Juan Marsé: Az álmok kalligráfiája (előzetes, részlet)

Posted on 2018. június 15. péntek Szerző:

0


Az álmok kalligráfiája mintegy összegzése és betetőzése Juan Marsé sok, már ismerős motívummal átszőtt életművének. Ez a regény is a Franco-korszak első éveinek Barcelonájában játszódik, a Güell park környékén élő kisemberek, andalúziai bevándorlók, rongylabdát rugdosó utcakölykök, a kínai negyed prostituáltjai, cigányok és kenetteljes papok világában, ahol még elevenen él a köztársaság tiltott emléke.
Ringo, az érzékeny kamasz fiú szemével látjuk a negyed lakóit, a kocsma vendégeit, (…) csakhogy ebben a hazugsággal átszőtt világban semmi sem az, aminek látszik, és visszamenőleg lesz mocskos még az az egyetlen dolog is, ami szépnek és tisztának tűnt, és annyi szívfájdalmat okozott neki.

| 1 | Mir asszony és a halott sínek

Virágos patak. Mindig is úgy gondolta, hogy egy ilyen nevű utcában soha semmiféle tragédia nem fordulhat elő. A Travesera de Dalt tetejéről meredek lejtő indul lefelé, majd lassacskán megszelídül, s belevész a Travesera de Graciába; hossza negyvenhat saroknyi, szélessége hét és fél méter, földszintes házak szegélyezik, valamint három kocsma. Nyáron, a város védőszentjének illatos ünnepnapjain, selyempapír csíkokkal és tarkabarka füzérekkel díszített tető alatt szendereg az utca, s mintha csak a szellőben ringó cukornádültetvény édes susogását meg a tengermélyi, hullámzó fényt idézné oda egy másik világból. Az otthon a vacsora utáni fülledt éjszakákon kiköltözik az utcára.

Mindez sok éve történt, amikor a város kevésbé volt valószerű, mint ma, ám egyszersmind valódibb volt. Egy júliusi vasárnap délután nem sokkal két óra előtt a ragyogó nap és egy hirtelen zápor pár percre összeolvadt, és lúdbőrző, csalókán áttetsző, borzas fény lebegett utána a levegőben végig az utca felett. Ezen a nyáron nagy a hőség, és az úttest feketés bőre ebben az órában annyira felforrósodik, hogy a zápor elpárolog, mielőtt még elérné. Az eső elmúltával a Rosales kocsma-büfé járdáján olvadozni kezd a kegyetlenül tűző napon egy zsákvászonba rosszul bebugyolált jégtömb, melyet az elosztó teherautó ott felejtett. Máris elősiet a kövér Agustín, a kocsmáros, kezében vödörrel meg egy árral, és guggolva igyekszik felhasogatni a tömböt.

Pontban fél három van, amikor a kocsmánál kicsit feljebb, a szemközti járdán, az utcának azon a szakaszán, ahol a legtisztábban rajzolódik ki a délibáb, egyszer csak feltűnően zavarodottan, mintha tűzvészből vagy valami látomás elől menekülne, kiszalad Mir asszony a 117-es kapun, s lecövekel az úttest közepén amúgy papucsban, félregombolt fehér ápolónőköpenyében, ügyet sem vetve rá, hogy azt a testrészét is mutogatja, amelyet nem kéne. Pár másodpercig úgy tűnik, mintha nem tudná, hol van, körbeforgolódik, és a levegőt tapogatja. Aztán szép nyugodtan, lehajtott fejjel, hosszú, rekedt kiáltást hallat, ami mintha a hasából törne fel, majd lassan-lassan sóhajtozásba fúl, s kismacskavinnyogásban végződik. Botladozva indul meg fölfelé, aztán megáll, segélyt kérőn néz körül, majd szemét behunyva s két kezét mellén keresztbe téve lassan összecsuklik, mintha így találna megnyugvásra vagy megkönnyebbülésre, s hanyatt fekszik a macskakövek közé ékelődő egykori villamossíneken.

A szomszédok meg a fáradt gyalogosok, akik ebben az órában épp ott, az út felső szakaszán haladnak el, nem akarnak hinni a szemüknek. Mi ütött ebbe a nőbe? Mi az ördögöt akar ezzel, hogy teljes hosszában, ami különben nem sok, elnyúlik a síneken, miközben a Barceloneta strandon barnára süttetett húsos térdkalácsa kikandikál félig nyitott köpenyéből, s lehunyt szemmel fekszik, két lábfejét szorosan összezárva nem túl tiszta, bojtos atlaszpapucsában? Vajon a villamos kerekei alatt akar véget vetni az életének?

– Victoria! – kiáltja egy nő a járdáról. – Mit csinálsz, te szerencsétlen?

Nem kap választ. Még egy szemrebbenést sem. Csakhamar kíváncsiak kis gyűrűje veszi körül a fekvő nőt, legtöbbjük attól tart, hogy egy sötét tréfának esik áldozatául. Egy öregember többször is megböködi botjával az elomló csípőt, mint aki nem biztos benne, hogy a nő él.

– Hé, maga, miféle ostobaság ez? – rivall rá mogorván. – Mi a fenét akar ezzel?

Hogy már megint beszéljenek róla, gondolja nem egy szomszédasszony, mit meg nem tenne ez a ribanc, hogy felhívja a pasija figyelmét. A negyvenes, csillogó kék szemű, közlékeny természetű és a negyedben igen népszerű, kövérkés Mir asszony, aki valamikor egy falangista iskolában végzett ápolónővérként, ma pedig hivatásos gyógymasszőrként és kineziológusként működik, amint azt a névjegyei tanúsították, azelőtt is és azóta is meglehetősen sok szóbeszéd tárgya volt a testeket dögönyöző és ilyen-amolyan hevületeket csillapító két merész keze miatt, amely kétértelmű képesség gyakran szerelmi kalandozásokba torkollott, főleg amióta férjét, a negyed pökhendi és szájhős volt polgármesterét az előző év végén bezárták a San Andrés idegszanatóriumba. A Rosales kocsma-büfében mindig kaján kuncogással, ha ugyan nem kíméletlen szarkazmussal emlegették Mir asszony manuális képességeit, de azért az, hogy ott látták hassal az ég felé az utca közepén, öngyilkosságot mímelve, vagy valóban arra vágyva, talán holmi elmezavar következtében, ám pozitúrájával határozottságot és elszántságot sugallva, ahogy ott feküdt az úttesten igen fehér bőrű, göndör fürtökkel övezett kerek arcocskájával és mindig túlpingált, pufók orcáival, az minden várakozást felülmúlt.

Látszott rajta, hogy egész lényével átéli a közelgő, szörnyű véget a nyakát átmetsző kerék alatt, s nehéz volt elhinni: ez az ünnepélyesség s ez a buzgó igyekezet egy egetverő dőreségen alapszik. Tény és való, hogy valami szörnyű s egyszersmind nevetséges dolog főtt a fejében azok alatt a hidrogénezett loknik alatt, mert bár a járókelők első pillantásra, amint ott látták a síneken fekve, mellén keresztbe tett karral, döbbenettel vegyes szánalommal nézték, most, immár hideg fejjel szemlélve, mulatságosnak találták a rémes jelenetet, hiszen egyetlen épeszű ember agyában sem fordulhatott meg efféle sületlenség, ennél képtelenebb gázolás. Évekkel azelőtt sokkal nagyobb riadalmat, sőt akár rémült kiáltásokat is keltett volna a sínpáron fekvés, és talán végzetes következményekkel is járhatott volna – bár jobban meggondolva, a lassúság, amellyel a villamos ezen a szakaszon döcögött, ezt elég valószínűtlenné tette –, ma azonban egyszerűen semmi efféle nem eshetett meg, tekintve, hogy Mir asszony a jelek szerint egy fontos apróságról elfeledkezett: a sín, amelyen fejecskéje a halálos álomra sóvárgott, és a másik, ezzel párhuzamos sín, melyen nagylelkűen kitárulkozó lábikrái nyugodtak, a régi sínpár egyetlen maradványa volt: két, egyenként alig egy méter hosszú, rozsdás és csaknem az utcakövek közé temetett, hengerelt acélrúd. Az utcát valamikor régen teljes egészében aszfaltozták, ám érthetetlen módon tiszteletben tartották ezt a mintegy három méter széles kis macskaköves szakaszt a beleékelődött két síndarabbal. A halott sínek rövid, lefelé tartó csonka pályájukon enyhén jobbra fordultak, készen arra, hogy bekanyarodjanak a következő sarkon. Néma tanúi voltak a megszüntetett és elfeledett villamospályának. A negyedben senki sem tudná megmondani, miért nem szedték fel őket annak idején a sín többi részével együtt, miféle ok vagy miféle oktalanság folytán maradtak ott elhagyatva azok a vasdarabok, hogy nap mint nap rozsdásabban süllyedjenek el a hajdani kövezet mutatóba ott hagyott pár darabjával együtt, most azonban ez a legkézenfekvőbb kérdés, amit fel is tesz magának néhány szomszédasszony: ez a kótyagos Victoria Mir tényleg arra vár, hogy jöjjön egy villamos, és elgázolja? Hát már neki sincs ki a négy kereke, akárcsak a férjének? Csak a szemét kéne kinyitnia, hogy lássa, nincs odafent semmiféle elektromos vezeték, amibe egy villamos áramszedője belekapaszkodhatna.

– Jézusmária! Ezt nézzék meg, az isten szerelmére! – kiált fel egy öregasszony, aki a járda szélén áll fején fekete csipkekendővel, ujjai közt rózsafüzérrel. – Nézzék ezt a szerencsétlent!

Az öngyilkosjelölt mozdulatlanul fekszik a síneken, mellén keresztbe tett kézzel, kecses orrocskája és húsos, csücsöri szája ki tudja, milyen hevülettől piheg, vagy a kék égből alászálló miféle kegyelemre áhítozik, szorosan lezárt, sminktől ragacsos szemhéjának felkavaró látványa azonban egy halotti maszk ünnepélyességét kölcsönzi az arcnak. Egy ünneplőbe öltözött járókelő rosszalló arckifejezéssel hajol a nő fölé.

– Ez nincs rendjén, asszonyom – mondja. – Micsoda ötlet veszélyeztetni az életét.
– De hát mi ütött beléd, Vicky! – rivall rá egy pongyolában és papucsban odasiető asszony. – Minek fekszel az utcán? Ez valami vicc? Nem szégyelled magad?

Mir asszony nem méltatja válaszra, ám hirtelen felriad és a fülét hegyezi, mintha csak a bekanyarodó villamos kerekeinek csikorgását hallotta volna meg, sőt már látná is, amint csörömpölve eltiporja őt, mert kinyitja a szemét, és pupillái hirtelen rémületet tükröznek. Ekkor elfordítja a fejét, s fölfelé nézve háza erkélyét fürkészi az utca fölé magasodó balkonok első sorában, tekintete kihívóan ádázzá válik, mintha vissza akarna vágni valakinek, hogy az illető, ha netán kilép az erkélyre, a saját szemével lássa, hogy elüti őt a villamos. Ám senki sem lép ki a balkonra, ő pedig szemét lehunyva visszaejti fejét a sínre. Valaki megjegyzi, hogy a férfi, akivel a nő most jár, valamikor villamosvezető volt.

– Hajmeresztő ötletei vannak – morogja mellette Rufina, a fodrásznő, aki azt mondja, jól ismeri Mir asszonyt. – Elment az eszed, Vicky? Mit akarsz ezzel bizonyítani? Kelj fel, légy szíves! Gyerünk már! – Megragadja a hónaljánál fogva, de nem sikerül megmozdítania. – Jól figyelj: ha azt akarod, hogy elüssön a villamos, hát arra várhatsz ítéletnapig, kicsikém! – És szemét szánakozó tekintettel lehunyva súgja a mellette álló nő fülébe: – Ez a miatt a semmirekellő miatt van, aki befurakodott a házába, megesküszöm, amire csak akarod…
– Aha.
– Hagyják ott, ha egyszer ez a szíve vágya – javasolja egy másik savanyú öregasszony. – Mit számít. Az élet a fiataloké.
– A lányod otthon van, Vicky? Szóljon neki valaki…
– Nincs! – fojtja bele a szót Mir asszony. – Nincs otthon… Violeta a tengerpartra ment a barátnőjével, Merchével…
Egy tizenöt éves forma fiú ingujjban, kezében könyvvel megáll, és titkon a fekvő nő pongyolakivágásából kikandikáló két mellre sandít, nyoma sincs melltartónak vagy bármi effélének, s a vöröses, durva bőrű mell Violeta csúnya, szeplős arcára emlékezteti. Sovány, piszkos kutya oldalog oda, megszaglássza a brokátpapucs kifakult bojtjait meg a lóbalzsamszagú, keresztbe tett két kezet, majd a csoport tagjai körül kezd őgyelegni, akiknek megjegyzései továbbra is Mir asszonyra záporoznak, de őt láthatóan cseppet sem érdeklik. Két közeli szomszédasszonya, Grau és Trías asszony, mézesmázos mosolyok közepette igyekeznek felemelni az úttestről.

– Mi ütött beléd, Victoria? – suttogja Grau asszony a fülébe. – Nem akarod elmondani nekem? Sírtál… Megvert az a sánta ördög?

– Miért nézed folyton a balkont? – kérdezi Trías asszony. – Fent van a lakásodban? Hát még mindig beengedsz magadhoz egy ilyen alakot? Nem azt mondtad, hogy elhagyod?
– Ha sosem koppintasz az orrára, drágám…
– Jaj, Vicky, mikor szállsz már le a fellegekből?!
– Örülne az a vadbarom férje, ha így látná – jegyzi meg tréfás hangon a vegyesbolt tulajdonosa a nők gyűrűje mögül. – Így, ahogy hanyatt fekve várja a villamost. Ez aztán tetszene annak a tetű polgármesternek, már ha maradt még egy csöpp esze!
– Hallgasson már, ember! – szólnak rá –, nem látja, hogy megzavarodott ez a szegény asszony?
– Gyerünk, keljen fel, vegyen erőt magán! – biztatja a férfi, aki elsőnek ért oda. – Nem látja, hol van? – mutat ujjával a sínre, melyen a nő feje nyugszik, és szigorúan néz a szemébe. Úgy látszik, eltökélte magát, hogy beveti a logikát, megpróbál a józan eszére hatni, például azt mondja neki, nézze, ez a sín nem alkalmas arra, amire maga szánja, asszonyom, itt évek óta nem jár semmiféle villamos, de aztán csak ennyit tesz hozzá: – Ne kísértse a sorsot, asszonyom! Ne tegye, hallgasson rám!
– Vigyázat, jön a villamos! – rikkantja a boltos, és felnevet.
– Szedjék már össze onnan, mire várnak? – szól közbe valaki.
– Te keresed magadnak a bajt, Vicky – suttogja a fülébe Grau asszony. – Én szóltam. Hogy juthat eszedbe ilyen szégyenletes, ilyen rémes ötlet!
A csipkekendős öregasszony rosszalló arccal rója meg:
– De asszonyom, nem tudja, hogy az öngyilkosság halálos bűn, még ha egy ilyen sínen teszi is, mint ez?
– Micsoda cirkusz, Mir asszony! – kiált rá egy kötekedő férfihang. – Nem szégyelli magát?
– Vigyázat, most tényleg jön a villamos! – csúfolódik egy vicces fickó egy ablakból. A figyelmeztetést nevetgélés és némi taps fogadja, de a csonka síneken álldogálók közül nem egy összerezzen.
– Keljen már fel, kérem, legyen észnél! – kérleli egy nő, és rábeszélő tónusban teszi hozzá: – Tudja, mit mondok? Legalább egy óráig nem jön semmiféle villamos.
– Biztos benne? – fordul hozzá a mellette álló nő. – És ha változtattak a menetrenden?
– Nincs róla tudomásom.
– Miért változtatnának bármin is azok a senkiháziak? – tercel nekik egy rosszkedvű úr. – Mit érdekli a városházát, mire van szüksége a gyalogos polgárnak?
– Ahogy mondja. Ezt a negyedet mindig is a sorsára hagyták.
A fiú most meglehetősen közel van a sínhez, és esküdni merne rá, hogy hallotta. Ahogy ott áll kicsit elbambulva, hóna alatt az elnyűtt könyvvel, enyhén kakukkfűillatú fehér ingében, egy pillanatra még a sarkon beforduló villamos fémes zörgését is hallani véli, így aztán a könyvet jól a hóna alá szorítva, a válláról lelógó, spárgával átkötött kakukkfűcsokorral kicsit közelebb lép a csoporthoz, és csaknem hipnotikus állapotban hegyezi a fülét: csak színlelésből beszélnek-e így, ráhagyva szegényre a bolondériáját, miszerint valóságos és fenyegető veszélynek teszi ki magát, ha kitart vakmerő tette mellett, hátha erre fölkel, vagy valami módon már ők maguk is tudatában vannak ennek a veszélynek? Mert már jó ideje figyeli, hogy az öngyilkosságot mímelő nőt körülvevő csoportból néhányan, akik aggodalmasan és rémülten buzgólkodva játsszák el, hogy a sínekről mielőbb lehúzva megmentik az ostoba haláltól, maguk sem tudják megállni, hogy ne sandítsanak olykor lopva a sarokra, s ez már-már odáig fajul, hogy ez az egész színlelés és machináció, e jóindulatú, konvencionális és nevetséges színjáték, ami eddig kísérteties és abszurd volt, most mintha egyszerre éppenséggel a legvalóságosabbá, legtermészetesebbé és legmeggyőzőbbé válna: mintha a halott sínek élő, aktív sínekként kezdenének viselkedni, mintha a soha meg nem érkező villamos már-már felbukkanna a sarkon, hogy mindnyájukon átgázoljon, s mindez a maga szörnyűségében és elkerülhetetlenségében nyilvánulna meg nemcsak Mir asszony, de a köré gyűltek legtöbbje számára is. Néhányan, amikor már harmadszor is megtagadta, hogy fölkeljen a sínekről, nevetve hagyták ott az úttestet, fölmentek a járdára, s onnan folytatják még mindig csoportba verődve, lökdösődve az otromba komédiát, miközben olykor-olykor óhatatlanul a sarok felé pislognak.

Rajta, szegény bolond asszony, tedd a nyakadat a kerék alá, hadd lássák, mutasd meg nekik, hogy megtörténhet, hallja önmagát, amint hirtelen mormolni kezd: nem mintha ez volna az első eset, amikor ez a fiú, még ha homályos és futó villanásként is, megsejti, hogy a kitaláltnak nagyobb súlya és hite le lehet, mint a valóságosnak, hogy teljesebb önálló életre kelhet, és több értelmet nyerhet, következésképpen nagyobb esélye van a túlélésre a feledéssel szemben.

Az asszony nagy üggyel-bajjal felül a síneken, s mintha csak egyetlen hangot hallana ki a sok közül, amelyek szemrehányásokkal és kérdésekkel ostromolják. Egy jó kiállású, öltönyös pasas nyájas hangon, simulékony modorban hajol oda hozzá s ajánlja fel gálánsan a karját, fel a fejjel, asszonyom, jól van?, Mir asszony pedig, miközben a férfira támaszkodva feltápászkodik, hálásan mosolyog rá, és eszébe jut, amikor megmasszírozta ezt az embert, sőt több is volt az masszázsnál, mert hallani, amint fesztelenül azt suttogja, hogy van az a két szép lába, azzal a szőke szőrzettel, Reich úr? Javult a keringése?, és minden más segítő kezet elhárít. Imbolyog, de kihúzza magát, terpentinolajtól illatos, dermedt ujjaival eligazgatja mellén a köpenyt, s az ujjak máris a barátnői által jól ismert, kacér mozdulattal motoznak homlokára hulló fürtjein. Az egymástól távol eső, nagy, egyszerre vizenyőssé és szomorúvá vált, kissé kancsal szempár és az egykedvűen ráboruló szemhéj azonban nem fejez ki semmit, s úgy tekint körbe, mintha senkit sem ismerne. A srácra csak egyszer pillant rá.
– Te, fiú – suttogja –, te, aki olvasni tudod a zenét, te megértesz.
Kissé bávatag, komor tekintetű kamasz. Autógumiból készült strandpapucsot visel, füle mögé ceruzát tűzött, dús, göndör haja a homlokára hullik. Mir asszony szavaitól meglepődve hátralép, és a könyv kicsúszik a hóna alól, de még elkapja, mielőtt a földre esne. Csupán arról van szó, hogy a boszorkányok mindent tudnak, ennyi, állapítja meg magában. Ahogy álmaiban szokott történni, most is mindenben, ami itt zajlik, egyszerre érzékeli a valóságosat és a képtelent. Ahogy a gyógyító asszonyt figyeli, amint remegő kézzel tapogatózva igyekszik megtalálni bizonytalan egyensúlyát az emberek között, a nőben hirtelen szélhámost lát, aki másvalakinek a zavarodottságát, kétségbeesését, álmait kaparintotta meg. Pár perccel azelőtt még őszintének tűnt előtte, ahogyan buzgón átadta testét a végzetnek a síneken, de most, egy kis idő múltán, már nem tudja, mit gondoljon. A jóasszony a jelek szerint sültbolond, és meg akarta ölni magát, ő azonban már kezdi megtanulni, hogy ne higgyen a látszatoknak. Ahogy a csonka sínekre meg az esztelenségre vagy szemfényvesztésre gondol, amit a nő az imént tálalt fel ennek a népségnek, amely most szánakozva és riadtan húzódik a járda felé, úgy érzi, hogy egy másféle valóság épp kisiklik az ujjai közül. Elcsíp heti-e egyszer ezt a másféle valóságot, megnyilatkozik-e az valaha is előtte a maga pőreségében, minden mesterkedés, porhintés, szemfényvesztés nélkül? Mintha fogadalom kötné, úgy szorítja hóna alá a nyúzott könyvet, s hogy minél elevenebben érezze, titkon a szíve közelébe húzza a borító képét: egy havon fekvő leopárd kiszikkadt, jeges csontvázát.

Mir asszony elereszti a füle mellett a szomszédasszonyok megjegyzéseit és tanácsait – nem kéne itt egyedül mászkálnod, irány hazafelé most rögtön, és elég legyen az ilyen tréfákból, Victoria, mi van, ha a villamos levágja a lábad, micsoda szörnyűség, menjen el az Ánimas parókiára, és gyónjon meg, mindjárt jobban fogja érezni magát, szóljon valaki a lányodnak, és amíg ideér, igyál egy hársfateát –, s gondoskodásukra ügyet se vetve úgy sandít a szürke kövezetre meg az elvágott sínekre, mint holmi megfejthetetlen jelre. A fiú is a síneket kémleli. Vajon mit akarnak közölni ezek a hasznavehetetlen, elfeledett vasdarabok, melyek csonkoltan fordulnak a semmi felé hirtelen megszakadó párhuzamos vonalaikkal, s félig a földbe temetve vásnak el, kitéve a kék égen magasan ragyogó könyörtelen nap sugarainak, és mit jelent a téveszme vagy szélhámosság, amihez alkalmat kínáltak? Valóban megérintette volna a halál lehelete ezt a nőt az alatt a pár perc alatt, amíg azon a képtelen helyen feküdt?

Juan Marsé

Egy jótékony kéz érinti meg a könyökét, és Mir asszony egy pillanatig azt hiszi, hogy fölemelték a levegőbe. Láthatóan egyetlen hang sem jut el a füléig, és cseppet sem látszik gyámoltalannak. Makacsul bámulja a síneket és azok kerékbe tört sorsát, különös, hívogató jelenlétüket az úttestbe süllyedve, majd elfordítja a tekintetét, elhárítja a szomszédasszonyt, aki el akarja kísérni, és lassan, lehajtott fejjel egyedül indul el a háza felé. Aztán mégis továbbmegy, és átkel az úttesten: a szemközti járda felé tart, amely a Rosales kocsmabüféhez vezet. A kóbor eb, amely a papucsát szaglászta, óvatos távolságból követi, majd megtorpan, leül, s onnan nézi tovább, egyik lábával a fülét vakargatva, miközben hirtelen merevedése támad. A frusztrált öngyilkosjelölt észre sem véve, hogy belelépett a jégtömb hagyta víztócsába, a kocsma ajtajából visszafordul, és fejét ugyan úgy oldalra billentve, mint amaz, a kutyára néz, azután belép.

Nem kell hozzá jósnak lenni, hogy kitaláljuk: Mir asszony a bárpultnál egy kupica konyakot kér majd, meg egy pohárka szódát, amibe alig kortyol bele.

Fordította: Dobos Éva

Juan Marsé: Az álmok kalligráfiája
Valahol Európában sorozat
L’Harmattan Könyvkiadó, Budapest, 2018
368 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár 2966 Ft
ISBN 978 963 414 2065