Győrffy Iván: Az élet kísértése (részlet)

Posted on 2018. március 30. péntek Szerző:

0


Woody Allen fejéről néha lelopják a szemüveget
Vicky Cristina Barcelona (2008)

Hetvenhárom év, negyvennél több a filmiparban, ugyanennyi elkészült filmalkotás. A filmben mint közcélú terápiában feloldott neurózis. Habkönnyű vígjátékok, véres sorsdrámák, keserű komédiák, ködös merengések, érzékeny vallomások, musicalek, thrillerek. Városok hóban és fagyban, avarban és sárban, fényben és zajban. Emberek szorongva és elengedetten, összekapaszkodva és egymásba marva. Kusza viszonyok, két- és sokszögek, gyűlölet és szeretet. Tételek, cáfolatok, paródiák, szerepvariációk, alteregók. Műfaji és alkotástechnikai sokféleség, lélektani egyneműség. Ezek mind-mind Woody Allen arcai: a New York-i zsidó entellektüelé, az európai film- és kultúrtörténeti hagyományra fogékony filmkészítőé, a városába zárkózó – épp ezért potenciálisan minden városban otthonos – kozmopolitáé.

Mégis: Woody Allent szinte minden (új) filmjével temetik. Őt ugyan ez elmondása szerint nem érdekli, ha elkészít egy filmet, soha nem nézi újra, a kritikákra nem figyel, ám a nézőknek minden körülmények között igazat ad. Ha figyelne az őt körülvevő harci zajra, akkor sem lenne sokkal okosabb: van, akik szerint New Yorkból kimozdulva (a londoni filmekkel és most a barcelonaival) önmagát tagadta meg, mások szerint éppen hogy jót tett neki a levegőváltozás. De mivel maga sem érti, mivé változhat egy mozgókép a vetítőteremben, milyen briliáns jeleneten ásítoznak, milyen unalmas dialóguson kacagnak az emberek, hogyan érheti el és szárnyalhatja túl az egynyári Vicky Cristina Barcelona az évelő Hannah és nővérei (eddigi legnézettebb filmje) üzleti sikerét – más vajon pszichoanalitikus és Csehov-összes nélkül miként értené meg a veterán rendező mozgatórugóit, és hogyan számíthatná ki egymástól gyökeresen eltérő filmjei recepciójának ívét?

Márpedig az amerikai filmfilozófus-komikus mozgása szinte követhetetlen: alighogy maga mögött hagyta a ködös Albiont, máris visszaugrik a még New Yorkban forgatott Melinda és Melindához, de már mediterrán körítéssel. ott egy vacsorázó társaság komikus és tragikus szemszögből is végigpörgette a vad és kiszámíthatatlan szőke ciklon, Melinda életét, és mindegyik nézőpont egyformán érvényesnek és lehetségesnek bizonyult. Itt – bár a fantázia határai szűkebbek, hiszen csak a jeleneteket átható és átívelő narráció teremti meg a külső nézőpont lehetőségét, másfelől tágabbak, hiszen az értelmezés kereteinek kijelölése teljes egészében a nézőkre van bízva – szintén érvényes a rezignált-szomorú és a könnyed-vidám olvasat, s mivel ezek nem nehezednek egymásra, bármelyik felé billenhet a mérleg nyelve, ám akár mindkettőt egyszerre is érzékelheti a közönség. Ahogy a giccs és az irónia, az érzelmi felszínesség és a mélylélektan határán egyensúlyoz (vagy szédeleg) a Vicky Cristina Barcelona, úgy a tragikum és a komikum egyenlő közelsége is indokolt. Értelmezhetjük mindezt rendezői határozatlanságnak, ám tudatos kézi vezérlésnek is – a film élvezeti értékét nem befolyásolja, legfeljebb utóíze különbözik majd.

A dramaturgia szerint két amerikai lány látogat a napfényes katalán fővárosba, hogy megérdemelt nyaralásukat a művészetek és a helyi macsók ölelésében töltsék. Vickyt (Rebecca Hall), a komoly, ám sérülékeny, épp egy kiszámítható házasság előtt álló lányt az előbbi, Cristinát (Scarlett Johansson), a szabadságát mindennél többre becsülő, bármely kapcsolatba gátlások nélkül belépő, majd onnan sietve távozó lányt pedig inkább az utóbbi lehetőség tartja izgalomban. Mindketten megkapják, amiért jöttek, ráadásul egy személyben: a nőcsábász festő, Juan Antonio (Javier Bardem) mindegyiküknek az általa titkon vágyottat nyújtja – Vickynek érzelmes gitárzenével, katalán öntudattal és Gaudí-kompozíciókkal fűszerezett romantikát, Cristinának egy kis gyomorrontás után kötöttségektől mentes és váratlan fordulatokkal tűzdelt alkalmi kapcsolatot. Melinda latin verziója, a vulkanikus és fékezhetetlen Maria Elena (Penélope Cruz) ráadásul négyszöggé formálja hármasukat – hogy aztán ismét külön alakzatokra váljanak szét, és a keretes szerkezetben megidézett barcelonai repülőtér emberhalmazában egyedül maradjanak a maguk görbéivel és egyeneseivel, reménytelenül beleszorítva lelkük változatlan szabályszerűségeknek engedelmeskedő geometriájába.

Vonzásaikhoz és taszításaikhoz illeszkednek az őket körülvevő, velük együtt sodródó mellékalakok: Vicky üzletember vőlegénye, Doug (Chris Messina), aki hirtelen felindulásból a barcelonai városházán óhajtja elvenni jövendőbelijét, annak nem kis bánatára; a kettejük lehetséges sorsát előrevetítő Nash-házaspár, az önelégült-unalmas Mark és az elégedetlen-beletörődő Judy; valamint Juan Antonio öntudatosan csak az asztalfióknak verselő apja. A Süti, nem süti Hugh Grant által alakított sznob angol úrifiújának fordított sztereotípiájaként a két, Európától a közkeletű amerikai kliséket elváró, kissé naiv és képzetlen amerikai lány (újabb, az előzővel szembeszegezett sztereotípia), két eltérő életszemlélet és karakter ütközése a „latin szerető” sztereotípiájának megkettőzött alakmásával – e viszonyrendszerben bontakozik ki a színészi játék. S ha az nem ütné meg a kellő mércét, valamint a szókimondóan ironikus narráció sem lazítaná fel a sablonos szerelmi körtáncot, bizony Woody Allen új filmje sem érné meg a megnézésére szánt másfél órát.

Így azonban – az amerikai turistákat belülről is alaposan ismerő, ám az európai agytekervények előtt rendre kapituláló, elsősorban hangsúlyaival taroló narráció és néhány kiemelkedő színészi alakítás segítségével – a Vicky Cristina Barcelona egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, színpompás és látványban gazdag, hiteles és mély értelmű Woody Allen-dráma. A mindössze második főszerepét (és mindkettőt Scarlett Johansson egyik partnereként) fogyasztó, ráadásul brit Rebecca Hall jól megfelel a film felvezetésében felvázolt Vicky-képnek, Scarlett Johansson pedig immár harmadszor kapja instrukcióit Woody Allentől, mégsem kápráztatja el ragyogásával a közönséget.

„A vulkanikus és fékezhetetlen Maria Elena” (Penélope Cruz)

„A vulkanikus és fékezhetetlen Maria Elena” (Penélope Cruz)

Ám az igazi áttörést Javier Bardem és Penélope Cruz egyéni és páros gyakorlata szállítja. Velük, valamint a spanyol tájat igazán magáénak érző operatőr, Javier Aguirresarobe közreműködésével Woody Allen Pedro Almodóvar stílusát és enteriőrjét próbálja megidézni, annak mágikus realizmusa nélkül, és az elmaradhatatlan, ezúttal női alteregókba bújtatott önreflexióval. Hiszen Bardem is, Cruz is elsősorban Almodóvar (és Bigas Luna, valamint Amenábar) karaktereiként keltették fel az amerikai rendező figyelmét. Így Bardem esetében a színésznek a Coen fivérek és Miloš Forman korábbi filmjeiben (Nem vénnek való vidék, 2007; Goya kísértetei, 2006) is megcsodálható „démoni” figuráját ezúttal a mediterrán macsó parodisztikus alakítása fedi el, akárcsak egyebek mellett a Sonka, sonkában (1992), ahol játékfilm-színészként Cruz is debütált. És a hihetetlen intenzitással égő, az egzaltált szeretőt és az öntörvényű múzsát párhuzamosan életre keltő Penélope Cruz is a Volver (2006), a Mindent anyámról (1999) és a többi Almodóvar-rendezés izzó és veszedelmes női karaktereit hozza, hiteles, itt mégis paródiába oltott szándékolt túlzásokkal.

De az igazi főszereplő nem más, mint a címben is kiemelt város. Többféle értelemben: egyfelől mint szponzor, jelentős kulturális támogatások kezdeményezője, másfelől mint a rendező családjának alkalmi nyári tartózkodására egyhangúan kinevezett célpont, végül pedig mint a turisztikailag frekventált díszletek közé helyezett mediterrán-amerikai tragikomédia ihletője. Woody Allennek – aki elmondása szerint aludni sem tud, ha nem a város másoknak kifejezetten idegesítő zajai veszik körül, és minden tekintetben reménytelenül „városfüggő” – a világváros nem egyszerű helyszín. A szokásos látványkatalógus – például Londonban a Tate Gallery, a Covent Garden, a Westminster, a Temze-part, az őrségváltás, Barcelonában a La Sagrada Familia, a Parc Güell, a La Pedreda, kikötő, a sétány, a Santa Maria Del Mar templom, a Gaudí- és Miró-remekek, a spanyol gitármuzsika – az atmoszférateremtést, a városnak mint organizmusnak a dramaturgiával azonos szintű szellemi-érzéki közegbe helyezett, tudatosan strukturált megjelenítését készíti elő. Woody Allennél a kozmopolitizmus a kultúra és neurózis, a lelki proszektúra és a spirituális szabadság forrása és egyedül lehetséges kerete. A város maga is személyiség: benne oldódnak fel és bonyolódnak újra össze az emberi ösztönök és viszonyok.

A film barcelonai és ávilai helyszínei mellett feltűnő Oviedóban – egy kulturális díjjal megfejelve – néhány évvel ezelőtt szobrot emeltek Woody Allennek. Állítólag a film főszereplői is csak véletlenül bukkantak rá, miközben egy nehéz forgatási nap után a városban csatangoltak. Modellje a rá jellemző elnéző cinizmussal „a nyugati civilizáció egyik legnagyobb rejtélyének” nevezi a szobrot, és elsősorban azért kedveli, mert a kedvenc kordgatyáját és zakóját viseli rajta.

Mindenesetre az ikonikus alkotás még egy ilyen szeretetre méltó városkában sem kerülheti el a szobrok szokásos sorsát – a bronz szemüveget időről időre lelopják róla. Lehet vitatkozni azon, hogy szemüveggel vagy szemüveg nélkül fest-e jobban a bronzba öntött Woody Allen, miként azon is, legutóbbi munkáját vajon az ominózus látássegítő eszköz nélkül készítette-e. Vígjáték vagy bűnügyi dráma, európai vagy amerikai mellékíz, mélabú vagy légies könnyedség – egyaránt kihagyhatatlan elemei a Woody Allen-filmográfiának. A Vicky Cristina Barcelona sem csupán egy könnyű, nyári flört; a manhattani komikus mozgókép iránt érzett (néha viszonzatlan) szerelmét állítja közszemlére. És ellentétben a szoborral: nem csak vandáloknak és galamboknak telik örömük benne.