Kálmánka for President vagy/és szürreális időmustra | Spiró György: Kőbéka

Virginiawoolf |

Vérlázító, mit tett már megint Spiró! Fogta a mellettünk elkocogó közeljövőt (a soha meg nem szűnt jelen-múlttal együtt), és szépen áttolta abszurdba. Ettől ha nem is lejtünk örömtáncot, de legalább röhögve szomorkodunk egy sort. Mulattatóan keserédes szóterápia a Kőbéka, amit receptre lenne jó hetente felíratni!

Basszus, nem lehet igaz, hogy még mindig az interregnum idejét éljük! (Ezt nyilván nem vagy/és elsősorban Spiró Györgytől tudjuk, de ebben a szürreálisan valóságos mesében is, sajnos minden az, aminek látszik.) Őszintén, a huszadik század második felének borzalmas tébolya, és a várva-várt ezredforduló után, a fene se gondolta volna, hogy végül marad ugyanaz a história. Valóban ennyire jól működik a globális (történelmi) amnézia? Merthogy ugye az van vagy/és volt, hogy giccsbe hajlóan azt reméltük: a múlt század közepe-végi sötétséget követni fogja a posztmodern fénytörés. (Mostanra kiderült, hogy a komplementer fénypárok csak az éjszaka-nappal relációban bizonyulnak igaznak. Az önismétlő helyi és/vagy világpolitikai mókuskerekek minduntalan bebizonyítják, hogy nincs új diktátor a fény-árnyék alatt, csupán a turbófrázisokat polírozzák újra.)

A 21. századi történelmi patchwork (nálunk nevezhetjük simán pöcsvörknek), visszahozta ugyanis azokat a régi-új közéleti sztenderdeket, amelyeket jó lett volna örökre a nagymama sufnijában hagyni. Ehhez képest, ahogy a Kőbéka szerzője fogalmaz, az ilyen és ehhez hasonló jelmondatokért, mint: „Csak előre, sose hátra!” vagy: „A szabadság egy és oszthatatlan!”, nem kell mást tenni, mint kimenni a gardróbba, ahol ezek a lózungok fel vannak halmozva, és ki-ki választhat magának egyet. De mit ér a legígéretesebb vezérmondat egy félig írástudatlan, lyukas emlékezetű, ha úgy tetszik spektrumzavaros figura kabáthajtókáján? Mielőtt rávágnánk, hogy nyilván zéró a felhajtóereje, azért ismerkedjünk meg Kálmánkával.

A Kőbéka antihőse, mondhatni erős hendikeppel indult az életben, mivelhogy már a világra jövetelének pillanatában – egy kukoricásban szülte meg az anyja – felkerült a homlokára a lúzertetkó. Apját nem ismerhette, s bár Kálmánka mamájának valaha volt rendes neve, de elfelejtették, így lett a néhai drótostót – vagy/és tetőfedő, vándorács – férj után Sanyi néni.

A vesztes stigma, amely rákövül Kálmánkára, nem akadályozza meg őt, helyesebben a körülötte lévőket abban, hogy kiválasztott legyen. A lokális hülyék ispánná választják, mert az időben előre-hátra haladó meseidőben, hol vannak/lesznek már/még a polgármesterek? Ezzel a néhány napos pünkösdi ispánsággal grandiózus kalandsorozat indul el Kálmánka életében, ami nem sok nyomot hagy benne, mert jószerivel semmit nem fog fel a viszontagságokból. Amolyan modern- és posztmodern kori Candide-ként viseli a megpróbáltatásokat, utazza be a fél világot, kerül újra és újra börtönbe, és amikor éppen nem alszik, majdhogynem csak annyit érzékel mindebből, hogy hízott vagy/és fogyott a bent töltött idő alatt.

Megjárja Amerikát is, amikor megint ismét a feje fölött kitalálódik – akkor már a globális hülyék agyából pattan ki az ötlet –, hogy ő lehetne az optimális (magyar) miniszterelnök-jelölt. Amúgy profi fejtágító PM-képző kurzus vár rá az USA-ban, de naná, hogy Kálmánka az Újvilágban is marad a régi, merthogy miért is változna? Butaság lenne azt állítani, hogy csak azért nem tud kommunikálni és/vagy érvényesülni, mert az anyanyelvébe van zárva, hiszen szűkebb pátriájában – Záp – sem volt túlontúl beszédes. (Zárójeles megjegyzés: szatírán innen és túl, egy angolul/magyarul kommunikációképtelen miniszterelnök, mi tagadás, priceless/megbecsülhetetlen vagy/és megfizethetetlen.)

Nos tehát, valamikor a regénybéli múltban vagy/és a jövőbeni jelenben, okos tudósok belátták/belátják/be fogják látni, hogy mégiscsak lehetett némi evolúciós haszna az emberi hülyeségnek, az összes tévedésnek, baromságnak és állatságnak, ha az emberiség végül ennyire annyira el tudott szaporodni. Ezt igazolandó, közgazdasági Nobel-díjat érdemel az a filozófiaprofesszor, akinek az alaptétele nem más, mint: csak az ember az, aki képes nem tudni, ergo a tudatlanság hatalom.

Amennyiben elfogadjuk a fenti tézist, Kálmánka lehetne akár a világ első számú fura ura. Még a gardróbba sem kell kimennie, mert a jelmondat: Kálmánka for President, már élesítve van. (Továbbgondolva Kálmánka sorsát, valóban csak egyetlen akadálya van annak, hogy akár az USA első embere legyen, nevezetesen az, hogy nem amerikai, hanem magyar kukoricaföldön született. Amúgy, ahogy a velünk koccanó jelen is mutatja, jelen pillanatban Kálmánka minden szempontból ideális jelölt, mert a globális hülyeség sem ismer határokat…)

• Olvass bele!

A mesék azonban, szemben a politikai szűzbeszédekkel, szigorú és következetes szabályokra épülnek, ahol rend van és fegyelem uralkodik, így Kálmánka továbbra is marad, aki volt: örök vesztes. Nincs is erre jobb bizonyíték, minthogy a világhányattatásai során egyszeriben a Lipótmezőn találja magát, ráadásul 1946-ban. (Tetszik vagy sem, de ez a rész semmiképp nem játszódhatna a jelenben vagy a jövőben, hisz az elmegyógyintézetet 2007-ben bezárták.)

A regénybéli vátesz, ugye mondanunk sem kell, hogy a tébolyda hajdani lakója, nem mellesleg történész figura, megjósolja, hogy az intézmény fennállásnak 139. évében, bezárják a Lipótot. Hogy miért? Csakazértis. Az öncélú döntést nyilvánvalóan nem az indokolta, hogy az új évezredben ne lennének bolondok, sőt! Hiszen annál nagyobb őrültséget ki tud elképzelni, mint hogy a múltunk építészeti és eszmetörténeti szempontból is hihetetlenül értékes darabját egy maroknyi elmeháborodott – egy nemtörődöm gesztussal – simán eltörölje, mintha sosem létezett volna! Lassú felfogású főhősünk természetesen semmit sem ért a szópetárdázó történész mondandóiból, pedig a mesélő, tömör kor vagy/és kórrajzot ad az 1940-es évek végén lejátszódó fény-sötétség játékáról. A nagypolitikai sakkjátszmákat figyelmen/értelmen kívül hagyva, Kálmánka jórészt csak ül a Lipót kertjében, és együtt hallgat a kőből faragott békával. Snitt.

Könnyen kitalálható, hogy hátravan még egy időugrás, mert ebben a szatirikus történelmi kaleidoszkópban, közlekedjen bár oda-vissza a főhős a korok bolondjai között, valahol mégis otthonra kell lelnie. S hogy létezik-e számára más hely a világon, mint Záp, az már a fülszövegből kiderül. Annyit azonban még érdemes kiemelni a történetből, hogy kifordulhat ugyan a sarkából a világ, de a bolt előtt a fiatal eladók egykor és ma (s nyilván így lesz ez a jövőben is), ott állnak és cigarettáznak, ami nem csak Kálmánka számára megnyugtató, hogy azért akad valami állandóság is ebben a fene nagy időmúlásban.

(Kétségbevonhatatlan tény, hogy Spiró György sokat tud a kollektív ostobaság természetrajzáról, írt róla eddig is eleget. Így ha valamikor úgy dönt, létrehozza a Hülyéken Túliak Társaságát, egészen biztos, hogy nem kell lasszóval fognia a HTT szimpatizánsait.)

Spiró György: Kőbéka
Magvető Kiadó, Budapest, 2017
248 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes webshop ár 2799 Ft
ISBN 978 963 143 5191

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Legyen a címe „Kálmánka”? De ki ez a Kálmánka?
Legyen „Kálmán vitéz”? Van benne valami, csak éppen Kálmánka nem vitézkedik, bár kitüntetik érte.
Legyen a címe „Lipót”? Megtévesztő, mert csak a negyede játszódik a Lipótmezőn, az elmegyógyintézetben.
Mit szólnának ahhoz, hogy „Záp”? Húznák az orrukat? A térképen nem található, a főhős mégis oda születik, és oda is tér vissza. De a címnek azt is jeleznie kéne, hogy Kálmánka bebarangolja a fél világot és a különböző korszakbéli Magyarországokat.
Előbb-utóbb választani kell a sok kaland közül. A 202. oldalon Kálmánka egy üres medence alján napozgat a gyíkokkal, a medence vízköpőjét, a nyájasan hallgató kőbékát nézegeti, és beszél is hozzá – legyen tehát „Kőbéka” a címe. (Spiró György)