Mi éljük-e gyermekünk életét, vagy… | Julie Lythcott-Haims: Hogyan neveljük felnőtté?

Posted on 2018. augusztus 31. péntek Szerző:

0


Lengyel Szilvia |

Végre egy könyv, amiről valóban elhiszem, hogy a New York Times bestsellere! Persze a NYT ritkán téved, de az már kezdetnek is meglepő, hogy családi szerepekről szóló mű (nem pedig valami divatos utó- vagy disztópia). Témája a szülői túlféltés. (Túlféltőket az egész világon bőséggel találunk, számos könyv foglalkozik a szülő ilyenfajta eltorzulásával.)
Julie Lythcott-Haimstől azonban nem puszta diagnózist kapunk, hanem terápiát is.

Ma már egyre közismertebb fogalom az úgynevezett helikopterszülő, aki megállás nélkül a gyermeke feje fölött köröz, megoldja a problémáit, mindent elintéz helyette. És a legjobb szándékkal óriási bajt képes okozni.

Az író rávilágít: azzal, hogy gyermekeinknek nincsenek kötelességeik a tanuláson kívül, nem kell otthon segíteniük, nem járnak egyedül iskolába – életképtelen felnőtteké tesszük őket. (Pedig jót akartunk…) Régebben még képesek voltunk gyalog eljutni az iskolába, dolgoztunk nyáron, hogy zsebpénzünk legyen, de ezek a dolgok mára kimentek a divatból. (Nagy kár.) Ennek hátterében a szülők közti versengést is megtaláljuk. Ha az osztályban (egyetemen) mindenki hozza-viszi a kölyköt, kiszolgálja, elhalmozza mindenfélével (nagyrészt fölösleges dolgokkal is) előbb-utóbb kellemetlennek érezzük. Sokszor a gyerek is szégyelli társai előtt, hogy vele másképp bánnak. Az eredeti címben is szereplő overparenting – nyers fordításban túlszülőséget jelent – igazán kifejező szó erre.

Lythcott-Haims a Stanford és Harvard Egyetemeken végzett, később a Stanfordon a kezdők dékánja lett. Így remek rálátása nyílt a fiatalokra, de nemcsak, hanem szüleikre is, akik irtózatos nyomást gyakorolnak gyermekeikre. Bár a könyvben elsősorban amerikai példákat találunk arra, mennyire fontos (és státusszimbólum) a neves egyetemekre járni, ott diplomát szerezni, azért be kell látnunk, a jelenséget illetően hazánkban sem sokkal különb a helyzet. Listák, rangsorok, menő közép- és felsőfokú intézmények nálunk is vannak. Amerikai tapasztalat, hogy a diákok „okosító tablettákat” szednek – sokszor a szülők ösztönzésére. Ez itthon talán még nem szokásos, de nem tartom kizártnak, nem vagyok bennfentes. A szerző ellenben hiteles forrás, mert saját példáját is önkritikusan elő-előveszi, és bevallja, hányszor esett ő maga is a túlféltés csapdájába. És sajnos nem is egyedülálló generációs problémával állunk szemben, bár szerencsére bőven válogathatunk a segítő könyvek közül is.

A gyerekek elé az iskola hatalmas feladatokat állít, és ők irdatlanul sokat stresszelnek emiatt. Ha mi, szülők még rá is teszünk egy lapáttal, nem pedig csillapítjuk a versengési lázat, akkor nem a jó utat választottuk. Mára a legfontosabb a teljesítmény lett. (Tessék talán körülnézni az interneten, micsoda stresszben élnek a japán diákok, és milyen következményei vannak a túlstresszelésnek.) A cél: a kitűnő bizonyítvány, több nyelvvizsga, a jó nevű tanintézmények látogatása. Pedig ettől a gyerek még nem fogja tudni megoldani a problémáit, sőt: a mindennapi életben mamlasszá válik, aki egy bonyolultabb élethelyzetben huszonévesen is inkább felhívja az anyukáját, hogy adjon számára megoldást. Amivel talán nem is lenne baj. De sokkal szerencsésebb lenne már a kész megoldást leellenőriztetni a szülőkkel, nem pedig elvárni, hogy azok találják ki – helyettük.

Bátor döntés csaknem 400 oldalt írni nevelésről, sőt annak csak egyetlen szegmenséről, ám ennek a merészségnek megvan az eredménye. Jól hasznosítható útmutatót kapunk arról, mit ne csináljunk, mit hagyjunk abba – de azonnal. Lythcott-Haims könyvében elképesztő mennyiségű a hivatkozás, ami jelzi és alátámasztja, hogy a kérdéskört így vagy úgy már sokan érintették. Az eredmény: szakmailag elfogadott és nagyon gyakorlatias (kézi)könyv. Örömmel olvastam a könyvben több magyar származású tudós véleményét is, és az író számtalan hivatkozását a Széchenyi-díjas, magyar-amerikai pszichológus Csíkszentmihályi Mihályra, aki elsősorban a flow-élmény felfedezőjeként és leírójaként vált ismertté.

A könyvet már az eredeti megjelenésének évében, 2016-ban kiadta a Kossuth Kiadó, melyhez Németh Dorottya villám-fordítása, és Vekerdy Tamás gyorsolvasása is szükséges volt. Előbbi remek munkát végzett, a magyarítás hibátlanul sikerült. Utóbbi – egyik legnevesebb pszichológusunk – pedig nem adja a nevét akármihez. Ha az ő ajánlásával jelenik meg egy könyv, az – bár jó marketing fogás is egyben, mégis – hihető és fontos olvasnivaló. Julie Lythcott-Haims gondolatvilága, nevelési elvei egybevágnak Vekerdy tanításaival, jól kiegészítik egymást. (Sajnálom is, hogy nem figyeltem fel rá korábban.)

Gyermekneveléssel kapcsolatos könyvet mindig óvatosan vesz kézbe az ember. Egyrészt mert rengeteg van belőle, ki tudja, melyik ad megoldást a mi problémáinkra – már ha egyáltalán van ilyen. Másrészt viszont mi van akkor, ha egy mű valóban tálcán kínálja az eddig észre se vett megoldásokat, csak éppen kicsit fájdalmas lenne alkalmazni is őket? Márpedig ha már ismerjük a titkot, muszáj használni a kezünkbe adott kulcsot. Ebben segít nekünk Lythcott-Haims, érdemes megfogadni intő szavait.

Julie Lythcott-Haims

Julie Lythcott-Haims

Julie Lythcott-Haims: Hogyan neveljük felnőtté?
Kossuth Kiadó, Budapest, 2016
384 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft,
kedvezményes webshop ár 3230 Ft,
ISBN 978 963 098 6137

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A szerző maga is két kamasz gyermeket nevel, így jól ismeri a túlféltő, túlgondoskodó szülői magatartásmintákat, amelyek következtében a fiatal felnőttek nem tudnak leszakadni szüleikről, és nem tudják megkezdeni önálló, felelősségteljes felnőtt életüket.

Julie Lythcott-Haims könyvében jó humorral, gyakorlati példákkal mutatja be a helikopter szülők jellegzetes megnyilvánulásait, körültekintően elemzi a jelenlegi helyzetet, majd részletesen és meggyőzően indokolja, miért kell felhagyniuk a szülőknek ezekkel a káros gyakorlatokkal. Végül segítséget nyújt abban, hogyan változtathatunk a bevett szokásokon, majd azt is elárulja, milyen pozitív következményei lesznek annak, ha megtesszük az általa javasolt lépéseket.A szerző természetesen elsősorban a mai amerikai társadalom jellegzetességeiből indul ki, de tagadhatatlan, hogy a magyarországi tapasztalatok kísértetiesen hasonlítanak erre: ki ne hallott volna a „Mama Hotel” jelenségről, vagy arról, milyen kevés fiatal házasodik manapság, és milyen kevesen vállalják szívesen a felnőtt státuszt.