Meddig lehet büntetlenül bűvészkedni | Márai Sándor: Varázs / Pinceszínház

Posted on 2017. október 20. péntek Szerző:

0


Hipnózisban hangzik el az igazság: vége ennek a kapcsolatnak. (Christian: Hirtling István)

Bedő J. István |

Márai Sándornak erről a darabjáról természetesen tudott a színházi szakma. A nagyközönség kevésbé. Nem alkalmas időben íródott (1944), és bár a következő évben bemutatták (sikerszereposztásban, Ajtay Andorral és Tolnay Klárival), de aztán valahogy elfelejtődött. Hamarosan más világ jött, más problémákkal. Kevés izgalmat kelthetett egy teljesen polgári (akkor: szitokszó) szerző magánéleti témájú színműve.

Hat éve, a Márai összkiadás alkalmából a Helikon újra közreadta, hogy ne maradjon nélküle, aki minden Márai-művet ismerni akar. Most pedig a Pinceszínházban Kőváry Katalin színpadra állította a Varázst. A történet – köszönhetően az új szövegkiadásnak – immár elég ismert: a cirkusz idős, visszavonulásra készülő bűvésze, Christian (eredetiben Krisztián) a tündöklő, nálánál 40 évvel fiatalabb légtornász lányt készül feleségül venni (a darabban ezen már túl is vagyunk). Estella azonban tragikus módon szerelmes a cirkusz vad, féktelen, csajozós állatidomárjába. A leglaposabb háromszög-téma. Na, kit fog választani a nő: a biztonságot és szép özvegységet kínáló, kissé unalmas apukapótlót vagy a szőrősmellű, ifjú állat- és nőidomárt, akitől mellesleg várandós.

Amit el lehet mondani a cselekményből, az itt elolvasható. Felmerül viszont, mond-e valamit a mai nézőnek ez a mostani színrevitel. Nem igazán lehet elhinni, amit a plakátszöveg summáz, hogy „romantikus és lenyűgözően bölcs történet”. A bölcs minősítéshez időtlenül aktuálisnak kellene lennie, de sajnos nem az. Átsüt rajta, hogy olyan korban született, melyben a férfi-nő viszony nagyon más volt, a női szerepválasztás korlátozott. Még a tegnapban sem túl időszerű.

Valódi idill – vagy csak illúzió? (Christian: Hirtling István, Estella: Dobra Mara)

Márai drámává akarta kalapálni a kérdést: magához köthet-e idős férfi olyan nőt, aki csak dacból menne (vagy megy) hozzá, és az egyetlen, amit ez a nő érez iránta: a hála, hogy kihúzták a nyomorból. Steril kérdés (pláne a háború végén), képtelen, dramaturgiailag vacak válaszokkal.

Így tehát marad a kérdés: jó színházat látunk-e? Részben. Márai – isten se tudja, miért – lapos papírfigurákat rakott a főhős köré. A legnevetségesebb Maharáma, a lipcsei születésű ál-hindu (Bárnai Péter). A porondra kitalált színpadias mozdulatsor, de főképp az idomító ostor szemaforként előre jelzi, hogy ezzel veri majd az asszonyt. Maharámának még a lélegzetvétele is hiteltelen. Ez az idomár nem küzd, hogy társat kapjon, egyszerűen csak birtokolni akarja az asszonyt.

Cinkosok (Pierrot: Kocsó Gábor, Estella: Dobra Mara)

Estella (Dobra Mara) figurája megrajzolatlan, nincs is igazán akarata, még a hipnózis jelenetben (amikor végül is bejelenti, hogy nem marad Christiannal) sem válik drámaivá a helyzet. A mindenes Pierrot (Kocsó Gábor) tűnik a mellékszereplők közül egyedül olyannak, aki ha színre lép, érezzük, mit csinált előtte, mit tesz utána. Mintha meg lenne írva. Rex istállómester szerepében Varga Zoltán jelenik meg, ő is olyan, mintha nem lett volna előtörténete. Erről Márai tehet, nem adott neki felismerhető jellemet. (És az ilyesmin még egy jó kezű dramaturg sem tud segíteni.)

Két életszemlélet ütközik (Maharama: Bárnai Péter, Christian: Hirtling István)

Christianként Hirtling István sajátos játékot űz a nézővel, hiszen neki kell elvinnie a hátán az egész produkciót. A bűvész – ugye – a műviség, az elkápráztatás mestere. Hirtling minden olyan mondattal, amit nem a lánynak, hanem a mellékalakoknak címez, a mesterkéltség magasiskoláját kínálja. Mindent finoman túljátszik, mintha a porondon lenne. Hogy mindenki jól lásson mindent (mármint amit látnia kell), hiszen mágusként ez a vérévé vált. Persze ő sem küzd a lányért – ellentétben a plakátszöveggel –, hanem mesterségbeli tudással próbálja elámítani. A zsákutcába szaladt kapcsolatból pedig hallatlan eleganciával száll ki – természetesen rezignáltan.

És még valami. A darab végén a varázsló (hú, de túl van magyarázva ez a bűvész = varázsló viszony) pálcája eltörik, jó szájbarágósan, Christian pedig Prospero – egy hasonló pálcatörés után elhangzó – monológját olvassa fel magának. Mintegy összeveti magát a Shakespeare-alakkal. A szín elsötétül. Dráma nem volt, csak a mesterkéltség emléke marad.

Nem állítom, hogy az ifjú Estella boldog lett volna, ha az idős cirkuszi sztár mellett, gyöngéd szeretetbe pólyálva unatkozza végig a férfi hátralevő éveit. A dilemma kapcsán eszembe jut: Hirtling nem is túl régen a fonetika professzorának bőrébe bújva maga mellett tartotta Eliza Dolittle-t. Ám a finálé után a lány milyen életet élhet az önhitt és önző Higgins oldalán?

Christian számára itt a nő és a szőlészkedő öregkor veszett el, de vajon Estella, aki a testi vágyat követve lesz Maharama, az állatszelídítő társa, vajon megússza-e veretlenül a saját hátralevő éveit? Márai számára ez talán nem volt fontos. Ha az lett volna, megírja vagy érzékelteti. Akkor a Varázs emlékezetes, többször is elővett darab maradt volna. Így viszont csak a szállongó porra emlékezünk. Kár.

Fotók: Somfai Sándor

Részletek és jegyvásárlás

Posted in: NÉZŐ, Színház