Nógrádi Gergely, Arany János: Toldi trilógia (részlet)

Posted on 2018. szeptember 10. hétfő Szerző:

0


Híres vitéz volt Toldi Lőrinc. Úgy aprította az ellenséget a harcmezőn, ahogy a konyhában a vöröshagymát szokás a pörkölthöz. El is nyerte méltó jutalmát a királytól, Károly Róberttől. Birtokot kapott Nagyfalu mellett, ám ami ennél is fontosabb: Budára, az udvarba küldhette nagyobbik fiát, Györgyöt. Márpedig aki a kis királyfival nevelkedik együtt a legjobb tanítók keze alatt, annak nem sok gondja lesz felnőtt életében.

Nem él már Toldi Lőrinc, s nemrég Károly Róbert is megtért őseihez. Hanem György szerencsecsillaga fényesebben ragyog, mint valaha, hiszen Magyarország új királya az idősebbik Toldi fiú gyerekkori cimborája, Lajos.

Szívmelengető sztori, nem igaz? Kár, hogy a mesébe illő történetet elcsúfítja egy apró szépséghiba. Ez az apró szépséghiba pedig nem más, mint hogy Toldi György egy vérbeli gazember. Egy irigy és lusta gazember, aki semmi mást nem csinál az udvarban, csak zabál, vedel, és ahol csak tudja, az öccsét mószerolja. Úgy ám, Miklós ellen áskálódik az udvarban, a katonai táborokban, de még a királyi lakomákon is.

– Ostoba kis hernyó – legyint, ha valamiképp szóba hozzák előtte a testvérét –, nem jó az másra, mint a földet túrni.

Persze György dörzsölt fickó, ügyesen palástolja a gyűlöletét. Ha szidja is Miklóst a háta mögött, indulat nélkül, sőt szomorúságot tettetve teszi, mintha sajnálná az öccsét. A saját anyja sem lát át rajta. Talán nem is akar. Imádattal isteníti nagyfiát, a „vitéz Györgyöt”, aki oly sokra vitte a királyi udvarban, s oly ritkán rándul haza Budáról. Az ilyen alkalmak mindig ünnepet jelentenek a megtört szívű özvegyasszonynak.

A kérdés persze, mint minden ilyen különös és megmagyarázhatatlannak tűnő esetben, ezúttal is az, hogy: miért? Azazhogy valójában miért gyűlöli György az öccsét?

Első pillantásra nem nehéz megválaszolni a kérdést. Sokan nyilván megvonnák a vállukat: György gonosz ember, így született, és kész. Akadnak gonosz emberek, akik különösebb ok nélkül is ellenségesek másokkal.

Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk Toldiék történetét, kitűnik, hogy itt egészen másról van szó. Györgynek igenis nyomós oka van az öccsét gyűlölni. Ez az ok pedig az, hogy Miklós nagyon más ember, mint ő. Nappal az éjtől, nyár a téltől nem különbözhet jobban, mint a Toldi fiúk egymástól.

Miklós tiszta szívű. Sosem érez irigységet, és mindig segít másoknak, amiben csak tud. Szorgalmas, dolgos, és persze bátor is: örömmel menne harcba a hazájáért.

Nem így György, akit csak a vagyonszerzés hajt, s míg a sültektől roskadozó asztaloknál első, a harctéren bizony nemigen látni a seregek élén…

No de térjünk vissza a nap perzselte mezőre. Laczfi uram várakozva bámul Miklósra, ám a fiú nem nyitja válaszra a száját.

„Hm, paraszt én?” – füstölög magában Toldi Lőrinc ifjabbik gyermeke. Hirtelen megragadja a szekérrudat a végénél, és kitartja, fél kézzel, hosszan, mozdulatlan, Buda irányába.

Laczfi elsápad. A társaira pillant. A lovasok ámulva nézik az ifjút. Az a rúd van vagy hetven kiló! Sosem láttak még ilyen markos legényt. Miklósnak nem remeg a karja. Rendületlenül mutatja az utat Buda felé, miközben a katonák csodálkozva súgnak össze:
– Csak nem sárkánytejen nevelték a fickót?
– Bivaly volt az anyja, istenuccse!
– A kutya mindenit, ez ám a legény, ez kellene nekünk a török ellen!
– Talán még a rettenetes cseh vitézt is legyőzné a Duna-szigeten!
– Nohát, mibe botlik az ember itt, a világ végén! Drágakő a szemétdombon!
Laczfi körbeforog a nyergében.
– Na, vitézek, melyikőtök áll ki a fickó ellen? – kérdi a katonáit, s mikor látja, hogy a lovasok mind behúzzák a nyakukat, elnyom egy mosolyt. – Ha nem is küzdötök meg vele, lássam, mely vitézem tartja ki azt a fránya rudat úgy, mint a kölyök?
Mély csend. Aztán valaki hátul elereszt egy bátortalan mondatot:
– Egy paraszttal mégsem állhat ki a király katonája!
Ezen aztán kapnak a lovasok, és helyeselve kiegyenesednek a nyergükben. Laczfi hümmögve bólint. Megvan a véleménye a király „bátor” katonáiról. Biccent a fiúnak, aztán parancsot ad az indulásra.
Megmozdul a csapat, a lovasok elvonulnak Miklós előtt. Néhányan odavetnek neki egy-két jó szót, káprázatos erejét dicsérve.
– Pajtás, miért nem csapsz fel közénk? – szól le a nyeregből egy óriás termetű, bajszos ember, amikor a fiú közelébe ér. – Igencsak megbecsüljük a seregben az olyan legényeket, amilyen te is vagy!
Miklós rezzenetlen arccal figyeli a katonákat. Kezében még mindig ott a rúd.
– Szép öcsém, kár érted! – veti oda egy másik, köpcös, hirtelenszőke lovas. – De hát ez a világ rendje: paraszt volt az apád, te is paraszt maradsz.
Amikor Laczfi utolsó harcosa is eltűnik a földút kavargó porában, Miklós lassan leengedi a földre a szekérrúd túlsó végét. Milyen jó, hogy most nem látják az arcát a lovasok! Egyetlen rávetett pillantás elég volna, hogy megdermedjen tőle a szívük.
Háború dúl a fiú lelkében. Elborítja elméjét a szégyen és a fájdalom, s hirtelen elgyöngül. Minden erejét össze kell szednie, hogy megmozdíthassa a lábát. Előrelép, keserű sóhajban tör ki. Még fülében csengnek a köpcös lovas szavai: „…paraszt volt az apád, te is paraszt maradsz.” Tűrhetetlen fájdalmat érez. El kell most innen mennie, hajtogatja magában, el kell sietnie haza, imádott anyjához, nála talán megnyugvásra talál megtépázott lelke.

Maga mögött hagyja Miklós a szénaboglyákat, és a boglyák tövében hortyogó munkásokat. Búsan bőgnek utána az ökrök, mintha értenék, miért oly bánatos a gazda.

Ahogy az ifjú Toldi nagy búsan hazafelé ballag, reng a föld súlyos léptei alatt. Sápadt az arca, vértelen az ajka, csak a szeme lángol, mint a tombolni készülő bikáé.

Amint aztán beér Nagyfaluba, rendeződnek a vonásai: különös készülődés vonja el bánatáról a figyelmét. Asszonyok sietnek tyúkokkal a hónuk alatt, mások karjukon frissen gőzölgő süteményekkel egyensúlyoznak Toldiék háza felé. Fehér füst terül el a néhai Toldi Lőrinc portája fölött, a takaros ház udvarán malac, nyúl meg bárány sül nyárson.

S az illatok! Micsoda illatok! Omlós sültek és gyümölcsös ízű borok bódító aromája keveredik a levegőben.

Suhogó fehér selyemabrosz kerül a kerti asztalokra, s az abroszokon cserépkorsókban aranyszínű sör gyöngyözik.

Udvarukba érve Miklós megtorpan, az állát vakarja. Ugyan mi végre a nagy dínom-dánom? Hisz nincs ünnep, nincs születésnap, se lakodalom.

A ház ajtaján két idegen férfi lép ki, boros kupát tartanak a kezükben. Azonnal tudja, hogy honnan érkeztek a vendégek; ilyen aprólékosan hímzett dolmányt, címeres vaslemezes páncélzatot a lábszáron, mívesen készített sodronyvértet a mellkason csak az udvari emberek viselnek.

Márpedig udvari emberek errefelé csak akkor járnak, ha az idősebbik Toldi fiú hazalátogat!

Bármily furcsa, Miklós szívét melegség tölti el. Ha megátalkodott volt is vele a bátyja az elmúlt években, mégiscsak a testvére. Az igazat megvallva az ifjabbik Toldi semmire sem vágyik jobban, mint hogy egyszer keblére ölelje a bátyja, úgy, ahogyan csak testvér tud testvért.

Szerzőtársak: Arany János, Nógrádi Gergely

Nógrádi Gergely, Arany János:
Toldi-trilógia
(Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje)

Klassz! sorozat 8.
Manó Könyvek Kiadó, Budapest, 2018