Menthetetlenek | Szvoren Edina: Verseim. Tizenhárom történet

Posted on 2018. szeptember 1. szombat Szerző:

0


Tóth Zsuzsanna |

Szvoren Edina a legtehetségesebb, legegyénibb hangú fiatal, József Attila-díjas prózaírónk. Írásai különlegesek. Mégis, majdnem, hogy elviselhetetlen terhet rónak az érzékeny olvasóra. Az a fajta idegenség, magány és üresség, ami úgy árad írásaiból, mint valami egyre sűrűbb és nyomasztóbb köd, már-már kibírhatatlan. Fáj minden sora. Verseim című új kötete olvasása közben azt érzem, megfulladok a részvéttől és a szenvtelenségtől, ami mintha egyszerre lenne jelen mondataiban.

A magába zárt ember kapcsolatképtelensége, a kommunikáció valójában értelmetlen próbálkozás-sziklái torlódnak elénk – mint egymáshoz ütődő jégtorlaszok –, miközben Szvoren alakjai többnyire és látszólag ugyanolyanok, mint mi. Élnek, dolgoznak, van párjuk, vagy épp elveszítik-keresik azt, mint mindannyian, akik firtatjuk helyünket és szerepünket az életben. Miért mégis ez a végtelen másság? Mintha minden kiválasztottja a létezés perifériáján lenne, és csak szemlélné saját életét. Szoronganak. Vágynak. Vagy éppen azt sem… Menthetetlenek.

Figurái olykor önazonosnak tűnnek (jelen kötet novelláinak egyikében még a név is megegyezik!), bár férfiak és nők egyformán vannak közöttük. A megszólalások valahogy függetlenek a nemtől, noha időnként éppen a sztori alapját jelenti, hogy valaki azonos neművel él kapcsolatban. Van, aki éppen versei megjelenésére vár. De olyan is akad, ki kiszorulva a saját életéből kafkai módra változik át ágyneműtartó-lakóvá (Popa Éva). Vagy ott van a kimondatlanságtól súlyos, rejtélyes történet gyerekszereplő mesélője, aki társaival egy testet vonszol órákon át. (Hátunk mögött a surrogás) Miért? Ki ő? Mi történt? Miért nem tűnik fel ez a cselekedet senkinek? Mégsem ez a fajta szürrealizmus, vagy abszurditás a jellemző Szvoren Edina novelláira, hanem éppen az éleslátás.

A furcsa, szinte kegyetlen és mégis költői világérzékelés, amelyben a dolgok éles kontúrral, kendőzetlenül, a maguk valójában jelennek meg, és mégis a megismerhetetlenség fájdalmát okozzák. Mintha mindenki tudná, hogy bűnös, és megérdemeltnek tartaná az érte járó büntetést, ami maga az élet, de hogy mi volt az elkövetett bűn, azt többnyire homály fedi. Családi kapcsolatokban vergődve, sivár irodaházakban, áruházi reklamációs osztályon, furcsa és bizarr helyzetekbe sodródva élnek ezek a szereplők – mind különös és mind reménytelen. Még az utolsó novella elbeszélője is – aki szintén homályos és talán meg sem történt bűnnel szeplőzve próbál élni –, ő sem menekülhet, noha látszólag éppen sínre került az élete. (Szeretnék mondani valamit az életemről) A hétköznapokba fulladó mini-tragédiák, erős, bár sokszor abszurd drámai töltetet hordoznak.

Szvoren Edina akárha kórboncnok lenne, karaktereit, mintha magamagát, fekteti skrizoid módon az éles fény alá, a fémasztalra. A kifejezések sebészi pontosságú, szépen metszett sebek; sem nagyobb, sem kisebb vágások, mint amennyi éppen szükséges. Akár szépnek is láthatjuk az alakokat. De hiába a szakszerű feltárás – és a gondos visszavarró öltések – gyógymód már nincsen. Talán a következő életben.

Kivételes, nagyszerű írónak tartom Szvoren Edinát – de bizonyosan nem lesz a kedvencem. Az élet ilyen tisztán látása, a tűhegyes fekete-fehér exponálás túl nagy terhet jelent nekem, így csak időnként vagyok képes rászánni magam olvasására.

Szvoren Edina

Szvoren Edina: Verseim. Tizenhárom történet
Magvető Kiadó, Budapest, 2018
212 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft,
kedvezményes webshop ár 2639 Ft,
ISBN 978 963 143 6631

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Szvoren Edina új novelláskötetét nemcsak a forma, a tökéletes, zsigerekre ható mondatok miatt érdemes elolvasni. Az a pszichológiai érzék és kíméletlenség, az a mindent átható tekintet, amely Szvoren Edinát jellemzi, egyszerre hatol be az ember és az emberi kapcsolatok legmélyére, és egyszerre képes bármit érzékeltetni a maga banalitásában is.” Kiss Tibor Noé