Hillary Jordan: Mudbound – Sárfészek (részlet)

Posted on 2018. március 19. hétfő Szerző:

0


Ronsel

A boríték sarkába német postabélyeget ragasztottak. Koszos és gyűrött volt, annyi mérföldet tett meg, annyi kézen ment keresztül. Cikornyás döntött betűkkel címezték meg. Amint megláttam, tudtam, hogy Resltől jött. Felnyitották, majd gondosan visszazárták. Gyűlöltem, hogy a cenzorok nálam is előbb tudták, mi áll benne.

Amikor elővettem a levelet, egy fénykép hullt ki, egyenesen a postahivatal padlójára. Felvettem és megnéztem. Elképesztő, hogy egy ilyen fényes kis papírdarab örökre meg tudja változtatni az ember életét. Kiszáradt a torkom, vadul vert a szívem. Felnyitottam a levelet, közben reméltem, hogy a cenzorok nem húztak ki semmit. Nem, ezúttal minden átment.

Lieber Ronsel!

Ezt a levelet írom az én barátnőm Berta segítségével, akire talán emlékezel. Nem tudom, hogy elérkezik-e majd hozzád, de remélem, hogy igen. Talán meglepődsz, hogy hallasz rólam. Először azt gondoltam, hogy nem írok neked, de azután úgy döntöttem, hogy írnom kell, mert nem helyes, ha egy Mann nem tudja, hogy Fia születik. Ez az, amit el akarok mondani neked, hogy Fiad született. Az én Apám és az ő Apja után Franz Ronselnek neveztem el. November 14 Nacht született tíz órakor, a Teisendorfi Kórházban. Azt kérdezem magamtól, hogy mit csinálsz te Most. Próbállak téged elképzelni a te lakásodban Missisippiben, de nem tudlak elképzelni a Fejemben, csak a te Arcodat, amit mindennap látom a kis Franzon. Küldök neked róla egy Foto, hogy te is lásd. A te Szemed és a te Mosolyod örökölte.

Az Eltávozáskor nem tudtam, hogy várandós vagyok a Gyerekeddel, és amikor tudtam, a Büszkeség nem engedte, hogy írjak neked. De most már itt ez a gyönyörű Fiú, és arra a Nap gondolok, amikor megtudja majd, hogy nincs Apja, és meghal a mosolya. A Büszkeség ehhez nem fontos. Franz kedvéért kérlek, gyere vissza és maradj hier velünk, velem és Mariával és a Fiaddal. Tudom, hogy nem könnyű, de itt ez a Haus, és tudom, hogy együtt lesz gut életünk. Kérlek, írj minél előbb, és írd meg azt, hogy visszajössz hozzánk.
Szeretettel:
Tiéd Resl

A levelet 1947. február 2-ára dátumozták, ami több mint két hónapja elmúlt. Belesajdult szívem a gondolatba, hogy azóta várja hiába a válaszom. Orromhoz emeltem a papírost, de ha valaha volt is illata, rég eltűnt. Újra megnéztem a fényképet. Reslt láttam, éppoly édesen és kedvesen, mint mindig, karján a falatnyi kisbabával. A képen közepes szürkének tűnt a bőre, világosabbnak az enyémnél, így gyanítottam, hogy olyan gyömbérsütemény árnyalatú lehet, mint az apámé. Resl felemelte az egyik kezecskéjét, hogy integessen a kamerának.

Resl. A fiam.

Fiam van, fiam van. Csak erre tudtam gondolni, ahogy hazafelé gyalogoltam, zsebemben a levéllel. tudván, hogy apa lettem, egészen más szemmel tekintettem a világra. Szebben kéklett az ég, még nyomorúságosabbnak tűntek az alatta düledező kalyibák. A frissen beültetett földek mindkét oldalán a végtelenbe nyúltak, barna óceánként választottak el minket egymástól. De hogy az ördögbe jutok el Németországba? S mihez kezdek, ha egyszer odaértem? Nem beszéltem a nyelvet, nem tudtam eltartani a családom. Ugyanakkor a sorsára se hagyhattam. talán áthozhatom ide – ha nem is Mississippibe, de egy másik helyre, ahol senkit se érdekelt, hogy ő fehér, én meg színes vagyok. Kellett lennie egy ilyen helynek, talán Kaliforniában vagy valahol északon. Megkérdezhettem Jimmyt, ő talán tudta. Átkozottul sok volt a „ha” és a „talán”, ez a baj. Végig kellett gondolnom a dolgot, tervet kovácsolnom. Addig meg segítenem mindenben, amiben lehet. Nem sok pénzem maradt, talán pár száz dollár a bakancsom orrába gyűrve, a málhazsákom mélyén. Írhatok Scott századosnak a Camp Hoodba, ő tudja, hogyan juttassa el Reslnek, de előtte neki magának kellett írnom. tudnia kellett, hogy még mindig szeretem és dolgozom a terven, másképp hogyan súgta volna meg a kisfiamnak?

Annyira lefoglalt a sok gondolkodás, hogy nem hallottam a teherautót, csak amikor már kis híján rajtam volt. Megpördültem, és megláttam, ahogy jött egyenesen nekem. A katonaösztön, az mentett meg. Bevetettem magam az útszéli árokba, bele egyenest a sárba. A teherautó olyan közel haladt el a fejemtől, mintha kopaszra akarna nyírni, azután csak ment tovább, be egyenesen az árokba. Akkor ismertem csak rá McAllanék járgányára. Egy pillanatig azt hittem, az öreg McAllan akart elgázolni, de amikor kinyílt az ajtó, Jamie szállt ki rajta. Vagyis inkább zuhant, mert ilyen részegnek még sosem láttam, ami pedig nem kis szó. Egyik kezében a palackot szorongatta, a másikban a cigarettáját. odabotorkált hozzám.
– Te vagy az, Ronsel?
– Igen, én.
– Minden rendben?
– Úgy nézek ki, mint egy disznó, de ezt leszámítva jól vagyok.
– Nem kéne így az út közepén grasszálnod, ha nem akarod, hogy elcsapjanak.
– Több kell egy iszákos fehér pilótánál ahhoz, hogy nekem bajom essen.
Felnevetett és lehuppant az árokpartra, én meg felkeltem és leültem mellé. Szörnyen nézett ki: vérben úszó szemek, borosta, egy merő izzadság. Ivott az üvegből, azután felém kínálta. A whiskey jó háromnegyede hiányzott.
– Nem, kösz, inkább nem. Neked se kellene.
Játékosan megfenyegetett a mutatóujjával.
– Csak ne higgyék az urak, hogy részeg vagyok. – Felemelte a bal kezét. – Ez itt az én szent jobbom. – azután felemelte a másikat, benne az üveggel. – Ez pedig a bal. De hát az ital az ellenségünk, nekünk pedig pusztítani kell az ellenséget, ahol csak érjük. Pusztítanunk kell, méghozzá örömmel, jókedvvel, lelkesen és… lelkesen és… mi a negyedik, a francba is?

Úgy nézett rám, mintha illene tudnom. Csak megvontam a vállam.

– Örömmel, jókedvvel, lelkesen és… tapsolva – Ez az, tapsolva! –, amíg az írmagját is kiirtjuk! – Cikornyás mozdulatot tett a bal kezével, miközben derékból meghajolt. Bele is pottyant volna az árokba, ha nem kapom el időben a gallérját.
– Hé – förmedtem rá –, mi a nyavalya bajod van?

Hillary Jordan

Csak rázta a fejét és meredt az üvegre, körmével kapargatta a címkéjét. Hosszú időre elhallgatott, mielőtt újra megszólalt.

– Mi volt a legrosszabb, amit valaha tettél?
– Azt hiszem, az, hogy megöltem Hollist. – Egyik éjjel meséltem neki erről a fűrészmalomban: hogyan lőttem fejbe a haveromat, Hollist, miután egy gránát elvitte a lábát, és könyörgött, hogy tegyem meg.
– Nem, úgy értem, amikor bántottál valakit. Amit sosem bocsátasz meg magadnak. Csináltál valaha ilyet?

Igen, gondoltam, amikor elhagytam Reslt. Közel álltam hozzá, hogy elmondjam. Hangosan is ki akartam mondani a szavakat: Apa vagyok. Fiam született. Máris sok mindent elárultam neki, mint hogy lelőttem Hollist, nem engedtük be a tankba a déli bugrisokat, meg hogy Jimmyvel elmentünk egy párizsi kabaréba, ahol tök csupaszon táncoltak a lányok, de ez még mind semmiség volt ahhoz képest, hogy gyereket csináltam egy fehér nőnek. Jamie McAllan Mississippiben született és nőtt fel. Ha berág és úgy dönt, feljelent, tíz évet is kaphatok – már ha nem lincselnek meg ott, helyben.
– Nem – ráztam a fejem –, semmi sem jut eszembe.
– Hát, én csináltam. Magamba bolondítottam egy szép hölgyet, egy igazi kis hercegkisasszonyt.
– Miről beszélsz? Milyen hercegkisasszonyról?
– Ó, az édes, drága hölgy, oly ártatlan, oly szeplőtlen, mégis paráználkodott egy ilyen címeres haramiával. A házasságtörés bűnébe esett ezzel a hímmel… himpellérrel… haha!
Hát ez bántotta. Eszembe jutott Josie.
– Nem jó összeszűrni a levet egy férjes asszonnyal, abból sosem sül ki semmi jó. A legjobb, ha kivered a fejedből és többé nem is látod.
Bólintott.
– Ezért megyek el jövő héten.
– Hová mégy?
– Még nem tudom. Talán Kaliforniába. Mindig látni akartam…
– Nekem van egy haverom Los Angelesben. Jimmy szerint ott sosincs túl meleg vagy túl hideg, és alig szokott esni. Persze, lehet, hogy csak hantázott.

Jamie rám nézett, azzal a tiszta tekintettel, amit néha látni a részegektől, amikor épp csak annyi időre józanodnak ki, hogy észrevegyék magukat.
– Neked is kéne jönnöd, Ronsel – jelentette ki. – Hap most már nélküled is boldogul.
– El is megyek, amint megvan az ültetés.
– Helyes. Itt nincs hely a számodra.
Kivégezte a whiskey-t és az árokba hajította az üveget. Amikor próbált felállni, a lába megadta magát. Felkeltem és talpra segítettem.
– Jobb lesz, ha hazaviszlek – nyögtem fel.
– Akkor vigyél.
Valahogy sikerült kitolnom a teherautót az árokból, azután elvittem egészen a hídig, mielőtt kiszálltam. Úgy gondoltam, innen egyedül is boldogul. Nem akartam, hogy Henry McAllan vagy a vénember meglásson minket.

– Aztán óvatosan vezess – figyelmeztettem. – Ne akarj több színest elütni.
Elmosolyodott és a kezét nyújtotta. Megráztam.

Fordította: Babits Péter

A könyv alapján készült film (rendező Dee Rees, a főszerepekben Carey Mulligan, Jason Clarke, Mary J. Blige)
a Netflix csatorna műsorán nézhető meg.

Hillary Jordan: Mudbound – Sárfészek
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018
320 oldal, teljes bolti ár 3699 Ft,
kedvezményes webshop ár 2959 Ft
ISBN 978 963 293 7625