Yuval Noah Harari: Homo Deus (részlet)

A szabad akaratban való kételkedés nem puszta filozófiai elmélet. Gyakorlati vonatkozásai is vannak. Ha az organizmusok valóban nem rendelkeznek szabad akarattal, akkor drogok, genetikai tervezés vagy az agy közvetlen stimulálása révén manipulálni vagy akár irányítani is lehet a vágyaikat.

Ha látni akarnak egy kis gyakorlati filozófiát, látogassanak el egy robotpatkánylaborba. A robotpatkány egy közönséges patkány, egyetlen különbséggel: a tudósok elektródákat ültettek az agya szenzoros és jutalmazóközpontjaiba. Ezek segítségével képesek távirányítani a patkányt. Rövid gyakorlás után a kutatóknak nemcsak arra sikerült rávenniük az állatokat, hogy jobbra vagy balra forduljanak, hanem arra is, hogy létrákra másszanak fel, szemétkupacokat szaglásszanak körbe, és olyasmit csináljanak, amit a patkányok egyébként szörnyen utálnak, például nagy magasságokból ugorjanak le. A hadseregek és vállalatok élénk érdeklődést mutatnak a robotpatkányok iránt, mert azt remélik, hogy különféle helyzetekben és feladatokban vehetik hasznukat. A robotpatkányok például segíthetnének az összedőlt épületek romjai alatt rekedt túlélőket felkutatni, bombákat és taposóaknákat keresni vagy alagutakat és barlangokat feltérképezni.

Állatvédő aktivisták azonban aggodalmuknak adtak hangot, mert az ilyen kísérletek szenvedést okoznak a patkányoknak. Sanjiv Talwar professzor a New York-i Állami Egyetemről, a robotpatkány-kutatás egyik vezető szakértője elvetette ezeket az aggályokat, mondván, a patkányok kifejezetten élvezik a kísérleteket. Hiszen, magyarázta, „a patkányok az örömért dolgoznak”, és amikor a tudósok az agyuk jutalomközpontjába ültetett elektródákat stimulálják, „a nirvánában érzik magukat”.

Amennyire tudjuk, a patkány nem érzi úgy, hogy valaki más irányítja, vagy hogy akarata ellenére kényszerítik rá valamire. Amikor Talwar professzor megnyomja a távirányító gombját, a patkány balra akar fordulni, és ezért fordul balra. Ha a professzor egy másik gombot nyom meg, a patkány fel akar mászni a létrán, és ezért mászik fel rajta. Hiszen a patkány vágyai nem mások, mint egy csoport neuron bizonyos minta szerinti aktiválódásai. Mit számít, hogy más neuronok vagy a Talwar professzor távirányítójához csatlakoztatott elektródák aktiválják-e őket? Ha a patkányt kérdeznénk, azt válaszolná: „Persze, hogy van szabad akaratom! Nézd, balra akarok fordulni, és balra fordulok! Fel akarok mászni a létrára, hát felmászom rá! Nem bizonyítja ez az akaratom szabadságát?”

A Homo sapienseken elvégzett kísérletek azt mutatják, hogy a patkányokhoz hasonlóan az ember is manipulálható, és az emberi agy megfelelő pontjainak stimulálásával olyan komplex érzelmek is létrehozhatók, illetve megszüntethetők, mint a szerelem, a harag, a félelem vagy a depresszió. Az amerikai hadsereg nemrégiben azzal kezdett kísérletezni, hogy számítógépes csipeket ültet az emberi agyba, abban a reményben, hogy ezzel a módszerrel majd kezelni lehet a poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő katonákat.

A jeruzsálemi Hadassza kórház orvosai is újfajta módszert kezdtek el alkalmazni az akut depressziós betegeken. Elektródákat ültetnek a páciens agyába, és egy miniszámítógéphez csatlakoztatják őket, amelyet a beteg mellkasában helyeznek el. A számítógép utasítására az elektródák gyenge elektromos áramot bocsátanak ki magukból, megbénítva a depresszióért felelős agyi területet. A kezelés nem minden esetben sikeres, de több páciens arról számolt be, hogy a sötét üresség, amely egész életében gyötörte, mintegy varázsütésre eltűnt. Egy beteg arra panaszkodott, hogy a műtét után néhány hónappal viszszaesett, és eluralkodott rajta a súlyos depresszió. Az orvosok hamar ráakadtak a probléma okára: lemerült a számítógép akkumulátora. Amint kicserélték, a depressziót mintha elfújták volna.

Az érthető etikai korlátozások miatt a kutatók csak kivételes körülmények között ültetnek elektródákat emberi agyba. Ezért a legtöbb emberen végzett kísérlet neminvazív, sisakszerű eszközök segítségével történik (amelyeknek a hivatalos neve transzkraniális közvetlen áramstimulátor). A sisakban is elektródák vannak, ezeket azonban a fejbőrre illesztik rá. Gyenge elektromágneses mezőket keltenek, és adott agyterületekre irányozzák őket, ezzel stimulálva vagy gátolva bizonyos agyi aktivitásokat. Az amerikai hadsereg is kísérletezik ilyen sisakokkal, amitől a katonák koncentrálóképességének és teljesítményének javítását várják mind a kiképzés során, mind a csatatéren. A kísérleteket az Emberi Hatékonysági Igazgatóság végezteti, amely egy ohiói légitámaszponton székel. Bár az eredmények egyelőre messze nem meggyőzők, és a transzkraniális stimulátorok körüli felhajtás jóval nagyobb, mint amennyi a valóságban kijárna nekik, egyes tanulmányok azt állítják, hogy a módszer valóban javíthatja a drónkezelők, légi irányítók, mesterlövészek és más, erős és hosszú távú koncentrációt igénylő feladatot ellátó katonák teljesítményét.

Sally Adee, a New Scientist újságírója engedélyt kapott rá, hogy látogatást tegyen a mesterlövészek kiképzőközpontjában, és saját maga is kipróbálja az eszközt. Először a transzkraniális sisak nélkül lépett be a harctérszimulátorba. Sally beszámolt róla, milyen félelem fogta el, amikor megindult felé húsz álarcos, a testén bombaövet viselő fegyveres. „Mindenki helyett, akit sikerül leterítenem – írja –, három másik támadó bukkan elő a semmiből. Nem tüzelek elég gyorsan, és a pánik meg a hozzá nem értésem következtében állandóan beragad a fegyverem.” Szerencséjére a fegyveresek csak a hatalmas képernyőkön köré vetített videón léteztek. Sally mégis olyan csalódott volt a teljesítménye miatt, hogy kedve lett volna eldobni a fegyverét és otthagyni a szimulátort. Aztán rátették a sisakot. Azt írja, nem érzett semmi különöset, csak valami enyhe bizsergést, és egy kis fémes ízt a szájában. Viszont olyan hűvös módszerességgel szedte le az egyik virtuális terroristát a másik után, akárcsak Rambo vagy Clint Eastwood. „Miközben húsz támadó rohan felém a fegyverét lóbálva, én minden kapkodás nélkül felemelem a magamét, veszek egy mély lélegzetet, és kilövöm a legközelebbit, majd nyugodtan felmérem a következő célpontot. Aztán váratlanul meghallok egy hangot: »Kész, ennyi!«, és fény gyullad a szimulátorteremben. […] A hirtelen beálló csendben, a holttestek között szobrozva még több támadóra számítok, és kicsit csalódott vagyok, amikor a technikuscsapat elkezdi leszedni rólam az elektródákat. Felnézek, és azt gondolom, hogy valaki biztos előreállította az órát. Valami megmagyarázhatatlan módon eltelt húsz perc. »Hányat találtam el?« – kérdezem az asszisztenst. Kissé furcsán néz rám. »Az összeset.«” Ez a tapasztalat megváltoztatta Sally életét. A következő napokban rájött, hogy amit átélt az „már-már spirituális élmény volt […], amit elsősorban nem az jellemzett, hogy okosabbnak éreztem magam, vagy gyorsabban tanultam. Amitől majdnem hanyatt estem, az az volt, hogy életemben először minden hang elhallgatott a fejemben. […] Megrendítő élmény volt, hogy az agyamban nem maradt semmiféle kétely. Hirtelen valami hihetetlen csend támadt odabenn. […] Remélem, megértik, hogy ez után az élmény után hetekig semmit sem szerettem volna jobban, mint hogy visszamehessek, és visszarakják rám az elektródákat. Egyben sok-sok kérdésem is támadt. Ki voltam én a dühös kis manók nélkül, akik az agyamat lakják, és akik miatt kudarcot vallok, mert nem merek próbálkozni? És honnan jöttek azok a hangok?”

Azok a hangok részint a társadalmi előítéleteket szajkózzák, részint a mi személyes történetünket visszhangozzák, részint pedig genetikai örökségünk fogalmazódik meg általuk. Ezek együtt, mondja Sally, egy láthatatlan történetet alkotnak, amely úgy alakítja tudatos döntéseinket, hogy azt a legtöbb esetben fel sem fogjuk. Mi lenne, ha képesek lennénk átírni vagy esetenként teljesen elhallgattatni belső monológjainkat?

2016-ban a transzkraniális stimulátorok technológiája még gyerekcipőben jár, és nem tudni biztosan, mikorra nő fel. Az eszköz egyelőre csak rövid időre javítja a képességeket, még Sally Adee húszperces élménye is lehet egészen kivételes (vagy a híres placebohatás eredménye). A stimulátorokról publikált legtöbb tanulmány tanúsága szerint a kísérletekben kevesen használták az eszközt speciális körülmények között, hosszú távú hatásai és esetleges veszélyei pedig teljességgel ismeretlenek. De ha mégis elterjed a technológia vagy az agyi elektromos mintázatok manipulálásának egy más módszere, annak milyen hatása lesz a társadalomra és az emberekre? Nyilván nemcsak a terroristák ügyesebb likvidálása, hanem sokkal hétköznapibb liberális célok érdekében is manipuláljuk majd agyunk elektromos áramköreit. Ilyenek például a hatékonyabb munka és tanulás, a hobbiban vagy játékban való elmerülés, és egyáltalán a jobb koncentrálás azokra a dolgokra, amelyek érdekelnek minket, legyen az a matematika vagy a futball. Csakhogy ha az ilyen manipuláció rutinná válik, akkor a vásárlók állítólagos szabad akarata is csak egy megvásárolható termék lesz.

„Meg akar tanulni zongorázni, de amikor gyakorolnia kellene, mindig inkább tévézne? Semmi gond! Tegye fel a sisakot, telepítse rá a megfelelő szoftvert, és máris majd eleped egy kis zongorázásért!” Erre önök érvelhetnek azzal, hogy a fejünkben szóló hangok elhallgattatásának vagy felerősítésének képessége nemhogy aláásná, de éppen hogy támogatná a szabad akaratot. Legbensőbb, legvalódibb vágyainkat ma gyakran pont azért nem ismerjük fel, mert a külső körülmények elterelik a figyelmünket róluk. Egy ilyen „figyelemsisak” vagy egy hasonló eszköz segítségével bárki elhallgattathatja a szülők, papok, kéretlen tanácsadók, reklámok és szomszédok hangját, és arra koncentrálhat, mit akar ő. Csakhogy, mint azt hamarosan látni fogjuk, az elképzelés, hogy önálló egyének vagyunk, és így el tudjuk különíteni valódi vágyainkat a többi hangtól, szintén csak egy liberális mítosz, amit a legújabb tudományos kutatások cáfolnak.

Fordította: Torma Péter

Yuval Noah Harari: Homo Deus. A holnap rövid története
Animus Kiadó, Budapest, 2017