Tólig úr memoárt írt | Verebes István: Tólig

Posted on 2018. augusztus 30. csütörtök Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Az újságírásban két alapmentalitást ismerünk. Az egyik az up-to-date-típus, aki egyetlen témakörben (gazdaság, sport, bűnügyek stb.) abszolút mindentudó, akit tehát egyetlen szakterületen bármilyen feladattal meg lehet bízni, mert a múlt s a jelen történéseiről, szereplőiről lenyűgözően tájékozott: álmából felkeltve is képes minden műfajban és azonnal jelentőset produkálni. A másik az all-round típus, aki egyetlen témakörben sem igazán elmélyült szaktudós, de egy kicsit csaknem mindenben járatos, kapcsolatai, tapasztalatai szerteágazóak. Kicsit, persze, felszínesebb az előzőnél, de nagyon sokoldalú.

Töprengtem Verebesről – a Tólig című könyvének elolvasása után –, hogy ő vajon melyik csoportba sorolható, s arra jutottam, hogy egyikbe se igazán. De ha mégis választanom kell, akkor inkább all-round. Konferansziéként ugyan nem lett Nagy Endre, tévés személyiségként nem lett Vitray Tamás, színigazgatóként nem lett Várkonyi Zoltán, rendezőként nem lett Harag György, dalszövegíróként nem lett G. Dénes György, színészként nem lett Makláry Zoltán, se Darvas Iván, se Kállai Ferenc. De lett jól felismerhetően, megkülönböztethetően és meghatározhatóan valaki: Verebes lett. Közelítsen könyvéhez rokon- vagy ellenszenvvel az olvasó, ezt el kell ismernie. Mert elmondható róla, hogy – talán kissé dacosan és modorosan is! – megosztó személyiség, ám azt is, hogy öntörvényű ember.

Verebessé ugyanis úgy vált, hogy körülrajongott és lefitymált, elismert és mellőzött, szeretett és utált is volt. Még hozzá széles körben, mert aligha van Magyarországon olyan színház- vagy dalkedvelő, tévé- vagy kabarénéző, akinek ne lenne valamilyen benyomása, emléke, véleménye róla, s ez utóbbiban aligha tételezhető fel országos méretű konszenzus.

Verebes tudja ezt, és nemcsak vállalja, hanem – gyanítom – kedveli is. Szerintem imádja a tapsot, de nem a meghajlást. Szereti a pénzt, de nem tűrne lekenyerezettséget. Imádja a színház világát, ami a többi közt abból is tudható, hogy keserű keménységgel ostorozza krónikus amoralitását, kisstílű szervilizmusát, kiáltó gondolattalanságát és felelőtlenségét. Szinte tobzódik a réges-régi színházi pletykákban, sztorikban, bon mot-kban, azzal sem törődve, hogy mivel azok szereplői már csak az idősek számára ismerősek, ezért nagy többségük fájdalmasan elavult. Aminthogy minden valószínűség szerint az általa nagyon hiányolt színházeszmény is, az a fajta társulatlétezési mód is, amelyben ma már inkább csak a nosztalgia ragyogása látszik, s nem a jövőé. Ezen belül vagy ezen túl pedig alig – vagy rosszul? – titkolt exhibicionizmusát jól jellemi, hogy mekkora élvezettel mond el olyan történeteket, amelyeknek a csattanóját, szóval a tutit ő mondta ki.

Meghatóan, szinte gyermekien tud lelkesedni ma is, sok mindenért, de – főleg a könyve vége felé, ahol lazulni látszanak önfegyelmének eresztékei –, nyers hangon tud haragot vallani-tartani jeles pályatársakról is.

Egész életének, személyiségének áldása-átka (de inkább az utóbbi) nyíltan vállalt közéleti érdeklődése, ilyen irányú rokon-, illetve ellenszenve. Emiatt aztán gyakran kényszerül könyvében olyasmire, ami az én számomra a memoár műfajában sohasem volt vonzó: magyarázkodásra. Ami nem azonos az indoklással. Ha jól értem a – mindenkori! – ifjabb generáció igényét: ők mindig hitelesebbnek tartják a memoárok tényeit, mint a hozzájuk fűzött kommentárokat. Jobban szeretik maguk mérlegelni, értelmezni a múlt tényeit, mint az utólag rájuk aggatott befolyásoló szándékot. Utóbbira ugyanis gyanakodni hajlamosak, s azt hiszem, igazuk van.

Verebes könyve egy csaknem teljes életút megannyi érdekességét, színét, történetét tartalmazza egy sok műfajú, igen érdekes személyiség sorsában és tollán. A könyv stílusa ugyanazt a lendületességet, humorérzéket, poentírozó képességet, ugyanakkor gondolkodói elemző készséget és kérlelhetetlen moralitásigényt hordozza, amit a szerzője. Elvégre – hogy a közhellyé degradálódott kifejezést alkalmazzam – a stílus maga az ember.

A kötet hátsó borítójáról idézem ezt a másfél mondatot: „…Tólig úr egész életében az ábécéből élt. Tólig úr nagyon szereti az ábécét, mert az tette őt szabaddá, az nyújtott végtelen változatban esélyt neki kifejeznie magát.”

Kedves Tólig kolléga, bravó!

Verebes István: Tólig
– Tapasztalásaim történetei, történeteim tapasztalásai
színházban, rádióban, újságnál, televízióban,
forgatásokon, hakniban; 2009–2016
Scolar Kiadó, Budapest, 2018

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Verebes István a magyar művészvilág legendás alakja. Összetett személyiség, szerteágazó tehetséggel: fanyar humora, iróniája sokak kedvencévé tette. Regényes önéletrajzi kötetében – mint azt a könyv alcíme is jelzi – önnön színházi, rádiós, újságírói és televíziós tapasztalatait, élményeit, jó és rossz benyomásait osztja meg az olvasókkal. Híres művészek vonulnak fel a könyv lapjain, hol jó, hol rossz arcukat mutatva. A kíméletlen őszinteséggel megírt, az álszentséget messzemenően kerülő mű a kulisszák mögötti világba nyújt betekintést, és egyben önfeledt szórakozást ígér.