Don DeLillo: Fehér zaj (előzetes, részlet)

Posted on 2018. augusztus 25. szombat Szerző:

0


Jack Gladney egy amerikai kisváros egyetemén, az általa alapított Hitler-tudományi tanszéken tanít. Népes család­jával reklám­szlogenekból, pletykákból és álhírekből tájé­kozódva élik kényelmes életüket. Jack legfőbb gondja, eltit­kolni kollégái elől, hogy nem tud németül, mindaddig, míg egy nap felfedezi, hogy imádott felesége gyógy­szer­tárban nem forgalmazható tablettákat kezdett szedni… 

A mi egyetemünkön úgy szokás, hogy a tanszékvezetők talárt hordanak. Nem bő, földig érő lebernyeget, hanem csak amolyan ujjatlan, vállban összecsippentett, rövid köpenyt. Nekem határozottan kedvemre van a dolog. Élvezem, amikor kidugom a karom a talár redőiből, és megnézem az órámat. Ez az egyszerű mozdulat is, mely csupán azt szolgálja, hogy megtudjam, hány óra van, valósággal átlényegül a talártól. Az ilyen dekoratív taglejtések eleve bizonyos méltóságot adnak az embernek. Amikor azt látja, hogy a parkon átsiető kancellár karja előbújik a középkori talárból, s a csuklóján ott pislog a digitális óra számlapja a késő nyári alkonyatban, akkor ebből még a legmihasznább diák is megértheti, hogy milyen sokrétű díszítménye az életnek már csak maga az idő is, s hogy az valójában nem más, mint az emberi tudat regénye. A talár természetesen fekete, és nagyon jól áll szinte bármilyen ruhához.

A Hitler-tanszéknek nincsen külön épülete. A Centenáriumi Tömb klinkertéglás, mélyvörös épületében vagyunk elhelyezve, melyen a populáris kultúra tanszékével osztozunk. A tanszék hivatalos elnevezése „amerikai kulturális közeg”, és oktatói szinte kizárólag New York-i menekültek; csupa éles eszű, erőszakos és nagyszájú, mozibolond pasas, aki rajong az efemer hülyeségekért. Az életük értelme, hogy a kultúra természetes nyelvét kutassák, és módszeresen feldolgozzák azokat a csiricsáré kis élvezeteket, melyekben Európa árnyékában eltelt gyermekkoruk során részük volt – arisztotelészi rendszert alkotnak a rágógumi celofánpapírjából és a mosóporos reklámdalocskákból. A tanszékvezető Alfonse Stompanato, egy széles mellű, mogorva alak, aki jeles gyűjtemény tart háború előtti üdítőitalos-palackokból, a folyosó egy benyílójában kiállítva. A tanszéken kizárólag férfiak vannak, mind vasalatlan ruhában jár, és mindre ráférne már egy hajvágás. Amikor együtt vannak, úgy festenek, mint a szállítmányozási dolgozók szakszervezetének funkcionáriusai, akik azért gyűltek össze, hogy agnoszkálják egy meggyilkolt kollégájuk megcsonkított hulláját. Rosszkedv, gyanakvás és az intrika légköre üli meg a tanszék hangulatát.

Egyetlenegy akad csak közöttük, aki némileg kivétel a fentiek alól, Murray Jay Siskind, egy volt sportújságíró, aki egyszer meghívott ebédre a tanári étterembe, ahol az orromat megcsapó közintézményi generál ételszag rég elhomályosult, borús emlékeket ébresztett fel bennem. Murray új volt nálunk; hajlott hátú kis ember, kicsi, kerek lencséjű szemüveget hordott, és olyasféle, egyenesre vágott álszakállt viselt, mint az amishok szektája. Vendégoktató volt, és az élő legendák témájában tartott előadásokat. Úgy láttam rajta, hogy kissé fennakadt azon, amit a tanszéki kollégáitól az első napokban összeszedegetett.

– A zenét, azt értem, értem a filmet is, és hajlandó vagyok elismerni, hogy a comicsoknak is lehet mondanivalója. De kérem, itt professzorok is vannak, akiknek egyetlen olvasmánya a cornflakeses doboz hátulja!
– Nekünk csak ilyen avantgárdra telik.
– Nem mintha panaszkodni akarnék. Nagyon is jól érzem magam itt. Sőt, mondhatom, szinte beleestem ebbe az egyetembe. Imádom ezt a kisvárosi miliőt. Elegem van a nagyvárosokból és a szexuális bonyodalmakból. A hőségből. Nekem ezt jelenti a nagyváros. Az ember leszáll a vonatról, kilép az állomásépületből, és mintha pofán csapnák. A hőség, a forgalom, a sok ember. A hő, amit az étel meg a szex gerjeszt. Ami a toronyházakból árad. És ami csak úgy dől kifelé az aluljárókból és a metróalagutakból. A nagyvárosokban mindig tizenöt fokkal melegebb van. Hőség párállik fel a járdákról, és hőség hullik a mérgezett egekből. Hőséget lehelnek a buszok. Hőség árad a boltokban vásárló tömegekből és az irodákban ülő hivatalnokokból. Az egész infrastruktúra a hőre épül. Hőt fogyaszt, és hőt termel. A világegyetem hőhalála, amiről úgy szeretnek papolni a tudósok, régen elkezdődött már, mindenki tapasztalhatja minden nagyobb vagy közepes városban. Valósággal ellepi az embert a hő és pára.

– Mondd, Murray, hol vagy megszállva?
– Egy kis panzióban. Elbűvölőnek találom, de közben nem értem az egészet. Megejtőn szép, omladozó, öreg épület, nem messze a bolondokházától. Heten vagy nyolcan vagyunk szobabérlők, rajtam kívül mindenki többé-kevésbé állandó lakó. Egy asszony, aki valami szörnyű titkot rejteget magában. Egy férfi, aki úgy jár, mint az űzött vad. Egy másik, aki sose jön ki a szobájából. Még egy asszony, aki órákig elálldogál a postaláda mellett, várva a levelet, amely sosem jön meg. Egy férfi, akinek nincs múltja. Egy asszony, akinek csak múltja van. Boldogtalan életek dohszaga lengi be a házat, mint a kedvenc filmjeimben.

– És te melyik vagy ezek közül?
– Én vagyok a zsidó. Mi más is lehetnék?
Volt valami megható abban, hogy Murray szinte tetőtől talpig kordbársonyt viselt. Az a benyomásom támadt, hogy már tizenegy évesen is, amikor még épp csak cseperedett felfelé azon a bizonyos cementtel kiöntött, zsúfolt városi játszótéren, biztosan a kordbársony lehetett számára az elképzelhetetlenül távoli, árnyas egyetemi ligetekben honoló tudomány jelképe.

– Hogyne lennék boldog egy olyan városkában, melynek neve Blacksmith? Kovácsháza! – sóhajtott fel. – Azért jöttem ide, mert nem akarok helyzetekbe keveredni. A nagyvárosokban meg folyton helyzetek adódnak. Pedig mostanában már nem is viselkedem olyan biztatón a nőkkel, hogy úgy érezhessék, szabad nekik megfogdosni bármely testrészemet. A múltkor például Detroitban is belekeveredtem valamibe egy nővel, mivelhogy szüksége volt az ondómra a válóperében. Nagy ellentmondás, hogy közben én tulajdonképpen imádom a nőket. A hosszú lábaktól például valósággal megőrülök, ahogy olyan szaporán lépkednek, ahogy mennek a lábukkal, s a folyó felől hétköznapokon könnyű szellő kél a játszi reggeli fényben. Végső soron viszont egyáltalában nem a nők testére vágyom, hanem a lelkükre. Arra a női eszükre. Ahogy olyan finoman zsilipeli a gondolatot, miközben ellenállhatatlan erővel sodor magával a célja felé – olyan, akár egy fizikai kísérlet. Micsoda élvezet elbeszélgetni egy intelligens nővel, aki közben keresztbe rakja a harisnyás lábát. Engem boldoggá tesz az a kis elektromos sistergés, ahogy összesúrlódik a nejlon. A harmadik, az előbbiekkel szorosan összefüggő ellentmondás pedig abban van, hogy engem csak a legbonyolultabb lelkű, legneurotikusabb nők vonzanak, a legnehezebb esetek. Az egyszerű férfiakat és a bonyolult nőket szeretem.

Murraynek sűrű, tömött haja volt. Dús, bozontos szemöldöke, és kétfelől göndörödő tincsek lógtak a nyakába. Álláról előremeredő, kicsi szakálla, melyet nem kísért bajusz, afféle tetszés szerint, a körülményektől függően feltehető vagy levehető vendégszőrzetnek tetszett.

– És mondd, milyen előadásokat tervezel?
– Éppen ezt akartam megbeszélni veled – mondta. – Tudom, hogy te egy nagyszerű kurzust dolgoztál ki Hitlerről. Te találtad ki magadnak, te építetted fel és teljesen a tiéd. Nemcsak ezen a tanszéken vagy egyetemen, de errefelé más egyetemen sem ejtheti ki senki Hitlernek csak a nevét is anélkül, hogy valóságosan vagy képletesen ne tisztelegne előtted. Te vagy a központ, ehhez nem is fér kétség. Hitler most már a tiéd. A te Hitlered, Gladney Hitlere. Ez biztosan nagy elégtétel lehet a számodra. Az egyetem nemzetközi hírnevét kizárólag a te Hitler-tudományi Tanszékednek köszönheti. Ebben gyökerezik az öntudata, ez az a teljesítmény, amire büszke. Egész rendszert alkottál az alakja köré, olyan építményt emeltél, mely számtalan alrendszerből és összekapcsolódó kutatási témából áll, s amely szinte önálló ága a történettudománynak a nagy egészen belül. Őszintén bámulom a teljesítményedet. Mesteri, mondhatni bölcs és a korát messze megelőző tett volt ez a tanszékalapítás. Én valami hasonlót tervezek Elvisszel.

Fordította: Bart István

Don DeLillo

Don Delillo: Fehér zaj
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018
572 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár 3199 Ft,
ISBN 978 963 676 6337

Don DeLillo (1936–) a posztmodern amerikai irodalom egyik központi alakja. A hetvenes évektől kezdve jelennek meg regényei, az áttörést a Fehér zaj hozta meg számára 1985-ben. Novellái, esszéi és színdarabjai mellett összesen tizenhét regényt írt, melyek közül a legújabb, a Nulla K 2018-ban jelenik meg a Jelenkor Kiadónál.