Julie Lythcott-Haims: Hogyan neveljük felnőtté? (részlet)

Bevezetés

„Caminate, no hay camino, se hace camino al andar”
(Vándor, nincs út, az út maga a vándorlás.)¹
Antonio Machado (1875–1939)

Ez a könyv olyan szülőkről szól, akik túlságosan beleavatkoznak gyerekeik életébe. A túlgondoskodó szülőkről. megvizsgálja azt a szeretetet és félelmet, ami e magatartás mögött rejtőzik, és rámutat azokra a károkra, amiket ezzel okozunk. Azt is megmutatja, hogyan érhetünk el hosszú távon jobb eredményt azzal, hogy változtatunk a szülői magatartásunkon – ezzel segítve a gyerekeinket abban, hogy ők maguk is sikeresebbek lehessenek.

A többi szülőhöz hasonlóan én is szeretem a gyerekeimet, és tudom, hogy minden szülői cselekedetünk alapja ez a szeretet. míg ezen a könyvön dolgoztam, az évek során rájöttem arra, hogy viselkedésünk egyes elemeit a félelem vezérli. elsősorban attól félünk, hogy gyerekeink nem lesznek sikeresek az életben. természetes, hogy minden szülő azt szeretné, ha a gyereke sikeres lenne, de a kutatásaimat alapul véve – több mint száz interjú elkészítése után és a személyes tapasztalataimat össze gezve – arra a következtetésre jutottam, hogy a siker fogalmát hajlamo sak vagyunk nagyon is szűken értelmezni. és ami még ennél is rosszabb: ezzel a szűkre szabott, téves definícióval a fiatal felnőttek egész generációjának ártunk, így voltaképpen a saját gyerekeinknek is.

Akkor ismertem meg ezt a generációt és kezdtem törődni vele, illetve egyúttal aggódni is érte, amikor tíz éven át dolgoztam a Stanford Egyetem elsőévesekért felelős dékánjaként. szerettem azt a munkát, és igazi élvezetet jelentett, hogy sok időt tölthetek mások 18–22 éves gyerekeivel, akik a szemem előtt kezdtek felnőtté válni. A diákjaim megnevettettek és megríkattak, én pedig drukkoltam nekik, legyen szó bármiről. ez a könyv nem egy ellenük vagy a generációjuk, az 1980 után született fiatalok (az úgynevezett Y generáció) ellen szóló vádirat. A szüleik azonban – vagyis mi, szülők, mivel jómagam is közéjük tartozom – már más lapra tartoznak.

Minden kártyámat ki akarom teríteni. Nem csupán a Stanford egyetem hajdani dékánja, hanem a Stanford és a Harvard jogi karának diplomása is vagyok. Nem elsősorban ezek a lehetőségek íratták meg velem ezt a könyvet. és nem is azok ellenében írtam. Igyekeztem sokféleképpen informálódni, és mindvégig észben tartottam, hogy a múltam és a tapasztalataim egyszerre jelentenek előnyt és hátrányt is a helyzetelemzésben. és amint már említettem, magam is szülő vagyok. A férjemmel két tinédzsert nevelünk, egy fiút és egy lányt, akik közt két év korkülönbség van. Palo Altóban élünk, a Szilícium-völgyben, amely a túlzásba vitt szülői gondoskodás egyik eklatáns példája bolygónkon, ha szabad így fogalmaznom. Egykor az egyik nagy presztízsű egyetem dékánja voltam, aki ejnye-bejnyézett a túlgondoskodó szülők reakciói láttán, de az évek során, miközben ezen a témán gondolkodtam, lassan rájöttem, hogy én sem különbözöm nagyon azoktól, akiket annak idején olyan lendületesen elítéltem. Sok szempontból én vagyok az egyik olyan problémás szülő, akikről írok.

Apa (és anya) tudja a legjobban

Az élet első pillanataiban szeretetünk a köldökzsinóron, a szívdobogásunkon és a testünkön keresztül valósul meg. később a karjainkban tartjuk, puszilgatjuk és szoptatjuk a kisbabánkat. Hazavisszük őt biztonságot nyújtó otthonunkba, és hetek múltán gyönyörködve figyeljük, amikor először szemkontaktust teremt velünk. Az első halandzsázástól eljutunk az első szavakig, és tapsolunk, amikor elég erőt gyűjt ahhoz, hogy hasra forduljon, felüljön, majd mászni kezdjen. Ha körülnézünk a huszonegyedik században, egy ijesztően versengő és kapcsolódási pontokkal átszőtt világot látunk, amely időnként ismerősnek, máskor nagyon is ismeretlennek tűnik számunkra. Lenézünk a kis gyöngyszemünkre, és ígéretet teszünk, hogy mindenben segíteni fogjuk azon a hosszú úton, amelyre épp csak rálépett. Nincs olyan utasításunk, amitől hamarabb fog állni vagy járni, mint ahogy készen áll rá. De már alig várjuk, hogy továbbfejlődjön.

Szinte azonnal látjuk, hogy önálló személyiség, de szeretnénk, ha ott folytatná, ahol mi abbahagytuk, hogy a vállunkra álljon, hogy előnyére váljon a tudásunk és mindaz, amit nyújtani tudunk neki. olyan helyzeteket teremtünk, olyan emberekkel, gondolatokkal és helyekkel ismertetjük meg, amelyekből tanulhat, és amelyek segítségével felnőhet. olyasfajta kitartással akarjuk felruházni, amely segít neki kihasználni a képességeit, és amelyekkel a lehető legjobban megragadhatja a kínálkozó lehetőségeket. tudjuk, hogy a mai világban sikeresnek kell lenni, lelkesen védelmezzük és irányítjuk őt, és bármibe is kerül, mindig ott vagyunk mellette.

Sokan emlékszünk még azokra az időkre, amikor a szülők inkább kimaradtak a gyerekkorból. Amikor a szülő (többnyire az anya) hétköznap délután kitárta az ajtót, és azt mondta: „menjetek ki játszani, és vacsorára gyertek haza!” A szüleinknek fogalmuk sem volt arról, pontosan hol voltunk és mit csináltunk. Nem volt mobiltelefon, amin felhívhattak minket, és nem volt GPS sem, amin a nyomunkat követhették. mi pedig belevetettük magunkat a vadonba: csatangoltunk a szomszédban, a környékbeli utcákon, a parkokban, játszótereken, kiserdőkben. De volt, hogy csak fogtunk egy könyvet, leültünk a hátsó lépcsőre, és olvastunk. Ma nem így néz ki a gyerekkor, és sok fiatal szülő nem is hozza kapcsolatba ezt az időszakot a fenti fogalmakkal.

Apa és anya megváltozott

Mikor, miért és hogyan változtak meg a szülői szerepek, illetve a gyerekkor fogalma? Még a felületes kutatás is sok-sok fordulópontot hoz felszínre. ezek közül több fontos változás a nyolcvanas évek közepén ment végbe.

Amerikában például ekkorra tehető az a jelenség, hogy a gyermekrablások nagyobb nyilvánosságot kaptak. egy Adam Walsh nevű kisfiú 1981-es elrablása, majd meggyilkolása egy tévéfilm (Adam) alapanyaga lett, amit rekordszámú néző (38 millió) tekintett meg.² Nem sokkal később az eltűnt gyerekekről készült fotók köszöntöttek minket reggelenként a tejesdobozokon.³ Adam Walsh apja, John Walsh 1984-ben a kongresszusnál is lobbizott annak érdekében, hogy jöjjön létre az Eltűnt és Bántalmazott Gyermekek Országos Központja. Amerika legkeresettebbjei címmel tévéműsor indult, amelyet 1988-ban kezdtek sugározni. Megszületett bennünk az idegenektől való leküzdhetetlen félelem.

A másik fontos változás akkor történt, amikor kialakult az a vélemény, hogy gyerekeink nem tanulnak elég sokat az iskolában. ez szintén a nyolcvanas évekre tehető, amikor sorra láttak napvilágot a jelentések arról, hogy az amerikai gyerekek teljesítménye elmarad társaikétól a nemzetközi összehasonlításokban.⁴ megszülettek az országos felzárkóztató programok, illetve meggyökeresedett a tudást kompetitív tesztekkel mérő oktatáskultúra, amelynek célja az, hogy a kiváló teljesítményű ázsiai, azon belül elsősorban a szingapúri, dél-koreai és kínai diákok teljesítménye mögötti lemaradás csökkenjen. A világ számos országában azt vették észre a családok, hogy a gyerekek egyre több házi feladatot kapnak, és egyre nagyobb erőfeszítésükbe kerül „túlélniük” az iskolát.

A harmadik mérföldkő az önbecsüléshez kapcsolódik. Az egyesült államokban ez a filozófia az 1980-as években kapott szárnyra. Lényege az, hogy gyerekeinket akkor segítjük hozzá az életben való sikeres boldoguláshoz leginkább, ha nem az eredményeiket, hanem a személyiségüket értékeljük.

A negyedik változás is a nyolcvanas évekhez köthető. Az egyesült államokban ekkor álltak tömegesen munkába a nők, s ennek következtében a gyerekek jó része nem ment haza iskola után. következésképpen nehezebben találtak lehetőséget a közös játékra. A szülők ekkor kezdték megtervezni és megszervezni a játékidőt a gyerekeik számára, ami egyben felügyelettel is járt. A következő lépés már adta magát: a szülő nemcsak megfigyelője, hanem résztvevője is lett a játéknak. miután a jelenség elterjedt, senki sem hagyta otthon egyedül a gyerekét, akik így szinte alig játszhattak felnőtt felügyelet nélkül. Idejüket (beleértve az iskola utáni szabadidőt is) a szülők osztották be. A sérülésekkel járó, gyakran perekkel végződő játszótéri balesetek nyomán országszerte átvizsgálták a nyilvános játszótereket is. A játszás spontán jellege háttérbe szorult. A játék természete, amely a gyermek fejlődésének alapeleme, alapjaiban kezdett megváltozni.

E jelenségek megfigyelése vezette Foster Cline és Jim Fay szakembereket ahhoz, hogy az 1990-es években megalkossák a „helikopterszülő” fogalmát. A helikopterszülő folyamatosan ott „repked” a gyermeke fölött, ami nagymértékben ellentmond annak a szülői szerepnek, miszerint a gyermek önállóságra nevelése szintén elsődleges feladat. Az ebben a szellemben nevelt generációk legidősebb vonulata nagyjából a 2010-es években töltötte be harmincadik életévét. Őket Y generációnak vagy millenniumi generációnak is szokás nevezni.

Az Y generáció első hulláma a kilencvenes évek végén ment egyetemre, és én a Stanfordon is észrevettem egy új jelenséget. A szülők megjelentek az egyetemen – szó szerint és képletesen is. minden évben egyre több és több szülő tűnt fel, akik döntéseket hoztak, lehetőségek után kutattak, és problémákat oldottak meg a gyerekeik helyett. olyan dolgokat tettek, amiket az egyetemi korosztály régebben önállóan intézett. Ez természetesen nem csak az én munkahelyemen történt így. közben a férjemmel neveltük két kisgyermekünket, és magunk sem vettük észre, hogy mi is jócskán használjuk a helikopterszülők eszköztárát.

A nagy robbanás

Az első helikopterszülők a baby boom generáció tagjai voltak, vagyis azok, akik nagyjából 1946 és 1964 között születtek. Gyermekeik a millenniumi generáció idősebb hullámába tartoznak. A baby boom generáció nagyszülei még úgy vélték, „elég, ha látjuk a gyerekeket, nem kell hallanunk is őket”. Szüleik szóhasználatát pedig a „mert én azt mondtam” fordulat jellemezte leginkább. ezzel ellentétben, és talán ezzel némiképp dacolva, a baby boom generáció a szabad gondolkodást, az egyéniség jogát, az autoritás megkérdőjelezését hirdette, és számos, korábban dogmaként működő morális fogalmat elutasított.

A baby boomerek természetesen nem az elsők a történelemben, akik féltő gonddal köröztek gyerekeik fölött. 1899-ben például a tizenkilenc éves Douglas MacArthur, későbbi tábornok édesanyja állítólag odaköltözött a West Point Katonai Akadémia közelébe, hogy egy teleszkóp segítségével szemmel tartsa fia tanulmányi előmenetelét.⁵ Amikor a baby boom generáció szülőkorba ért, méretének köszönhetően érthető, hogy szinte mindig komoly befolyása lett a társadalmi jelenségekre, köztük a szülői gondoskodás fogalmaira is.

Úgy tűnik, saját értékeikre és tapasztalataikra alapozva a baby boom nemzedék tagjai sokkal inkább beleavatkoztak a gyerekeik életébe. A szüleiket még egyfajta érzelmi távolságtartás jellemezte, ők viszont érzelmileg erőteljesen jelen voltak gyerekeik életében, és gyakran a legjobb barátjukká váltak. míg a szüleik nem avatkoztak túlságosan a dolgaikba, ők gyakran a gyerekeik érdekeinek leghangosabb szószólói lettek, akik megpróbálták ellenőrzésük alatt tartani utódaik jövőjét. míg a szüleik erősen hierarchikus, strukturált és autoriter kapcsolatrendszerben mozogtak, a baby boom generáció tagjai erőteljesen megkérdőjelezték ezeket a fogalmakat, és aktívan vettek részt a nagy társadalmi folyamatokban: a szexuális forradalomban, a kétkeresős családmodell elterjedésében, a válások számának erőteljes növekedésében, és a talán szintén ide kapcsolható „minőségi idő” fogalmának meghonosításában (a gyermekünkkel eltöltött idő minősége és nem a mennyisége számít).⁶ Szülőként a baby boom generáció tagjai hozzászoktak ahhoz, hogy hangot adjanak a véleményüknek, hallassák a hangjukat, és a saját elképzelésük szerint működjenek. ennek köszönhetően gyerekeik életében is „ott akartak lenni”, bármi áron, akár a rendszerrel való szembehelyezkedés útján is. ezt gyakran a gyerekeik helyett is megtették, miközben ütközőként helyezkedtek el a rendszer és a gyerek között. Ez még akkor is folytatódott, amikor a gyerekeik felnőttkorba léptek.

Ha csak a rövid távú következményeket vizsgáljuk, láthatjuk, hogy ennek a szülői magatartásmintának megvannak a kézzelfogható eredményei: biztonság, kihasznált lehetőségek, bebiztosított eredmények. Ahogy MacArthur tábornok esetében is látható, aki osztályelsőként végzett az akadémián, a beavatkozó szülői magatartás szemmel láthatóan működik. Az új évezred első évtizedében ez a fajta szülői álláspont már nem annyira kivételes, hanem egyre inkább elfogadott szabály lett. szülővé válásakor az én generációm, vagyis az úgynevezett X generáció (a körülbelül 1965 és 1980 között születettek) követte a baby boom generáció szülői mintáit épp úgy, ahogy az Y generáció is (a körülbelül 1980 és 2000 között születettek). A baby boom generáció tagjai ma már nagyszülők, de tagadhatatlan, hogy hatásuk a szülői magatartásmintákra még sokáig velünk marad.

Mi a cél?

Az a fajta erőteljes szülői beavatkozás, amelynek napjainkban tanúi lehetünk, természetesen elsősorban a szeretetből adódik, ami megkérdőjelezhetetlenül jó dolog. De amikor 2012-ben otthagytam a Stanford egyetem dékáni posztját, úgy éreztem, rengeteg olyan diákkal kerültem kapcsolatba, akik egyre jobban támaszkodtak a szüleikre, és ez a jelenség egy idő után valahogy természetellenesnek tűnt. Kezdett aggasztani, hogy az egyetemi „kölykök” (ez az elnevezés is új keletű) mintha nem lennének kifejlett emberpéldányok. Mintha félkész állapotban maradtak volna.

Anya és Apa farvizén úszkálnak. Egzisztenciálisan életképtelenek.

A baby boom generáció tagjainak elévülhetetlen érdemei vannak. ők harcoltak Vietnamban, küzdöttek az emberi jogokért, ők lendítették fel az amerikai gazdaságot. De lehetséges, hogy saját teljesítményük elismerése oly mértékben összeforrt utódaik teljesítményével, hogy úgy érezték, saját sikereik kérdőjeleződnek meg, ha gyerekeik nem felelnek meg az elvárásoknak?⁷ Előfordulhat, hogy egyesek olyan messzire mentek saját akaratuk és szükségleteik megvalósításában, hogy elhomályosították gyerekeik egyik legfontosabb pszichológiai jellemvonásának kifejlődését, amit úgy hívunk, énhatékonyság (vagyis az a hitünk, hogy képesek vagyunk megszervezni és végrehajtani azokat a cselekvéseket, amelyek a jövőbeni élethelyzeteinkben szükségesek lesznek)?⁸ Ezen a ponton érzékelek némi iróniát. Lehetséges, hogy az önmegvalósítás bajnokai, vagyis a baby boom generáció tagjai olyan sokat tettek a gyerekeikért, hogy eközben egyszerűen megfosztották őket attól a lehetőségtől, hogy ők is kifejlesszék magukban a bizalmat saját képességeik iránt?

Vajon a biztonságra törekvő, iskolai teljesítményre koncentráló, önbecsülést erősítő, feladatlistákkal kísért gyerekkor, amely a nyolcvanas évektől egyre jellemzőbb lett, megfosztja a gyerekeinket attól, hogy egészséges felnőttekké váljanak? mi fog történni azokkal a fiatal felnőttekkel, akik papíron készen állnak ugyan, de a szüleik folyamatos közbeavatkozása nélkül szemmel láthatóan nem tudnak boldogulni a világban? Hogyan fogja érezni magát az életben az a fiatal, aki ahhoz szokott, hogy a problémáit valaki más oldja meg helyette, miközben őt mindenért megdicsérik? késő már kialakítani bennük azt a vágyat, hogy felelősek legyenek a saját életükért? Megszűnnek-e egy ponton gyerekként definiálni önmagukat, és lesz-e elég bátorságuk ahhoz, hogy áttérjenek a „felnőtt” címkére? és ha nem lesz, hogyan alakul egy ilyen „felnőttekkel” benépesített társadalom jövője? Ezeken a kérdéseken rágódtam, amikor elhatároztam, hogy megírom ezt a könyvet.

Ezek a kérdések jártak a fejemben munka közben, de nem csupán akkor, hanem Palo Altóban is, ahol a túlzott szülői befolyás sok helyen mindennapos jelenség, beleértve a saját otthonomat is. sokan vagyunk, akik a túlellenőrzés, a túlféltés és a túlzott befolyás valamilyen keverékének hálójában éljük az életünket. Gyermekeinkre különleges, nagy értékű botanikai példányokként gondolunk, jól megtervezett mennyiségű törődést és tápanyagot biztosítunk nekik, miközben mindennek útját álljuk, ami megerősíthetné és megedzhetné őket. De az emberi lénynek szüksége van bizonyos mennyiségű viszontagságra ahhoz, hogy túlélje az élet későbbi hepehupáit. Ha nem tapasztalják meg az élet kevésbé napos oldalát, a gyerekeink csodaszépek lesznek, mint az orchideák, ugyanakkor képtelenek arra, hogy önállóan boldoguljanak az életben. Miért változott meg a szülői szerep? már nem az életre készítjük fel a gyerekeinket, hanem az élettől óvjuk meg őket? Utóbbi egyben azt jelenti, hogy képtelenné tesszük őket az önálló létezésre. és miért gyökereznek ezek a problémák elsősorban a közép- és felső középosztályban? Végül is a szülők nagyon szeretnék jól ellátni a feladatukat, és ha elég szerencsések vagyunk, és ebbe a társadalmi rétegbe tartozunk, akkor megvannak ehhez a megfelelő eszközeink – időnk és anyagi lehetőségeink – is. Arról van szó tehát, hogy elvesztettük az érzékünket, és nem tudjuk, mit jelent valójában jó szülőnek lenni?

És mi a helyzet a saját életünkkel? („Milyen életünkkel?!” – hallom máris a jól ismert reakciót.) Le vagyunk rongyolódva. szorongunk. kiüresedtünk. A környezetünk képeslapba illő, az ételünk minőségi, de azzal, hogy a gyerekkor egyre jobban hasonlít egy megnyerendő versenyhez, vajon nevezhetjük-e a gyerekeink életét és a saját életünket „jónak”? Szerintem nem. Az lett a feladatunk, hogy figyeljük gyerekeink iskolai teljesítményét, fejlődését, időbeosztását, megszervezzük a napi tevékenységeiket, elszállítsuk mindenhová, és közben folyamatosan dicsérjük őket. Saját sikerünket a gyerekeink eredményeivel mérjük.

2013 tavaszán részt vettem egy megbeszélésen, amelynek témája az volt, milyen anyagi támogatást kapjanak a Palo Altó-i iskolák. A hivatalos rész utáni kávézás közben épp beszélgettem a többi szülővel, amikor az egyik nő egyszer csak félrehívott.

„Mikor lett ilyen stresszes a gyerekkor?” – kérdezte révedező tekintettel. Amikor a vállára tettem a kezem, könnyek gyűltek a szemébe. egy másik anya is meghallott minket, odalépett hozzánk, és helyeselt: „Tudja, hány anya szed nyugtatót ebben a közösségben?” – kérdezte aztán közelebb hajolva.

Egyik kérdésre sem tudtam a választ. De egyre több hasonló beszélgetésben volt részem különböző helyzetben lévő anyákkal. talán ez az egyik ok, amiért megírtam ezt a könyvet.

A bennem rejlő dékánt talán jobban izgatta azoknak a fiatal felnőtteknek a fejlődése és előmenetele, akiknek a szülei túlságosan beleavatkoznak az életükbe. És azt hiszem, szülőként jobb döntéseket hoztam annak köszönhetően, hogy olyan sok időt tölthettem mások gyerekeivel. Ugyanakkor a bennem lévő szülő ugyanazokkal a félelmekkel és szorongató elvárásokkal küzd, mint akárki más, és ismét hangsúlyozom, jól tudom, hogy túlféltésünk és túlzott befolyásunk elsősorban a szeretetünkből és a félelmeinkből következik. Aggaszt minket a világ, és félünk attól, hogyan fognak nélkülünk boldogulni a gyerekeink. ennek ellenére kárt okozunk. A gyerekeink érdekében, és persze a magunkéban is, fel kell hagynunk ezzel a gyakorlattal. Nem szabad félelemből nevelnünk felnőtté, és vissza kell hoznunk egy sokkal egészségesebb, sokkal bölcsebben szerető szülői hozzáállást – a helyi közösségeinkbe, az iskolákba és az otthonainkba is.

Kutatásokkal és a valós életből vett megfigyelésekkel igyekeztem ebben a könyvben megmutatni, hogyan neveljük felnőtté a gyerekeinket, és honnan vegyük ehhez a bátorságot.

– – – –

1 Antonio Machado: Közmondások és dalok XXIX (Ford. Nemes Krisztina), Magyarul Bábelben, http://www.magyarulbabelben.net/works/es/Machado,_Antonio-1875/Proverbios_y_cantares_XXIX/hu/34664-k%C3%B6zmond%C3%A1sok_%C3%A9s_dalok_XXIX.
2 Csak összehasonlításképpen: az 1980-as Who shot J. R.? című Dallas-epizód a mai napig a második legnézettebb televízióadás Amerika történetében, a maga 41,5 millió nézőjével. A 2015-ös Oscar-gála 43 millió nézőt ültetett le a televízió elé.
3 Brian Palmer, „Why Did missing Children start showing Up on milk Cartons?,” Slate.com, April 20, 2012, http://www.slate.com/articles/news_and_politics/explainer/2012/04/etan_patz_case_why_did_dairies_put_missing_children_on_their_milk_cartons_.html.
4 Lásd a National Commission on excellence in education 1983-as jelentését.
5 Nancy Gibbs „The Growing Backlash Against overparenting” Time, November 30, 2009.
6 Judith Warner, Perfect Madness: Motherhood in the Age of Anxiety (New York: riverhead Books, 2005) 87.
7 Julie Lythcott-Haims, „When Did Caring Become Control: Blame Boomers”, Chicago Tribune, october 16, 2005.
8 Albert Bandura „Self-efficacy” In V. S. Ramachaudran, ed., Encyclopedia of Human Behavior vol. 4 (New York: Academic Press, 1994) 71–81.

Julie Lythcott-Haims: Hogyan neveljük felnőtté?
Kossuth Kiadó, Budapest, 2016