Sarah Perry: Az essexi kígyó (részlet)

Posted on 2018. február 15. csütörtök Szerző:

0


| 1 | Furcsa hírek Essexből
Január

Egy barátságtalan napon, egy órakor lezuhant a greenwichi obszervatórium gömbje. Jég vonta be a kezdő hosszúsági kört, és jég ült a Temze vizén sereglő uszályok árbóczatán. A hajóskapitányok följegyezték a pontos időt, és az északkeleti szélnek fordították vérvörös vitorláikat; vasszállítmány indult útnak a whitechapeli öntödébe, ahol ötvenszer kondultak meg a harangok az üllőn, mintha fogytán volna az idő. Idejük leteltére vártak a Newgate börtön fogvatartottjai, és az időt múlatták a neves londoni utca, a Strand kávéházaiban lébecoló filozófusok; elvesztegették a múlt után sóvárgók, és gyűlölték, akik csak a múlását várták. Mérte a Szent Klementin-templom harangja, miközben a Westminster-palotáé némán hallgatott.

Az idő pénz volt a tőzsdén, ahol arra fordították, hogy egyre csappanó reménnyel próbálják átbujtatni a tevét a tű fokán, és a Holborn Bars irodáiban tucatnyi óra kezdett ütni a mesteróra fogaskerekeinek nógatására. A könyvelők föltekintettek a papírokból, majd egy sóhajtással újra belemélyedtek a munkájukba. A Charing Cross Roadon az idő sebesebb buszokra és taxikra váltotta lovasfogatait, a Barts és a Royal Borough kórtermeiben pedig órákká nyújtotta a perceket a kín. A Wesley-kápolnában az idő homokjáról zsolozsmáztak, és arra gondoltak, pereghetne gyorsabban is, miközben néhány yarddal arrább, a Bunhill Fields temető sírkövein olvadozott a jég.

A Lincoln’s Inn és a Middle Temple ügyvédjei az elévüléseket tekintették át a naptárukban; camdeni és woolwichi szobákban az idő nem kímélte a szeretőket, akik még maradni kívántak volna, cserébe balzsamot kínált sebeikre. Szerte a városban teraszokon és bérházakban felső tízezerbeliek, a pórnép és a középosztály töltötte és herdálta, méricskélte és siettette az időt; miközben végig jeges eső esett.

A Euston Square és a Paddington metróállomások magukba fogadták utasaikat, akik úgy tódultak befelé, akár a feldolgozásra váró nyersanyag. A Circle Line egy nyugatra tartó kocsijának szeszélyes fényei rávilágítottak, hogy a The Times semmi jót nem tartogat az olvasó számára, az ülések között megnyomorított gyümölcsök gurultak ki egy cekkerből. Esőszagot árasztottak a kabátok, és az utasok tömege ellen felhajtott gallérral védekező dr. Luke Garrett az emberi szív részeit recitálta. Bal kamra, jobb kamra, vena cava superior, sorolta az ujjain számlálva, és remélte, hogy a monotonitás majd lelassítja fürge szívverését. A mellette álló férfi zavartan pillantott rá, majd egy vállrándítással elfordult. Bal pitvar, jobb pitvar, suttogta Garrett: megszokta ugyan, hogy idegenek bámulják, de nem óhajtott fölöslegesen feltűnni. Manónak nevezték, mivel férfitársai zömének legföljebb a válláig ért, és szökellve járt, ami azt az érzést keltette az emberben, hogy bármikor felugorhat valamelyik ablakpárkányra. Kabáton keresztül is látszott a tagjaiban rejlő sürgető erő, szemöldöke úgy meredezett, mintha alig bírná visszafogni kiterjedt és féktelen intellektusát. Homlokába fésülve viselte hollófekete haját, alatta sötét volt a szeme. Harminckét éves volt, és sebész, rakoncátlan elmével megáldva.

Kialudtak és visszajöttek a fények, Garrett pedig egyre közelebb ért úti céljához. Egy órán belül egy páciense temetésén kell lennie, és senki emberfia nem viselte még ennyire könnyedén a gyászt. Michael Seaborne hat napja halt meg gégerákban, miután egyforma közönnyel tűrte az őt felemésztő betegséget és az orvosi kezelést. Garrett gondolatai most nem a halott, hanem az özvegy felé szálltak, mosolyogva képzelte el, amint éppen a frizurájával bajlódik, vagy észreveszi, hogy lepattant egy gomb fekete ruhájáról.

Cora Seaborne gyásza volt a legfurcsább, amit valaha látott, de már akkor gyanút fogott, amikor először lépett be az asszony Foulis Street-i otthonába. A magas mennyezetű szobák megcsontosodott nyugtalanságról árulkodtak, aminek vajmi kevés köze volt a kórhoz. Akkoriban még aránylag jól volt a páciens, habár állandó jelleggel viselte a kravátlit. Mindig világos selymet, amely alig láthatóan foltos volt: egy ilyen pedáns ember esetében nem lehetett kizárni a szándékosságot, és Luke azt gyanította, hogy a látogatóit szeretné ezen a módon kényelmetlen helyzetbe hozni. Seaborne a girhessége miatt tűnt magasnak, és olyan halk volt, hogy egészen közel kellett hozzá menni, ha az ember érteni akarta. Sziszegősen beszélt. Illedelmes volt, a körömágya kék. Higgadtan viselte az első konzultációt, és elutasította a műtétet.

– Úgy szeretnék távozni a világból, ahogy érkeztem – mondta a toroksálját megveregetve. – Hegek nélkül.
– Nem muszáj szenvedni – kínált kéretlen vigaszt Luke.
– Szenvedés! – Szemlátomást mulattatta a gondolat. – Tanulságos élmény, annyi biztos. – Aztán, mintha egyik gondolatból következne a másik, hozzátette: – Mondja csak, találkozott a feleségemmel?

Garrett gyakran idézte fel első találkozását Cora Seaborne-nal, habár az emlékeiben nem bízhatott, mert azokat felülírták az utóbb történtek. Úgy toppant elő akkor az asszony, mint akit szólítottak, a küszöbről tanulmányozta a látogatót. Aztán átvágott a szőnyegen, lehajolt a férjéhez, hogy csókot nyomjon a szemöldökére, és a széke mögé állva nyújtotta a kezét.

– Charles Ambrose szerint ön a legjobb. Megmutatta nekem a Semmelweis Ignácról szóló cikkét: ha orvosnak is olyan jó, mint írónak, akkor mind örökké fogunk élni. – Ellenállhatatlan bók, Garrett nem tehetett egyebet, mint hogy nevetett és ráhajolt a felé kínált kézre. Mély, de nem halk hangja volt az asszonynak, és a kiejtéséből ő először arra gondolt, nyilván sűrűn változtatja a lakóhelyét, valójában azonban egy enyhébb beszédhibától szenvedett, amit bizonyos mássalhangzók megnyomásával kompenzált. Egyszerű szürke ruhát viselt, de a szoknyája fénylett, mint a galambnyak. Magas volt, de nem törékeny, és a szeme is szürke.

Az elkövetkező hónapokban Garrett egy kissé beláthatott a nyugtalanság mögé, amely a szantál- és jódillat mellett átjárta a Foulis Street levegőjét. Michael Seaborne még a fájdalmai csúcsán is olyan mérgező hatást gyakorolt a környezetére, ami egyáltalán nem állt összefüggésben a rokkantságával. Felesége mindig kéznél volt a hűvös kendőkkel meg a jó borral, lelkesen tanulta, hogyan kell a tűt a vénába szúrni, mintha az utolsó betűig bemagolta volna a nők kézikönyvét. Garrett mégsem volt soha tanúja érzelmeknek Cora és a férje között. Olykor arra gyanakodott, hogy az asszony siettetni akarja férje halálát, és attól félt, hogy egyszer még félrevonja, miközben éppen a tűt készíti elő, és megpróbálja rávenni a túladagolásra. Amikor Cora csókot lehelt az éhező szent párnán fekvő arcára, óvatosan tette, mint aki attól tart, hogy a beteg váratlanul fölül, és megcsavarja az orrát. Ápolónőket fogadtak a páciens mellé, akik őt is és az ágyát is rendben tartották, de egyik sem maradt meg egy hétnél tovább; az utolsó közülük (egy odaadó belga lány) azt súgta Luke-nak, ahogy elsuhant mellette a folyosón: Il est comme un diable!2, és a csuklóját mutogatta, habár az sértetlen volt.

Egyedül a nevenincs kutya – az a hűséges, lompos, amely egy pillanatra sem tágított az ágytól –, egyedül ő nem félt a gazdájától, de legalábbis megszokta.

Luke Garrett idővel összebarátkozott Seaborne-ék fekete hajú, szótlan fiával, Francisszel meg a fiú dadájával, Marthával, aki rendszeresen állt oda Cora Seaborne mellé úgy, hogy birtokosi mozdulattal a derekára fűzte a karját, ami nem volt ínyére a doktornak. Amint letudták a beteg hogylétére vonatkozó kérdéseket (utóvégre mit lehetett volna itt még tenni?), Cora máris elcipelte Luke-ot, hogy megmutasson neki egy fosszíliát, amit aznap hozott a posta, vagy aprólékosan kifaggatta szívsebészi törekvéseiről. A doktor gyakorolta rajta a hipnózist, és elmesélte, hogy háborús időkben az amputálások megkönnyítésére alkalmazták e módszert; sakkjátszmákat vívtak, amelyek Cora durcás sarokba szorulásával végződtek. Luke szerelmet diagnosztizált magánál, és nem keresett rá gyógymódot.

Végig tisztában volt vele, hogy az asszonyban elfojtott energiák buzognak; úgy vélte, hogy mikor majd elérkezik a vég Michael Seaborne számára, az özvegy legalábbis tombolni fog. Luke jelen volt, amikor a beteg kiadta a lelkét, úgy jajongott, mintha sutba dobta volna az ars moriendit3 csak hogy még egy pillanattal tovább élhessen. Corán végül is nem látszott változás, nem borult gyászba, de nem is lélegzett fel: egyszer csuklott csak el a hangja, amikor beszámolt róla, hogy elpusztult a kutya, az viszont nem volt világos, hogy ettől nevethetnékje vagy sírhatnékja van-e. Miután kiállították a halotti bizonyítványt, és Michael Seaborne földi maradványai már másutt pihentek, Garrettnek semmilyen épkézláb indoka nem volt arra, hogy a Foulis Streetre járkáljon: mégis minden reggel ugyanazzal az elhatározással ébredt, és amikor megérkezett a vaskapuhoz, ott már várták. Az Embankment állomásnál kiszállt a vonatból, és együtt sodródott a tömeggel. Hirtelen meglegyintette a bánat, noha nem Michael Seaborne vagy az özvegye miatt, inkább az aggasztotta, hogy talán most látja Corát utoljára, és úgy kell elválniuk, hogy a válla fölött még vet rá egy búcsúpillantást, miközben szól a lélekharang.

– Akárhogy is – mondta –, ott kell lennem, ha másért nem, hát hogy lássam a lezárt koporsót. – A peronbejáraton túl olvadt jég borította a járdákat, már lemenőben volt a fehér nap.

Cora Seaborne a tükre előtt ült az alkalomhoz illő öltözékben. Aranyfüggő volt a fülében egy-egy gyönggyel, s még mindig zsibogott a cimpája, mivel újra át kellett szúrnia. Könnyeknek ezek is megteszik, gondolta. Arcát sápadtra púderezte. Nem állt jól neki a fekete kalap, de volt rajta fátyol is fekete tolldísszel, ami kellően gyászos hatást keltett. Fekete mandzsettáján megmakacsolták ma gukat a bevont gombok, a ruha ujjának szegélye és a kesztyű között ki fog látszani fehér bőrének egy csíkja. A nyakkivágás valamivel mélyebb volt, mint ahogy az előnyös lett volna, felfedte a kulcs csontján díszelgő ujjnyi hosszú és ugyanolyan széles forradást. Formára tökéletes mása volt az ezüsttükröt keretező ezüst gyertyatartók ezüst levélzetének, amit úgy nyomott bele a férje, mint pecsétgyűrűt a viaszba. Felvetődött benne, hogy befesti, de időközben a szívéhez nőtt, ráadásul tudta, hogy bizonyos körökben irigylik a tetoválásnak vélt sebhelyéért.

A tükörtől elfordulva körbenézett a szobán. Egy idegen látogató értetlenül torpanna meg a küszöbön: az egyik oldalon egy tehetős asszony baldachinos ágya terpeszkedik, a másikon egy tudószugolyába nyílik bepillantás. A legtávolabbi sarkot botanikai metszetek és világatlaszokból kitépett térképek foglalták el, meg további papírok, rajtuk az ő fekete nagybetűivel följegyzett idézetek. (Ne álmodozz a kormányrúdnál! Sose fordíts hátat az iránytűnek!)4 A kandallópárkányt tucatnyi ammonitesz5 foglalta el, méret szerint sorba rendezve; fölöttük aranyozott keretben Mary Anning6 látható a kutyájával, amint egy Lyme Regis-i kőzettöredéket vizsgál. Csakugyan az övé most már mindez – ez a szőnyeg, ezek a székek, s a még mindig borillatú kristálypohár? Feltételezte, hogy igen, és könnyűség járta át a tagjait, mint aki a newtoni törvények alól mentesülve mindjárt föllebeg a plafonra. Illedelmesen elfojtotta az érzést, ám attól még meg tudta nevezni: nem kifejezetten boldogság volt, még csak elégedettségnek sem lehetett mondani, megkönnyebbülés volt. Bánattal elegy, ezt hozzá kell tenni, de ő ezért is hálás volt, mert akármekkora gyűlöletet táplált is a férje iránt a vége felé, részben Michael formálta őt ilyenné, és az önutálat még soha nem szült jó vért.

– Ó, igen, ő alkotott engem – mondta ki, és úgy bontakoztak ki az emlékei, ahogy az eloltott gyertya füstje száll.

Tizenhét évesen az apjával lakott egy házban a város fölött, anyja akkor már rég nem élt (de a halála előtt gondoskodott róla, hogy az ő lánya ne legyen hímzésre és franciatanulásra korlátozva). Apja – akit még a bérlői is lesajnáltak – nem tudván mit kezdeni szerény vagyonával, üzleti útra indult, és Michael Seaborne-nal az oldalán tért vissza. Büszkeséggel mutatta be neki a lányát, a mezítlábas, latinul tudó Corát, a látogató pedig megfogta és megcsodálta a kezét, és megrótta egy beszakadt köröm miatt. Újra meg újra eljött, mígnem már hiányzott volna, ha elmarad; vékony könyvecskéket hozott a kislánynak meg kicsi, kemény tárgyakat, amelyeknek semminemű hasznát nem lehetett venni. Csúfolkodott vele, a hüvelykujjával dörzsölgetve Cora tenyerét, ami a végén már fájt neki, és csak arra a pontra bírt gondolni, ahol érintkeztek. A férfi jelenléte minden egyebet elhomályosított: Hampstead tavait, az alkonyi égen szálló seregélyeket, a birkapaták puha sárban megmaradt nyomait. Cora kezdte szégyellni, hogy rendetlenül öltözködik, és a haja sincs befonva.

Egy napon a férfi így szólt: „Japánban úgy reparálják meg a törött korsókat, hogy olvasztott aranyat csöpögtetnek rájuk. Képzeld csak el: összetörlek és arannyal gyógyítom be a sebeidet.” Ám a lány ekkor még csak tizenhét éves volt, és a penge nem tudott áthatolni a fiatalság páncélján: együtt nevettek. Tizenkilencedik születésnapján tollas legyezőre cserélte a madárdalt, bogárszárnymintás kabát kára a magas fűben bujkáló tücsköket; halcsont fűző, elefántcsont fülbevaló, teknőspáncél tű a hajban. Vontatottan beszélt, hogy ne hebegjen; nem járt el sehová. Kapott a férfitól egy aranygyűrűt, de kicsi volt rá; egy év múlva egy másikat, amely még kisebb volt. Ekkor fentről jövő léptek hangja zökkentette ki az özvegyet a merengésből, lassú, kimért lépések, akár az óraketyegés.

– Francis – mondta maga elé, és ült tovább.

Sarah Perry © Jamie Drewe

Fordította: Borbély Judit Bernadett

–––
2 Ez maga az ördög! (francia)
3 A meghalás mestersége. (latin)
4 Részlet a Moby Dickből.
5 Ammoniteszek: kihalt, kövületekben előforduló, csavarodó formájú, mészvázú, lábasfejű állatrend.
6 Mary Anning (1799–1847), angol fosszíliagyűjtő, amatőr paleontológus. Felfedezései jelentősen befolyásolták a prehisztorikus élettel és a Föld történetével kapcsolatos tudományos gondolkodást.

Sarah Perry: Az essexi kígyó
21. Század Kiadó, Budapest, 2017
KULT Könyvek Sorozat