erővel húzni kezdett a garázsba nyíló ajtó felé. Hátrafordultam, hogy apára nézzek, de ő csak állt, nem sietett a segítségemre.

Anya gyors tempóban hajtott vissza az iskolához, nagyokat fékezett. Hányingerem lett, pedig korábban soha nem történt ilyen, ha anya vezetett. Dühös voltam, folytak a könnyeim. Apának segítenie kellett volna. Azt ígérte, hogy nem kell mennem, ha még nem készültem fel, most anya mégis elvisz. Apa megszegte az ígéretét.

Anya beállt az iskola elé, ugyanarra a helyre, ahol kicsivel korábban apa állt meg a kocsijával. Kiszállt, és kinyitotta az ajtót.
– Szállj ki, gyerünk, Zach! – mondta.
– Nem akarom – mondtam.
– Megértelek – mondta anya. A hangja olyan volt, mintha megpróbálna udvariasabb lenni. – Itt az ideje! Gyere, bekísérlek.
– Meg akarsz szabadulni tőlem? – kiabáltam anyával. – Mert mindig csak a hülye telefonodon akarsz lógni, igaz? Már nem is törődsz velem.
Néhányan megálltak az iskola előtt, csak bámultak ránk, én elfordítottam a fejem, hogy ne lássák az arcom. Anya egészen csendesen annyit mondott:
– Szállj ki a kocsiból, Zach, utoljára mondom! – Rájöttem, hogy nem adja fel. Mindenképpen úgy intézi, hogy bemenjek. Kiszálltam a kocsiból. Még émelyegtem az autó­zástól­. Láttam, hogy az emberek továbbra is engem néznek, úgyhogy lehajtottam a fejem, és a cipőmet bámultam. Anya elindult előre, én meg követtem őt.

Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, egy biztonsági őr várakozott előtte. Nő volt, a névbilétáján ez állt: Mariana Nelson. Elég alacsony, és majdnem olyan széles és kerek az arca, akár egy labda.
– Jó napot, segíthetek? – kérdezte anyát.
– Igen, ő itt Zach Taylor. Ma van itt először. Először azután… hmmm, a McKinley után – felelte neki anya.
– Értem – mondta a biztonsági őr. – Isten hozott, Zach! Ki a tanítód, életem?
Nem mondtam semmit, mert nem tudtam, és nem akartam beszélni.
– Miss Russell a tanítónője a McKinleyből – mondta anya. Felpillantottam rá, hiszen nem tudtam, hogy Miss Russell lesz itt is a tanítónőm, ez legalább jó volt.
– Rendben. A kollégám, Dave lesz odabent. Elvisz téged az iskolatitkárságra bejelentkezni, aztán elkísér Miss Russell tantermébe – mondta a biztonsági őr, majd rám mosolygott.
Megragadtam anya karját.
– Azt mondtad, bejössz velem.
– Kérem, nem lehetne… ő még… ő még nem igazán… Szóval nem mehetnék be vele? – kérdezte anya.
– Attól tartok, nem. Szülőknek tilos a belépés az iskolába az érkezési és távozási időszakban – mondta a biztonsági őr. – Ez az egyik új szabály azóta, hogy… tudja.
– Megígérted! – mondtam anyának, és még szorosabban kapaszkodtam a karjába.
– Ne félj, itt rendben lesz minden! – mondta a biztonsági őr, megnyomta a csengőt az ajtó mellett, az ajtó berregve kinyílt. – Dave! – kiáltott be.
– Igen? – Egy másik biztonsági őr jött ki, aki nagyjából az ellentéte volt a női biztonsági őrnek: nagyon magas és sovány.
– Dave, tudnál segíteni ennek a fiatalembernek? Zach­-nek hívják, be kéne jelentkeznie, és meg kellene keresni Miss Russell tantermét. Ma van először – mondta neki a női biztonsági őr.
– Hát persze. Gyere csak, kishaver! – hívott Dave, én azonban nem mozdultam.
– Menjél, Zach! – mondta anya. – Figyelj, szeretném, ha most bátor lennél. Délután jövök érted, jó? Jó, kincsem?
Nem válaszoltam. Csak ingattam a fejem újra meg újra, hogy nem. Anya megölelt, de én nem öleltem vissza.
– Néha legjobb egyszerűen letépni a ragtapaszt – utalt rám képletesen a női biztonsági őr. – Két perc múlva már semmi bajuk.
– Ja… – mondta anya, a női biztonsági őr meg könnyedén belökött, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Ő és anya odakint maradtak, én pedig odabent Davevel. Szerettem volna hátat fordítani, feltépni az ajtót, és anya után kiáltani, aztán megláttam egy csomó gyereket a folyosón, ahogy engem néznek. Szóval nem tettem.
– Erre gyere, kishaver! – mondta Dave, majd elindult a folyosón. Feltűnt, hogy a folyosó szinte teljesen ugyanúgy néz ki, mint a McKinleyben, ugyanolyan a szaga is. Dave bement a folyosó jobb oldalán lévő iskolatitkárságra, amely szintén ugyanúgy nézett ki, mint a McKinleyben.
Claudia! – mondta egy ősz hajú idős hölgynek, aki felnézett, majd ránk mosolygott. Dave a vállamra tette a kezét, és így folytatta:

Rhiannon Navin

– Ő itt Zach… mi is a vezetékneved, kishaver?
– Taylor – mondtam egészen halkan.
– Zach Taylor, Miss Russell osztályát keresi.
Az idős hölgy egy szekrényhez ment, kihúzott egy piros dossziét, és papírokat nézett benne.
– Ja, igen! – mondta. – Zach Taylor, megvan. Már vártunk, Zach! – és újra rám mosolygott.
– Akkor minden rendben, menjünk az osztályodhoz! – mondta Dave, majd visszament a folyosóra, ott jobbra fordult, egész idő alatt beszélt hozzám, miközben mentünk a folyosón, ám én nem válaszoltam. Az a rémületes érzés fogott el, hogy valami van a hátam mögött a folyosón, ez az érzés aztán egyre erősebb lett.

Féltem megfordulni, hogy megnézzem, mi is az. Hirtelen azt érzékeltem, hogy halottak vannak mögöttem a folyosón, és vér mindenütt. Felgyorsultam, teljesen kimelegedtem. Láttam egy ajtót a folyosó végén, és legszívesebben elkezdtem volna futni felé, hiszen az érzés egyre csak erősödött. Aztán Dave megállt, én beleütköztem.
– Húha, lassíts, kishaver! – mondta. – Megjöttünk. Ez Miss Russell tanterme.

Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018