Lackfi János, Szabó T. Anna: Ikertükör (részlet)

Posted on 2018. február 2. péntek Szerző:

0


Mehmet Yashin

Mehmet Yashin: Háborús idők

Fejben beszéltem csupán, meg ne hallhassa senki,
így aztán bárki látott, némaságom a bölcsesség jelének vette!
Kellett a titkolózás, hiszen a török nyelv veszélyes,
a görög pedig teljességgel tilos terep volt
A felnőttek nem akarták, hogy bajom essék,
úgy meredtek hát rám, mint megannyi géppisztolycső,
akkoriban egyébként is önkéntes volt mindenki
Az angol pedig tankönyvek lapjai közé csúsztatott
vékony papírvágó kés gyanánt húzódott középütt,
ezt használtuk hivatalos alkalmakkor, főleg görög társaságban
Időnként azt se tudtam, melyik nyelven sírjak,
létem nem idegen volt, hanem puszta fordítás,
más volt anyanyelvem, más a hazám,
egészen más én magam is
A tűzszünet idején aztán megértettem,
egyik ország költője sem leszek:
kisebbséginek számítottam, és semmiféle nemzeti
szótárban sem szerepelt az, hogy „szabadság”…
Verseimben aztán három nyelv kavarodik össze,
hogy mit érzek, nem érthetik törökök,
sem görögök, se mások –
Nem kárhoztatom én őket, elvégre háborús idők jártak.
Lackfi János fordítása

Szabó T. Anna

Nevelőanya-nyelv – Szabó T. Anna

Éppen külföldön voltam egy költőfesztiválon, amikor megkaptam János friss vers-küldeményét. Elállt tőle a lélegzetem. Ciprusi költő? Amikor éppen abban a pillanatban egy frissen megismert ciprusival utaztam együtt – holott korábban nemigen találkoztam még ciprusiakkal? Csodálkoztam is, hogy milyen tökéletesen beszél angolul – és sosem gondoltam volna, hogy egy versből fogom megtudni, hogy miért.

A fesztiválon aztán magyarul olvastam fel; többen odajöttek utána, és magyarul szóltak hozzám. Egy költőtől ajándékot is kaptam: Száműzetés című versét fordíttatta le az édesanyjával. A vers arról a sóvárgásról szólt, amit a magyarul már nem beszélő felnőtt költő érez a nyelvünk iránt, amit a nagyanyjától és anyjától hallott gyerekkorában; ez volt a titkos anyanyelve, amit csak álmában tud beszélni. „Nevelőanya-nyelv” – ez már Mehmet Yashin kifejezése; arra utal, hogy igen sok embert a világon nemcsak egyetlen nyelv formál, nemcsak egyetlen identitás határoz meg – őt például, ciprusiként, sok kultúra nevelte fel, és hiába ír törökül, sokszor görögül álmodik. Mintha nemcsak anyanyelv vagy éppenséggel apanyelv és nagymamanyelv létezne, hanem szomszédnyelv és barátnyelv is; a velünk élő soknyelvű, sokhagyományú gyerekek és felnőttek a megmondhatói, hányfelé és hányféleképpen kötődhet az ember.

Mehmet Yashin egyik előadásában megosztotta a közönségével, hogy számára a legerősebb az a belső én, az az elképzelt tér, ami azokból a különböző helyekből és városokból és társadalmakból áll össze, ahol életében élt; ebben a belső szabadságban érzi igazán otthon magát, mert itt nem érzi kötelezőnek a világ által megkövetelt megosztottságot. „A nemzetállamok közbeszéde arra kényszeríti az írót – folytatja a gondolatmenetet –, hogy szembeálljon saját énjeivel: egyetlen anyanyelvet, egyetlen vallást, egyetlen országot, egyetlen etnikumot, egyetlen szexualitást, egyetlen irodalmi hagyományt tekintsen csak magáénak, a többit pedig rejtse el vagy semmisítse meg.” Az ő számára – mint a jó íróknak általában – a sokhangú, soknyelvű, sokfelé nyitott belső tér adja meg azt a szabadságot, ami lehetővé teszi számára az őszinte, elfogulatlan beszédet és a mások megértését.

Hiába üldözték el a házából 1963 véres karácsonyán: számára mindig az a nicosiai lakónegyed lesz a példa, ahol együtt éltek a soknyelvű, sokhagyományú ciprusiak. Megtanult „fejben beszélni”, hogy aztán végül ki merje mondani és le merje írni a belső beszédét, még akkor is, ha szabadságot kínáló és követelő verseiért állandóan konfliktusba került az aktuális környezetével.

Lackfi János - Fotó: Bárdos Júlia

Lackfi János (Fotó: Bárdos Júlia)

Kémek Cipruson – Lackfi János

Ciprusinak lenni majdnem olyan egzotikus, mint magyarnak. Itt, a kis Kárpát-zárványban persze egynyelvű burokban élünk, a mindennapokhoz csakis anyanyelvünkre van szükségünk. Ezért kiabálunk a közértben nagy hangon a külföldiekkel, ha nem értik a beszédünket, amit pedig egy ötéves is meg tud tanulni: OL-DALT, A PÉK-Á-RUK-NÁL, micsoda bénázás! Közvetlen szomszédaink nyelvének elsajátítására elvből nem hajlunk, egyéb nemzetekkel szót érteni értelmiségi vircsaft. Vagyis kevés tapasztalatunk van a nyelvi kettősségről. Ami a határon túli magyarság számára evidencia, az ideát, az anyaországban elképzelhetetlen.

Legalábbis látszólag. Felnőttként ébredtem rá, hogy gyerekkoromban, a létező szocializmus idején a hazugság nyelvének hány változatát beszéltem. Másképpen fogalmaztam otthon, ahol a Szabad Európa Rádió hangjai libegtek a levegőben, mint az iskolában, ahol a magyartanárnő letépte osztálytársam nyakából a keresztet. Mást mondtam a kedvesen kérdezgető munkásőr bácsinak, mást szüleim nagyhangú ellenzéki barátainak. Mást a közértesnek, mást a magánúton franciát tanító polgári öreg hölgynek, mást a Svájcból hazalátogató nagybácsikámnak. Utólag esett le, iskolás korunkban milyen finomra hangolt antennákkal rendelkeztünk a túlélés érdekében.

Kicsi koromban a francia (disszidált nagybátyám révén) a szabadság nyelvének tűnt, a suliban magolt kötelező orosz pedig a börtönt jelképezte. Azt gondolnánk, egy szabad kor szabad fiai egy és oszthatatlan nyelven beszélnek, ám ma éppúgy megpróbáljuk elfogadtatni magunkat, éppúgy igyekszünk hasonulni, ha kevésbé radikális helyzetben is. Hiszen ki ne beszélne másként a főnökével, mint a beosztottjával? Az adóellenőrrel, mint a kéményseprővel? Az undok házmesterrel, mint a gyermeke tanárával? Borász-társaságban illik nem leleplezni tudatlanságunkat, hiszen az (Imreh András költő szavaival) olyan, „mintha a kém anyanyelvén szitkozódna”. Inkább sznob képpel forgatjuk szájunkban az italt, „tanninokról” beszélünk, „áfonya-utóízről”, „testességről”, „savgerincről”, valahogy úgy, ahogy Kosztolányi bolgár kalauzzal társalgó, ám bolgárul egy szót sem értő hőse, Esti Kornél tette. Hümmögünk a autószerelő varázsbeszédére, az orvosok és a számítógépguru tudákoskodására: hm, a „szimering”, no igen, meg a „bilirubinszint”, és persze „formatálja csak újra”.

Idegen terepen bevetett kémek vagyunk mindannyian, szavaink igen könnyen elárulhatnak. Lefordíthatatlan önmagunkat lefordítjuk a külvilág nyelvére, és közben rettegünk a lebukástól.

Lackfi János, Szabó T. Anna: Ikertükör.
Élő versek – utazás a világ körül

Képmás 2002 Kiadó, Budapest, 2016