Már a cilinder sem a régi… | Márai Sándor: Varázs

Posted on 2011. november 23. szerda Szerző:

0


Írta: Tóth Zsuzsanna

Márai Sándor: Varázs - színműMárai Sándor könyve akkor került a kezembe, amikor meglepő módon egybecsengve, a 11. POSzT hivatalos programjának keretében Színház & Varázslat címmel emlékkiállítás nyílt Kiss Manyi és Rodolfo születésének századik évfordulója alkalmából. Egy varázslatos színész és egy bűvészóriás. Színház és varázslat. Kezemben pedig a könyv, a Varázs című dráma, amely egy bűvész és egy légtáncosnő egyértelműen lehetetlen kapcsolatának a végéről szól.

Nem árulunk el túl sokat, ha előre közöljük, hogy az öregedő bűvész pontosan azt teszi, amit tennie kell, bölcs belátással elbocsátja szerelmét, aki nemcsak hogy mást szeret, de másnak a gyermekét hordja szíve alatt. A téma – az idősödő férfi fiatal lány iránt érzett szerelme, illetve ennek lehetetlen kiteljesedése és boldogsága – más Márai-művekben is megjelenik. Mint ahogy ismerős a háromszög téma is, meg az, hogy az egészet jószerint csak az idősebb férfi szereplő szemszögéből látjuk, jobbára az ő monológját halljuk, még akkor is, ha időnként meg-megszólal egy-két (mellék-)szereplő is. Márait szemlátomást csak a főhős érdekli, ám ő sem az összetettsége révén. (A szereplők mélyebb jellemrajza, motivációi többnyire elsikkadnak.) Erkölcsi kérdésként vetül fel ezekben a művekben, hogy joga van-e szeretni az idősebb férfinak a fiatal lányt, vagy mindenképpen át kell adnia a helyet a fiatalabb, erősebb hímnek. Alig van harc, alig van tépelődés, szinte csak az eleve elrendeltség szomorú mélyhegedűit halljuk.

A Varázs, bár felépítésében kétségtelenül szépen összerakott darab – valószínűleg nem tartozik a legjobb Márai-művek közé. Nehéz elképzelni, hogy éppen a háború utolsó évében – ilyen, a valóságra a legkevésbé sem reflektáló – mű születhessék jelentős írónk tollából. (A darab 1944-ben íródott, ’45-ben mutatta be a Vígszínház.) Mintha a cirkusz zárt világának bűvkörében élő szereplők számára a külvilág nem is létezne.

A Márai által idézett, a világirodalomban és az életben egyaránt közhelynek számító, háromszög-sztori szinte mentes a feszültségektől. A főhős, a korosodó, már divatjamúlt bűvész egy napját látjuk. Ezen a napon – ahogy mondja – szembesül élete nagy kérdéseivel, ezen a napon letisztul minden. Miért érezzük úgy, hogy minden réges-rég elrendeztetett, s most csupán a nem túl fényes finálét látjuk?

A megírás korához közeli, az akkor éppen eltűnőben lévő világ, a szállodai-polgári miliő, a bűvész számára csak kölcsönkért jólétet, mintsem valódi közeget jelentő életnek a megidézése nagyon távol áll a mai olvasótól. Ez a szállodai lét – kellemes szállodai lakosztályban vagyunk két felvonásban is – nem az otthona, nem lehet az otthona a cirkusz világát egykor uraló bűvésznek. De már idegen ott is. Onnan is, innen is elvágyik, de az egyszerű élet (kis ház, igazi otthon Estellával) éppen úgy nem az ő élete, mint amennyire a biztonságot elképzelni is nehezen tudó lánynak sem az.

Az örök idegenség, a világutazók (világcsavargók) sajátja. Hiába vegyes a cirkuszi társadalom, hiába vágyik többre Krisztián, csak abban a hierarchiában van még mindig respektusa, bárha többé már nem hasznos tagja. Nem jönnek be a nevére, eljárt felette az idő. A szituáció – a cirkuszi világ, s ebben a választás elé állított szereplők – éppen azért nem hordoz feszültséget, mert ebben a közegben egyszerű érvek mellett hoznak döntéseket. Amíg sikeres vagy, kíváncsi rád a közönség, addig te vagy a csúcson. Utána már nem vagy érdekes. Ilyen szempontból akár korszerű is lehetne a történet.

A történet kiemelt napja, jelesül a fiatal nő, a légtáncos, trapézművésznő Estella születésnapja, akit bűvészünk feleségül vett. Kicsit úgy tűnik, hogy öncélúan, kihasználva a nő terhességből adódó szédülését, a trapéz elhagyását – meg a magányosságát. Egyébként szép idill lehetne az övék, a szerelemre lobbant idősödő férfi, a biztonságra vágyó és azért hűséggel és odaadással fizető nő, aki gyermeke kedvéért vállalná a szerelemtelen életet… Egy-egy pillanatban akár drukkol is a női olvasó, hadd legyen teljes a már-már szappanoperai idill. Jöjjön az értékek felismerése, a magasabb rendű célok vezérelte, nem „húsból”, de tiszteletből, egymás megbecsüléséből fakadó boldogság. De nem jön.

Az ünnepi vacsora csúcspontja lenne az ajándék, a kis ház átadása, az otthon, amely biztonságot jelent majd a porondtól elbúcsúzó párnak. Krisztián élhet a könyveinek, gondoskodhat vállalt családjáról, és így betagozódva a polgári társadalomba, Estella jó körülmények között nevelhetné fel gyermekét, szerető férje oldalán.

De más vágyak is vannak a háttérben. Maharama, az állatszelídítő tigriseket akar, Estella viszont Maharamát…

Természetesen nincs happy end. A végén mindenki boldogtalan marad (lesz). Főhősünk, Krisztián is. Tudja végzetét, elfogadja a sorsát. Meg se rendül belé, hogy az élete csődbe jutott. Rezignáltan veszi tudomásul a változtathatatlan tényt. Viszont kitűnően erősíti saját imázsát azzal, hogy éppen úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle, elegáns és nagyvonalú, még egy „fantasztikus” bűvészmutatványra is futja erejéből.

A Nő – Estella – mint Márai más műveiben is, szinte alig létező. Van, felvázolják alakját, tárgya vetélkedésnek, szerelmi harcoknak, de egyáltalán nem központi figura. Érzelmeiről, akaratáról, véleményéről szinte semmit nem tudunk. Egy-két mondathoz jut csupán a nő, aki felismeri sorsát, de ez a felismerés szinte azon nyomban elenyészik. Felvillan boldogtalan jövője a most a csúcson lévő állatszelídítő mellett, akinek pedig csak nyűg lesz a nyakán későbbi kalandjai során. Mintha ilyen életfoszlányokkal lenne teli a vékonyka történet is. Megmoccan egy-egy érzés, egy-egy emberi vágy, akarat, álság, árulás; felvillan, azután kihuny. Estella legerősebb motivációja a fiatal férfi, Maharama iránti erotikus vágya. A test dönt, s ő elhagyja Krisztiánt, az ösztöneire hagyatkozik. Tisztességes akar lenni vele szemben, nem fogadná el a drága bundát, de a nagylelkű bűvész miatt még ez az elégtétele sincs meg, Krisztián ugyanis utána küldi.

A fiatal tigrisidomár férfi jellemtelen, a nő számára ez valószínűleg csak a jövőben válik egyértelművé. Illetve, tudja ő azt jól. De ahogy a nők elkábulnak Maharama vonzerejétől, úgy Estella is belekábul. Uralja a fenevadakat, és uralja a nőket. Pedig csak a pénz kell neki, a lehetőség álma megvalósításához, a legjobb tigrisek megvásárlásához – s ezt Krisztián gesztusa meg is teremti számára.

A cirkusz téma sémái nagy vonalakkal megrajzoltak; a gonosz és álságos porondmester, az identitászavaros, indiai-lengyel tigrisszelídítő, a kiöregedett, hűséges bohóc, a szépséges trapéztáncosnő, a magasabb rendű bűvész – nem teljesednek ki. Mindenkit Krisztián szemével látunk, a bágyadt boldogság-remény, és a bágyadt lemondás szemüvegével.

Márai Sándor

Márai Sándor

A dráma voltaképpen hiányolja a drámát. Nem úgy, mint mondjuk Csehov drámái, hogy a szereplők elbeszélnek egymás mellett, itt alig van igazi párbeszéd, jószerivel csak információcsere zajlik. Mintha mindenki csupán azért beszélne, hogy a történet kikerekedjék. Az erkölcsi kérdésnek álcázott tehetetlenség – nagylelkűség, a szerelmes önfeláldozó gesztusa – sem nem vonzó, sem nem ad katarzist. A szereplők érzelmi állapotában alig van változás, talán csak a szállodai lakosztály másik szobája, no meg Krisztián élete ürül ki végleg.

Ahogy Márait olvasni időnként nagyon jó, úgy olvasni jó ezt a drámát is. Szép, ám kevéssé találó az utalás a végén; Prospero és Krisztián között nehezen találok párhuzamot. Nehéz dolog igazi drámaként megélni a bűvész törpe tragédiáját. Mégis valószínűnek tartom, hogy előbb-utóbb újra a színpadon látjuk – talán éppen a bemutató Estellája, Tolnay Klári emlékezete okán.

Adatok: A könyv fülszövege

Márai Sándor: Varázs

Helikon Kiadó, 2011