Claudiu M. Florian: Játszadozások kora (részlet)

Posted on 2017. november 5. vasárnap Szerző:

0


– Akkor Apám már kuláklistán volt, és a nép ellenségeként megbélyegezték, mert ötven hektár földje volt. Ezt a receptet is az oroszoktól vették át – azok nevezték a jómódú parasztokat kuláknak, és kinyírták őket. A kulákok gyerekeit ezek az ország fekete bárányainak tartották, semmi lehetőségük nem volt. Nekem mégis felajánlották, hogy álljak át hozzájuk. A Jóisten tudja, miért. Nem sok olyan eset volt, mint az enyém. Német származású feleség, két SS-sógor és apám a nép ellensége. Szerintük még a burzsoázia és az Antonescu-rendszer őre is voltam. Hogy ezt ott egyesek hogy gondolták? Arra számítottak, annál inkább alávetem magam ezeknek, ha én is kihasználom az előnyöket, vagy egyszerűen csak nyugodtan élhetek! – Nagyapa lehalkítja hangját, de ettől a szavai még súlyosabbak. – Látszott már, hogy ezek mit műveltek rövid idő alatt, két évvel a háború után. Apámhoz sohasem álltam közel, mert mondtam, szigorú ember volt. Azért mentem el otthonról. Nem volt semmi közöm hozzá, de amikor olyan helyzetbe hozták, amilyenbe, amikor megkárosították a nyomorultak, az nekem is fájt. Nagyon lesújtottak rá.

És ezért nem akartam közéjük állni.

– Benon bátyámtól is hallottam ezt, a nagyobbik testvérétől, hogy akkor mi volt a faluban – szól közbe az unokaöcs. – Hogy mind elvették az öreg vagyonát, ahogy maga mondja, pedig már azelőtt hamar szétosztotta a gyermekei között. És le akarták csukni, mer’ azelőtt vagy húsz esztendeig polgármester volt a faluban, a liberálisoknál.

– Igen – mondja Nagyapa –, ő megúszta. De nagyon sokakat elvittek. Később a testvérét, Emil bátyámat is, a bukaresti Mihai Vodă templom papját. Róla hallottál?

– Hogyne! – mosolyog büszkén az unokaöcs. – Mit kellett volna?

– Hogy káplán volt a Vitéz Mihály Lovagjai Rendben?

Hogy a templomot, ahol szolgált, Vitéz Mihály alapította, és ők ott gyülekeztek. És Mihály királynak vallást tanított, amikor az még kicsi volt. És költő volt, verseket írt, gyermeklapot adott ki, írt színdarabokat is. A nevéhez hozzátette az Orleát, hogy tudják az emberek, hová valósi Olténiában. És ő kérte magát a frontra, elment Sztálingrádig. És csődültek hozzá az oroszok, hogy keresztelje és eskesse meg őket. Mert ő is ortodox volt, és a németeknél nem volt ilyen. Amazoknak meg a forradalom óta nem volt pópájuk, nem volt, mert megtiltották nekik. Láttam én is a tábori oltárát, hazahozta a frontról, és később az ikonok alatt tartotta. Van egy verseskötete a kubányi sztyeppékről, itt van valahol a könyvespolcon, majd megmutatom.– Nagyapa keserűen mosolyog. – Ez volt Emil bátyánk. Már hét-nyolc éve halott, és Bukarestben van eltemetve, a temploma udvarán, ahol azelőtt és azután is szolgált. Akkor viszont jöttek, és elvitték. Jó pár évet ült… Innen is elvittek egyeseket.

Kit vittek el, és hová? Otata is mesélte egyszer, hogy Nagymamát is el akarta vinni valaki tőlünk. Kinek van akkora ereje, hogy csak úgy elvigyen embereket, sokat, és évekig messzire vigye őket? A sárkányoknak? Még egy mesében sem hallottam ilyesmit. A sárkány csak a királylányt viszi el, és a palotába. Amíg Szép-Dalia megtalálja, addig harcol a sárkánnyal, legyőzi, és visszaviszi a királylányt.

– Még egy oka van annak, hogy nem akartam közéjük állni. Elejétől fogva meg voltam győződve, hogy ezek csak ki akarnak használni, tanulni akarnak tőlünk, aztán megsemmisítenek. Nekünk volt helyismeretünk, emberismeretünk, ismertük a szokásokat, ők nem tudtak semmit. Amikor berendezkedtek, messziről hozták a saját embereiket, kegyetlen alakokat, akiknek semmi közük nem volt ehhez a helyhez. Vagy olyan helybélieket, akik kiegyeztek velük, de ilyen kevés volt, a legalkalmatlanabbak minden faluból. Érted? Én is messziről jöttem, de velünk más volt a helyzet. Minket a rend, nem a politika érdekében szerveztek meg. A szolgálatom alatt az én korosztályom sok mindenen átment. – Nagyapa a jobb kezével az ujjain számolja a történteket: – Először a királyi diktatúra; utána Erdély elszakadása és a magyarok bejövetele két faluval odébb, az új határ; aztán a legionáriusok és azután Antonescu; utána a németek és a háború. – Nagyapának nincs elég ujja a bal kezén, és a jobb keze ujjain folytatja: – Aztán augusztus huszonhárom; aztán az új erdélyi határ felszámolása; aztán a szászok deportálása és aztán a kommunisták. – Kész, mindent összeszámolt. – Olyan állásban, mint az enyém, sok mindent láttál, sokat tanulhattál, és sok mindent megérthettél abból, hogy hogyan is működik ez a világ. És akkor úgy számoltam:

„Ezek, akik most vannak soron, ezek a legrosszabbak, és mostantól sokáig a helyükön maradnak. Mert ezek az oroszokkal paktálnak, azok pedig megnyerték az összes közül ezt a legszerencsétlenebb háborút”. Sokan azt hitték akkor, hogy jönnek majd az amerikaiak, és térdre kényszerítik az oroszokat. De amikor láttam, hogy két-három évvel a háború után a lebombázott Berlin feléért többet veszekednek, mint fél Európáért, én már nem hittem ebben. És akkor azt mondtam: ha ezek örökre itt maradnak, és én a hátralévő életemben mást nem láthatok, legalább ne segédkezzek ebben. – Egy utolsó rövid mozdulattal Nagyapa behajtja az utolsó egyenesen tartott ujját is. Nem maradt több számolnivaló. – Azt mondtam: ezek csak tanulni akarnak tőlem, de utána lelőnek. Ha így áll a helyzet, lesz, ami lesz: vagy most rögtön kinyírnak, és akkor becsülettel halok meg, vagy békén hagynak. De ilyen időkben nekem ebben a szakmában nincs semmi keresnivalóm.

Nagyapa megint elhallgat.

– Úgyhogy pár évig békén hagytak. Ez olyan béke volt, hogy senki még hallani se akart rólam. Sehol sem kaptam állást.

Mégkisebb szakítja félbe, amikor lerohan az udvar ösvényén iszonyúan rázva a fémpisztolyomat. Jobb kezével minden lépésre leterít valakit lóhátról, ahogy tanítottam, hogy ha száguldozik, jobb, ha magát is biztatja. A nyerítést még gyakorolnia kell.

Mert csak rekedt, elnyújtott visítás jön ki belőle, mint egy éhes malacból.

Az este óta, mióta Nagyapa megajándékozta az ugyanolyan kínai pléhautóval, mint amilyet karácsonyra kaptam, még jobban haragszom rá. Bár eredetileg nem vágytam még egy ugyanolyan autóra, de miatta aztán mégis, és még a két kínait is megsajnáltam, mert ő is kitépte őket a helyükről, ahogy az enyémen látta.

De ahelyett hogy örülne az ajándékának, az udvaron rohangál, mint a bolond, és azt mondja, hogy ő ló. Az a legrosszabb, hogy fegyvere is van. Előbb aggódva futok mögötte, mert galoppozva orra bukhat, és összekarcolhatja a gyönyörű pisztolyomat. Aztán meggondolom, mert semmit sem érek vele. Ha erővel elvenném tőle, még többet és még hangosabban üvöltene, úgyhogy inkább megpróbálom elterelni róla a figyelmét: szerzek egy somfabotot, rákötök egy zsineget, a zsineg végére egy régi kisautó kiesett kerekét. A kerékcsalival leülök a nyári konyha küszöbére a teli szennyesvödör elé. Úgy teszek, mintha valami fontos dolog történne. És persze Mégkisebb lihegve azonnal mellettem terem, hogy lássa, mit csinálok.

– Mecsboxokat horgászok – mondom, és lázasan figyelem a zavaros, szürke szennyes vizet. – Klassz kicsi fémautót! – teszem hozzá szakértően.

– Lehet? Mi? Tudsz olat? – kérdezi lihegve, és elégedett vagyok, hogy bejön a számításom. Bedobom a csalit a vízbe, és ő, ahogy meglátja a zsineg végén a kereket, elámul.

– Nézd csak, valami ráakadt – mondom. – Csakhogy ez sokáig tart, türelem kell hozzá. Mindjárt jön a többi is.

Hogy elejét vegyem az újabb bömbölésnek, kénytelen vagyok átadni neki a botot. De a pisztolyomat nem adja vissza, viszont legalább egy ideig lecsillapítottam. Hirtelen fenyegetőzve meggondolja magát.

– De én ló vagyok! – mondja, és félek, hogy megint nekiiramodik, és az udvaron rohangál a pisztolyommal.

– Akkor is horgászhatsz, ha ló vagy – bizonygatom. – És ha kifogsz egy kisautót, a tied lehet.

Erre ő is leül a küszöbre, és reménykedve átveszi tőlem a pecabotot a szennyesvödör fölött. Most nyugodtan visszamehetek tovább ásni a garázst a kút mellett a műanyag kamionomnak. Nagyapa még mindig a kőlépcsőn üldögélve beszélget az oltyán unokaöccsel.

– Az öregek mesélik a faluban, milyen volt, amikor először hozta haza Tanti Annit.

– Az elején megijedt, és nagyon félt. Abban az időben – még nem ért véget a háború – Oroszországba akarták deportálni. Keresték az oroszok. És mi… Rajta volt a listán, amit leadtak az összes csendőrőrsön, azzal a paranccsal, hogy gyűjtsék össze mind a szász fiatalokat. A legjobb munkaerőket. A tizenhét és negyvenöt év közötti férfiakat és a tizennyolc és harminc év közötti nőket. Mindenkit. Ő akkor huszonöt éves volt. Már rég ismertem az apját, az öreg felcser volt a faluban, és elmúlt ötvenéves, különben őt is elvitték volna.

Összerezzenek. Még valakit felismerek Nagyapa meséjében. Az öreg, akiről beszél, a zsiberki Otata. Róla azt mondják, elmúlt nyolcvanéves. Én hat vagyok. Nem tudok nyolcvanig számolni. Hatig tudok. Ezért Otata sokkal idősebb, mint én. Ő tud nyolcvanig számolni.

– Rettenetes volt. Tél közepén ki kellett hajtani az embereket a házaikból, és összegyűjteni őket ott fenn, az iskolaudvaron, a Szász Toronynál. A falvakat hármas-négyes csoportokban járták végig, némelyiket egy orosz is kísérte. A kéksapkások, az enkávédésekközül. Akit elfogtak, idehozták, a városba. Mi, ha tudtunk, elengedtünk egyet-egyet, általában nőket, akiknek kisgyerekük volt otthon. De hányat lehetett elengedni? A parancs az parancs, a listákon megvoltak a számok a népszámlálás után. Mindent tudtak, uram, mindent! Rettenetes volt! Pár nappal később az összegyűjtötteket kamionokra ültették, elvitték az állomásra, orosz felügyelet alatt bevagonírozták őket. Akkoriban ismertem meg az én Anámat.

Az én Anám! Ez Nagymama. Először hallom így emlegetni. Egyetlenegyszer, tavaly szilveszterkor hallottam még, hogy Nagyapa kimondta a nevét, amikor Bucur bácsival poharazgatva danolászott, és közben Nagymamát nézte, „Ana, lelkem”. Máskor soha nem nevezi Anának. Csak „Lelkemnek”.

– A háború alatt Németországban tanult – folytatja Nagyapa – gyermekgondozó nővérnek, kisgyerekekre akart vigyázni. Negyvennégyben fejezte be az iskolát, hazajött nyáron vakációra, pont augusztus elején. Senki sem tudta, hogy mi fog történni! Aztán jött, ami jött, és ő itt maradt. Nem tudott visszamenni Németországba. Elhelyezkedett itt, a városban a kórháznál, mert mit csináljon? És a kórház vezetője azonnal felfigyelt rá, egy nagyon okos, belevaló orvos, Romulusnak hívták. Ez Ion Dacian, az operaénekes testvére volt, ő is idevalósi, daciai, onnan vette a nevét is. Az orvos ismerte az apját, az öreget Zsiberkben. Hiszen felcser volt! Jóban voltak. És mit csinált ez a doktor, ez a Romulus? Megjött a parancs, hogy viszik a szászokat, a jó erőben lévő férfiakat és nőket mind. Amikor mi, a csendőrök kezdtük összeszedni az embereket, begyűjtött amennyi leányt tudott, a szász leányokat a falvakból, harmincéves korig, és befektette őket a kórtermek ágyaiba, uram! Érted? Aztán kitömte a hasukat, bekötözte őket, és ott tartotta, infúzióval. Azt mondta, megoperálta őket vakbéllel. Hogy megfertőződtek, nem tudom, mivel, meg kellett őket operálni. Így legalább egy páran, akik ott voltak, megúszták azt a nagy negyvenötös deportálást még az év elején.

Nagyapa úgy belemerült a mesélésbe, hogy az unokaöccse sem tud közbeszólni. Némán hallgatja, mint én, miközben tovább piszkálom a földet a kerítés mellett, egy képzeletbeli játékban.

– Én tudtam… Tudtam, hogy azokat a leányokat azért gyűjtötte oda, hogy megmentse őket. Jól ismertem az orvost, Romulust, kicsit idősebb volt nálam, de összebarátkoztunk. Ő tudta, hogy én tudom… Megbízott bennem, mert ezért őt is elvihették volna. De Ana nem volt közöttük…

– Hogyhogy nem? – rezzen össze az unokaöcs. – Akkor hogy menekült meg?

Claudiu M. Florian

– Ő az orvos mellett dolgozott, és azt hitte, ez is elég, hogy megússza. Segített neki gondozni a többieket, elhitetni, hogy meg vannak operálva. Csakhogy keresték, pont ott. De éppen akkor hazament Zsiberkbe, és nem találták. Megtudták, hol dolgozik, és rögtön jöttek érte. Amikor látta, hogy jön az autó, volt egy olyan előérzete, és gyorsan felszaladt a dombra, a kórház kertjében, volt ott egy fészer, mindenféle kerti szerszámmal, szalmával. Az elején még az orvos sem tudta, hol van. Így azt mondta azoknak, hogy nem látta, aznap nem jött be dolgozni. A fészerben bujkált pár napig. Két alma volt nála… Következő éjjel lement a kórházig, és beszélt az orvossal. Átfagyott… Az orvos azt mondta, maradjon még ott, mert mindenhol keresi az őrjárat. Megkaptam a parancsot, hogy kutassam fel, mert rajta volt a listán, és hiányzott a számláláskor. Időközben havazott, és nem mert előjönni, hogy ne hagyjon nyomot. Romulus adott neki valami pokrócokat és egy felforrósított homokzsákot. Hogy meleget tartson…

Fordította: Koszta Gabriella

Claudiu M. Florian: Játszadozások kora.
Erdélyi gyermekkorom regénye
Vince Kiadó, Budapest, 2017