Mindennapos illúziók | Tóth Krisztina: Párducpompa

Lengyel Szilvia |

Ebben a könyvben csupa hétköznapi történet olvasható, amelyek bármelyik nap megeshetnek velünk is. Csak épp mi nem járunk olyan agyradarral, memóriával és fantáziával, hogy lejegyezni, összefűzni tudnánk őket. Így meg, ahogy Tóth Krisztina teszi, pláne nem is tudnánk – nem érdemes nekiállni.

Nevetni nem sokat lehet a Párducpompa írásain, hiszen a mai valóságot teszik elénk. Nem szépítve, inkább megtoldva egy stampedli pesszimizmussal. De ha egyszer igaza van. Nincs mit szépíteni ezen a valóságon.

Olyan jó lenne belemélyedni, elgondolkodni, megbeszélni valakivel a rövidke írásokat egyenként, de egyik hajt a másik nyomába, muszáj végigszáguldani a könyvön. Képtelenség fékezni. És bár semmi összefüggés a történetek között, talán még elidőznék a tanulságaikon – nem megy. Fel kell habzsolni, lehetőleg egy ültő helyben az egészet. Utána aztán émelyeghetünk – magunkon. Mert ezek a figurák a novellákban: mi magunk vagyunk, barátom. A szomszéd, a hentes, a közeli hozzátartozónk, de a sorok között még mi is ott vagyunk. A sztorik ütnek, méghozzá gyomorszájon. Ha egy szereplő véletlenül szimpatikusnak indul, vagy szánni való lenne, hát nem sokáig tart. Két lappal odébb már utáljuk. Hatalmas csavarok a néhány oldalas történetekben. És mennyi kimondatlanság. Mennyivel több az a három oldalnyi cselekmény, mint amennyi.

• Olvass bele! 

Hazacserét/kivándorlást/emigrálást fontolgatók kezükbe ne vegyék, mert a felénél félre teszik, hogy gyorsan megvegyék az egyirányú repülőjegyet. Depressziósok messziről kerüljék el. De komolyan. A Párducpompa olyannak rajzolja meg a körülöttünk lévő világot, mintha a szépen csomagolt szalámi mellé odatennénk a disznóölés 10. percét töltő állatot. Finom az a felvágott, jól is mutat a diszkrét, mégis jól „megmarketingelt” fóliában, de néha látni kell a felhasított, lógó belű, tőkehússá átalakuló sertést is. Szóval Tóth Krisztina könyvét olvasni mazochizmus. Szembenézésre kényszerít, hogy lássuk az embert, a mi társadalmunkat. Ez ilyen. Amiről nem beszélünk, ami mögé nem látunk – vagy nem akarunk –, az is létezik. Néha fel kell libbenteni a függönyt, hogy meglássuk a mögötte gyűlő mocskot.

A kis könyv párducmintás borítója visszafogott. (Érdemes megfigyelni: szőnyegminta!) Nem feltűnősködni akar, nem harsánysággal kitűnni. Aki ismeri a nevet a borítón, úgyis megveszi. Vagy megírja a Télapónak, vagy valamelyik időszerű ajándékszállítónak.

A novellákat szerzőjük tökéletes lánccá fűzte össze, még ha nincs is kapocs közöttük. Ezek az elbeszélések éppen olyan fojtogatók, nyomasztók, mint a – témáiban és stílusában is – nagyon hasonló Pillanatragasztó, vagy korábbi regénye, az Akvárium. Tóth Krisztina nagyszerű költő, regényíró, és királynője a tárcanovelláknak is. Rajongóknak felesleges ajánlanom, a többieknek csak annyit mondhatok, a Párducpompa alapmű.

Fotó: Valuska Gábor (VG)

Tóth Krisztina: Párducpompa
Magvető Kiadó, Budapest, 2017
200 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft,
kedvezményes webshop ár 2804 Ft,
ISBN 978 963 143 5214
e-könyv változat 2290 Ft
* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Posta, trolibusz, orvosi ügyelet, plázasétány, iskola, végállomás, tömött vasúti kocsi, kutyafuttató – Tóth Krisztina ötven története a mi mindennapi életünkben játszódik. Mintha mi állnánk saját magunk előtt a sorban. Gogol szelleméhez hűen: ha nevetünk, magunkon nevetünk. Már pedig abszurd humorból és empatikus iróniából itt nincs hiány.
A Párducpompa elbeszélései groteszken realista pillanatfelvételek, lírai lassítások, precíz megfigyelések arról, miképpen élünk és félünk a mai Magyarországon. Pontos történetek az útvesztésről út közben. A bevándorlásról és a kivándorlásról, a szegénységről és a betegségről. A Blaha Lujza térre az aluljáróból huszonöt lépcsőfok vezet a felszínre, derül ki az egyik írásból. Haza a mélyben. Ilyenek ezek a megható és megrázó novellák is: grádicsonként érzékeljük a különbséget a lent és a fent között, a hatalmi agresszió és az emberi szolidaritás között.
A Párducpompa olyan, mintha egy teljes kört mennénk valamelyik trolival: ugyanott vagyunk, mint ahol felszálltunk, mégis máshogy és máshová érkezünk meg.