Elena Ferrante: Briliáns barátnőm (részlet)

Posted on 2017. június 9. péntek Szerző:

0


| 2. |

Amikor Liláról levették a gipszet, és előbukkant alóla vékonyka, fehéres, de tökéletesen működő karja, az apja számot vetett magával, és bár szemtől szemben nem beszélt róla a lányával, Rinón és Nunzián keresztül engedélyezte neki, hogy iskolába járjon, nem is tudom, micsodát tanulni: gyors- és gépírást vagy számfejtést, vagy háztartástant, vagy mind a hármat.

Lilának nem fűlött hozzá a foga. A tanárok behívatták Nunziát, panaszkodtak, hogy a lányának sok az igazolatlan hiányzása, zavarja az órát, viszont ha feleltetik, meg sem mukkan, öt perc alatt elkészül a feladatokkal, utána nekiáll piszkálni a többieket. Aztán Lila elkapott egy csúnya influenzát, pedig korábban sosem volt beteg, és olyan beletörődéssel fogadta, hogy a vírus hamar kiszívta minden erejét. Teltek a napok, de csak nem sikerült rendbe jönnie. Amint kitette a lábát a lakásból, sápadtabban, mint valaha, újra felszökött a láza. Egyszer láttam az utcán, úgy nézett ki, mint egy szellem, mint a mérges bogyókból belakmározó kislány szelleme Oliviero tanárnő könyvében a rajzon. Ezután elterjedt a hír, hogy nem sokáig húzza már: kibírhatatlan szorongást ébresztett bennem, hogy elveszíthetem. Végül mégis felépült, szinte akarata ellenére. De az erőtlenségre hivatkozva alig-alig járt be az iskolába, és év végén megbukott.

Nekem is meggyűlt a bajom az új iskolámmal. Nagy reményekkel indultam neki, és noha vonakodtam bevallani magamnak, örültem, hogy Gigliola Spagnuolo a társam, és nem Lila. Valahol legbelül titokban előre élveztem, hogy olyan iskolába fogok járni, ahová Lila nem juthat be, ahol Lila hiányában a legjobb leszek, és ezzel alkalomadtán eldicsekedhetek neki. De rögtön botladozni kezdtem, jó néhányan ügyesebbnek bizonyultak nálam. Gigliolával együtt megrekedtünk a középszerűség mocsarában, mint két riadt kis állat, és egész évben azért küzdöttünk, nehogy az utolsók közt találjuk magunkat. Rettentően megviselt. Szép lassan kicsírázott bennem a gondolat, hogy Lila nélkül sosem lehet öröm számomra a legjobbak igazán szűk csoportjához tartozni. Reggel a bejáratnál időnként összefutottam Alfonsóval, don Achille legkisebb fiával, de úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Nem tudtam volna mit mondani neki, úgy gondoltam, Alfredo Peluso jól tette, hogy megölte az apját, nem jöttek a számra vigasztaló szavak. Az árvasága sem hatott meg, mintha egy kicsit neki kellett volna bűnhődnie a sok rettegésért, amit don Achille hozott rám. Egy fekete szalag volt a kabátjára varrva, sosem nevetett, elvolt magában.

Másik osztályba járt, és azt beszélték, nagyon okos. Aztán megtudtam, hogy nyolcas átlaggal zárta az évet, és nagyon elkeserített a dolog. Gigliolát megbuktatták latinból és matematikából, én épphogy csak átmentem mindenből.

Bizonyítványosztásra a tanárnő behívatta anyámat, és ott előttem közölte vele, hogy latinból csak a nagylelkűségének köszönhetően menekültem meg, de különórák nélkül jövőre biztosan nem fog sikerülni. Dupla megaláztatás volt: szégyelltem, hogy nem vagyok képes olyan jól tanulni, mint az általánosban, és szégyenkeztem a tanárnő és az anyám közötti ordító különbség miatt. A tanárnő kecses volt, jól öltözött, ékes olaszsággal beszélt, ami valamelyest az Iliász nyelvezetére hasonlított; anyám torz volt, ócska cipőben, fénytelen hajjal, és a nyelvjárásról időnként döcögős, nyelvtani hibáktól hemzsegő olaszra váltott. Anyám is érezhette ennek a megaláztatásnak a súlyát. Hazament, mogorván, és elmondta apámnak, hogy a tanárok nincsenek megelégedve velem, és hogy neki úgyis elkél itthon a segítség, úgyhogy abba kell hagynom a tanulást. Összevesztek, sokat vitatkoztak, végül apám kijelentette, hogy mivel én mégiscsak átmentem, míg Gigliolát két tárgyból is elmeszelték, megérdemlem, hogy folytathassam. Tikkasztó nyár volt, leginkább Gigliolával töltöttem, az udvarban és a tavaknál. Gigliola gyakran mesélt az egyetemista srácról, aki korrepetálta, és szerinte szerelmes volt belé. Hallgattam, és unatkoztam. Néha láttam Lilát Carmela Pelusóval lófrálni, Carmela is elkezdett valamilyen iskolát, és őt is megbuktatták. Éreztem, hogy Lila már nem akar a barátnőm lenni, és álomkórszerű fáradtsággal telepedett rám ez az érzés. Néha le is dőltem szunyókálni, reménykedtem, hogy anyám nem veszi észre.

Egyik délután tényleg elaludtam, és amikor felébredtem, nedves volt a lábam között. Kimentem a vécére megnézni, mi történt, és láttam, hogy véres a bugyim. Megijedtem, nem is tudom, mitől, talán anyám várható szemrehányásaitól; jól kimostam, kicsavartam, és visszavettem vizesen. Azután kimentem az udvarra a forróságba. Zakatolt a szívem a rémülettől. Találkoztam Lilával és Carmelával, elsétáltam velük a parókiáig. Éreztem, hogy újra elázom odalent, de azzal nyugtattam magam, hogy csak a vizes bugyi az. Amikor elviselhetetlenné vált a félelem, odasúgtam Lilának:

– Mondanom kell neked valamit.
– Mit?
– Csak neked akarom elmondani.
Megragadtam a karját, próbáltam elrángatni Carmelától, de Carmela követett minket. Annyira aggódtam, hogy végül elmondtam mindkettejüknek, de Lilához fordultam:

– Mi lehet?
Carmela tudta. Neki már egy éve megvolt a havibaja.
– Normális – felelte. – A nők így működnek. Vérzel pár napig, fáj a hasad és a hátad, aztán elmúlik.
– Biztos?
– Biztos.
Lila csendje közelebb sodort Carmelához. Rokonszenvessé tette, hogy megnyugtató természetességgel mondta azt a keveset, amit tudott. Végigbeszélgettük Carmelával a délutánt, egészen vacsoraidőig. Tehát ebbe a sérülésbe nem szoktak belehalni. Sőt azt jelenti, hogy „nagy vagy, és lehet gyereked, ha egy fiú a hasadba teszi a micsodáját”.

Lila hallgatott minket, nem szólt semmit, szinte semmit. Megkérdeztük, hogy neki is megjött-e már, tétovázott, aztán kelletlenül kinyögte, hogy nem. Hirtelen kicsinek láttam, kisebbnek, mint valaha. Csont és bőr volt, hat-hét centivel alacsonyabb nálam, és holtsápadt, annak ellenére, hogy a szabadban töltötte a napokat. És megbukott. És azt sem tudja, mi fán terem ez a vérzés. És egyetlen fiú sem vallott még szerelmet neki.

– Megjön majd neked is – vigasztaltuk színleg.
– Leszarom – mondta –, nekem azért nincs, mert nem akarom, hogy legyen, undorodom tőle. És attól is, akinek megvan.
Sarkon fordult, és elindult, de aztán megállt, és megkérdezte:
– Milyen a latin?
– Szép.
– Jól megy?
– Nagyon.
Gondolkodott, aztán kibökte:
– Direkt buktam meg. Nem akarok iskolába járni.
– És mit fogsz csinálni?
– Amihez kedvem van.
Elment, otthagyott minket az udvar közepén.
Színét sem láttuk többé a nyáron. Jó barátnők lettünk Carmela Pelusóval: habár idegesítően ingadozott a túl sok vihogás és a túl sok siránkozás között, korábban olyannyira Lila hatása alá került, hogy időnként a hasonmásának tűnt. Ugyanúgy beszélt, mint Lila, az ő kedvenc szófordulatait használta, ugyanúgy gesztikulált, és próbálta a járását is utánozni, noha külsőre inkább rám hasonlított, csinos volt és pufók, majd kicsattant az egészségtől. Tetszett is meg zavart is ez a bitorló utánzás. Egyrészt bosszantott, hogy néha már-már karikatúraszerű, ahogy Lilát majmolja, másrészt elbűvölt, mert Lilát láttam benne viszont, még ha felhígítva is. És végül ezzel láncolt magához. Elmesélte, mennyire utálja az új iskoláját: a többiek folyton piszkálják, a tanárok meg pikkelnek rá. Mesélt az apjánál tett látogatásokról a poggiorealei börtönben, melyeket mindig végigzokogott az anyjával és a testvéreivel együtt. Az apja ártatlan, mondta, don Achillét egy fekete lény ölte meg, aki kicsit férfi, de inkább nő, a patkányokkal él a csatornákban, és nappal is előjön szörnyűségeket elkövetni, aztán visszabújik a föld alá. És elmesélte, egy bizonytalan félmosollyal, hogy szerelmes Alfonso Carracciba. Rögtön utána sírva fakadt. Meggyötörte és kikészítette ez a szerelem: a gyilkos lánya beleszeretett az áldozat fiába. Valahányszor meglátta Alfonsót az udvaron vagy az úton, az ájulás környékezte.

Nagyon megérintett, hogy ezt is megosztotta velem, megerősítette a barátságunkat. Carmela megesküdött, hogy még senkinek sem beszélt róla, Lilának sem: biztosan azért nyílt meg előttem, mert már nem bírta magában tartani. Tetszettek Carmela drámai kijelentései. Végigvettük a szerencsétlen szerelem lehetséges következményeit, aztán elkezdődött az iskola, és nem maradt időm Carmelára.

Micsoda sztori. Talán még Lila sem tudott volna ilyet kitalálni.

Fordította: Matolcsi Balázs

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
Park Könyvkiadó, Budapest, 2016