Elena Ferrante: Az új név története (részlet)

Posted on 2018. április 30. hétfő Szerző:

0


Itattam egy sort az egereket a mosdóban, önsajnálatból sírtam, amiért ilyen sanyarú a sorsom: elvesztettem mindent, az iskolai sikereket, Antoniót, akit mindig is el akartam hagyni, és most, hogy ő hagyott el engem, máris hiányzik, Lilát, aki mióta Carracci asszonnyá vált, napról napra jobban megváltozik. Gyalogoltam hazafelé, a fejfájástól meggyötörten, és közben Lilára gondoltam, arra, hogy kihasznált – igen, kihasznált –, hogy borsot törhessen a Solarák orra alá, hogy bosszút álljon a férjén, hogy kiélvezhesse, hogy sebzettnek, megalázottnak látom Stefanót, és egész úton azon töprengtem, tényleg ennyire megváltozott-e, hogy immár semmi sem különbözteti meg a Gigliola-féle lányoktól?

Otthon aztán jött a meglepetés. Anyám nem szúrt le, ahogyan szokott, ha elkéstem, és gyanította, hogy Antonióval voltam, vagy mert ellazsáltam az ezer otthoni tennivalóm valamelyikét. Szóval nem szúrt le, hanem egyfajta kedves nehezteléssel azt mondta:

– Stefano kérdezi, hogy el tudnád-e kísérni ma délután a Rettifilóra* a varrónőhöz.

Nem hittem a fülemnek, kába voltam a fáradtságtól és a megaláztatástól. Stefano? Stefano Carracci? Azt akarja, hogy elkísérjem a Rettifilóra?

– Miért nem megy a feleségével? – élcelődött a másik szobából apám, aki papíron a betegszabadságát töltötte, valójában nyilván valamelyik homályos seftelését intézte. – Mivel töltik az időt kettesben? Pasziánszoznak?

Anyám bosszúsan legyintett. Lilának talán más dolga van, mondta, és hozzátette, hogy jóban kell lennünk a Carracci családdal, meg hogy egyesek soha semminek nem tudnak örülni. Pedig apám nagyon is örült: ha jóban van az ember a szatóccsal, vásárolhat ennivalót hitelre, és a lehető legtovább húzhatja a fizetést. De szeretett szellemeskedni. Egy ideje, amint alkalom adódott, előszeretettel célozgatott Stefano feltételezett férfiúi tunyaságára. Nem győzte mondogatni az asztalnál: mi van ezzel a Carraccival, csak a tévé érdekli? És nagyokat nevetett, nem volt nehéz kitalálni a kérdés valódi értelmét: hogyhogy nem jön még a gyerek? Férfi ez a Stefano vagy sem? Anyám, ilyenkor remekül megértették egymást, nagy komolyan válaszolgatott neki: ugyan már, korai még, adj nekik időt. De igazából ugyanannyira szórakoztatta a gondolat, mint apámat, ha nem jobban: hiába van temérdek pénze, úgy tűnik, Stefano férfiként csődöt mond.

Már meg volt terítve az asztal, csak engem vártak a vacsorával. Apám leült egy alamuszi félmosollyal, odafordult anyámhoz, és folytatta a viccelődést.

– Mondtam én neked valaha, hogy bocs, ma este fáradt vagyok, inkább pasziánszozzunk?
– Nem, mert te nem vagy úriember.
– Szeretnéd, ha az lennék?
– Egy kicsit, de azért túlzásba ne essél.
– Jó, akkor mától úriember leszek, mint Stefano.
– Mondtam, hogy ne ess túlzásba.

Szörnyen utáltam ezeket a párbeszédeket. Úgy beszélgettek, mintha én és a testvéreim nem érthetnénk; vagy talán nagyon is tudták, hogy értjük, minden árnyalatát, de azt gondolhatták, ez a módja, hogy megtanítsák nekünk, hogyan kell férfinak és nőnek lenni. Épp elég volt nekem a magam baja, legszívesebben ordítottam volna, földhöz vágtam volna a tányért, elmenekültem volna, hogy örökre otthagyjam a családomat, a penészfoltokat a plafon sarkaiban, a málló vakolatú falakat, az ételszagot, mindent. Mekkora butaság volt elengedni Antoniót, máris megbántam, bárcsak megbocsátana nekem! Ha megbukom, nem megyek el szeptemberben a pótvizsgára, abbahagyom az iskolát, és azonnal hozzámegyek Antonióhoz, gondoltam. Aztán újra eszembe jutott Lila, mennyire kirittyentette magát, milyen hangon beszélt a Solarákkal, mi járhat a fejében, milyen gonosszá teszi a megaláztatás és a szenvedés. Így csapongtak összevissza a gondolataim egész délután. Egy jó fürdő a kádban az új lakásban, szorongás Stefano kérése miatt, hogyan értesítsem a barátnőmet, mit akarhat tőlem a férje. Meg a kémia. És Empedoklész. A tanulás. Abbahagyni a tanulást. És végül egy jeges fájdalom. Hiába minden. Igen, se én, se Lila nem leszünk soha olyanok, mint a lány, aki Ninót várta az iskola előtt. Mindkettőnkből hiányzik az a megfoghatatlan, de nélkülözhetetlen valami, ami abban a lányban megvan: már a tekintetéből is látszott, ahogyan messziről Ninóra nézett. Ez a valami vagy megvan az emberben, vagy nincs, mert ehhez nem elég latint, görögöt meg filozófiát tanulni, és nem kell hozzá a szalámikból vagy a cipőkből származó pénz sem.

Stefano felkiabált az udvarból. Lesiettem, rögtön láttam az arcán az ingerültséget. Arra kér, mondta, hogy kísérjem el a Rettifilóra, megszerezni a képet, amit a varrónő az engedélye nélkül tett a kirakatba. Tedd meg a kedvemért, duruzsolta már-már negédesen. Beültünk a nyitott tetejű kocsiba, elindultunk, belénk kapaszkodott a meleg szél.

Amint elhagytuk a telepet, Stefanónak megeredt a nyelve, és nem is hagyta abba, amíg oda nem értünk a varrónőhöz. Nyelvjárásban beszélt, szolidan, csúnya szavak és csipkelődés nélkül. Tegyél meg nekem egy szívességet, mondta, de nem árulta el azonnal, mi lenne az a szívesség, csak hímezett-hámozott, hogy ha megteszem neki, azzal tulajdonképpen a barátnőmnek teszek szívességet. Aztán Liláról kezdett beszélni, hogy milyen okos, milyen szép. Viszont a vérében van a lázadás, tette hozzá, és ha nem az ő akarata szerint történnek a dolgok, kikészít. Lenù, te nem tudod, min megyek keresztül, vagy talán tudod, de csak Lina szemszögéből. De hallgass meg engem is. Lina a fejébe vette, hogy engem csak a pénz érdekel, talán igaz is, de a családjáért teszem, a bátyjáért, az apjáért, az összes rokonáért. Rosszul teszem? Te tanult lány vagy, Lenù, mondd meg, ha tévedek. Mit akar tőlem, a nyomort, ahonnan jön? Csak a Solarák kereshetnek pénzt? Azt akarjuk, hogy az ő kezükben maradjon a telep? Ha te mondod, hogy nincs igazam, nem vitatkozom, azonmód elismerem, hogy tévedtem. Vele viszont muszáj vitatkoznom. Nem kellek neki, megmondta, százszor is. Örök harc megértetni vele, hogy a férje vagyok, és amióta elvettem, elviselhetetlen az életem. Látom reggel, látom este, mellette alszom, de nem engedi, hogy bebizonyítsam, minden erőmmel, mennyire szeretem. Rettenetes érzés.

Néztem a vaskos kezét, ahogy a volánt markolta, néztem az arcát. Csillogott a szeme, bevallotta, hogy a nászéjszakán megütötte Lilát, kénytelen volt megtenni, és Lila minden reggel, minden este kikényszerítené a pofont, csak azért, hogy őt lealacsonyítsa, hogy úgy viselkedjen, ahogyan különben soha, de soha nem viselkedett volna. Szinte rémült hangon folytatta: kénytelen voltam újra megütni, nem lett volna szabad így kiöltözve elmennie a Solarákhoz. De lakozik benne egy olyan erő, melyen nem tudok felülkerekedni. Egy gonosz erő, ami elsöpri a jó szándékot, mindent. Egyfajta méreg. Látod, hogy nem marad terhes? Telnek a hónapok, és semmi. Rokonok, barátok, vevők folyton kérdezgetnek, sokatmondó mosollyal: na, mi újság?, és én úgy teszek, mintha nem érteném, hogyhogy mi újság? Mert ha érteném, válaszolnom kellene. És mit felelhetnék? Vannak dolgok, amiket tudunk, de nem beszélhetünk róluk. Lina a gonosz erejével elpusztítja méhében a gyereket, Lenù, készakarva, hogy elhitesse mindenkivel, nem vagyok férfi, hogy lejárasson az egész világ előtt. Mit gondolsz? Eltúlzom a dolgot? Fogalmad sincs, mekkora szívességet teszel azzal, hogy meghallgatsz.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Meglepett, sosem hallottam még férfit így megnyílni. Végig, még saját durvaságának leírására is érzésekkel teli, tiszta nyelvjárásban beszélt, némely dalok nyelvezetére emlékeztetett. Máig nem tudom, miért viselkedett így. Persze aztán kibökte, mit akar tőlem. Azt, hogy szövetkezzek vele, Lila érdekében. Mert Lilának segítségre van szüksége, mondta, hogy megértse, elengedhetetlen, hogy feleségként viselkedjen, és ne ellenségként. Megkért, hogy győzzem meg Lilát, és segítsek neki az új csemegebolttal meg a számlákkal kapcsolatban. De ehhez nem kellett volna ennyire kitárulkoznia. Valószínűleg azt hitte, hogy Lila töviről hegyire beszámolt nekem, ezért akarta, hogy megismerjem az ő verzióját is. Vagy talán észre sem vette, hogy ennyire őszintén megnyílik a felesége legjobb barátnője előtt, elragadták az érzelmei. Vagy úgy számolt, ha sikerül engem meghatnia, én majd elmesélek mindent Lilának, és ő is meghatódik. Mindenesetre az biztos, hogy egyre növekvő beleéléssel hallgattam. Egyre jobban tetszett ez a szabadon áramló bizalmasság. De leginkább, be kell vallanom, az tetszett, hogy Stefano ekkora jelentőséget tulajdonít a személyemnek. Amikor hangot adott a gyanújának, mely bennem is régóta élt, hogy Lila olyan erővel bír, ami bármire képessé teszi, még arra is, hogy megtiltsa a szervezetének a fogamzást, úgy éreztem, mintha Stefano valamiféle áldásos hatalommal ruházna fel, mely képes felülkerekedni Lila kártékony erején, és ez hízelgett a lelkemnek.

Kiszálltunk a kocsiból, elindultunk a szabóműhely felé, felbátorított a Stefanótól kapott elismerés. Olyannyira, hogy közöltem vele, ékes olaszsággal, hogy mindent elkövetek, amivel segíthetek nekik megtalálni a boldogságot.

*Rettifilo: Nápoly elegáns főútvonala (Corso Umberto I.), megformálásában, stílusában, a budapesti Andrássy útnak felel meg, ugyanakkor, a 19. század végén alakították ki.

Álruhás írót álruhás olvasók olvasnak (A 24 ore illusztrációja C. Gatti cikkéhez)

Fordította: Matolcsi Balázs

Elena Ferrante: Az új név története
Nápolyi regények sorozat
Park Könyvkiadó, Budapest, 2017