Duke Ellington: Sacred Concert | A Honvéd Férfikar az MTA dísztermében

Posted on 2017. június 7. szerda Szerző:

0


Riederauer Richárd

Bedő J. István |

Az idei bérleti koncertsorozat záró darabja – mint rendesen – ritkán játszott és kevéssé ismert mű, legalábbis ami a hangversenytermeket illeti. A dzsessz egyik pápája, Duke Ellington a szerzője a Sacred Concertnek, vagyis a Megszentelt koncertnek.

Ellingtonról minden tudni­való elolvasható a dzsesszlexikonokban, ám kiemelni most csupán két dolgot szükséges, hogy mélyen hívő, vallásos ember volt, és hogy egész lényét áthatotta a zene. Ez utóbbi főleg azért figyelemreméltó, mert muzsikusként mindenféle stílust magába szívott, és olyasmit teremtett meg, aminek nagyon sok követője lett. Hogy egy kicsit belekeveredjünk az amerikaiak és a zene történelmébe: Ellington fiatalkora a nagy gazdasági felfutás éveire esik, amikor pedig a húszas évek elején muzsikálni kezd, mindenhol élő zene szól, a kisebb, 5-8 tagú dzsesszzenekarok repesztik szét muzsikájukkal a szórakozóhelyeket, de még az utcákat is (legalábbis például New Orleans-ben). A terep az improvizáló, tehetségű szólistáké. Igen ám, de 1927-ben bemutatkozik a hangrögzítés a filmiparban, és a filmvászon szinte kiköveteli magának a zenés filmet, a revüt, a minél látványosabb, minél több tagú zenekarokat.

Megváltozik a muzsika ritmusa is, a ragtime, a dixieland mellett, majd helyébe lépve egyenletes és lendületesebb zene hódít – ez a swing/szving. A swing ritmusára épülve zenekarok alakulnak, melyekben immár nem a szólista, hanem a karmester a legfontosabb tényező: a jazzbandek réz- és fafúvósaiból – meg persze a ritmusszekcióból – kinő a big band, a nagyzenekar, aminek már kevés köze van ugyan a jazz hagyományos megszólalásához (fegyelmezettségével inkább a szimfonikus zenekarra emlékeztet), és zeneként is inkább tánczene, de azért nem is felejti el forrásvidékét.

A teljes stáb : a Budapest Jazz Orchestra és a Honvéd Férfikar

Ellington nagyzenekar vezetőjeként, hangszerelőként vagy zeneszerzőként ezt mind hordozta magában. Zenéjének népszerűsége a háború után, de még a rock előtt kissé visszaesett, majd ismét fölemelkedett. Káprázatos mennyiségű népszerű (pop) dal is az ő szerzeménye, és soha semmit nem is tagadott meg. Érett fejjel, majd még idősebb korában szánta el magát kifejezetten egyházi „felhasználású” mű megalkotására, így született az először 1965-ben bemutatott Megszentelt koncert. A tíztételes mű semmilyen egyházi liturgiát nem követ – csak a komponista lelkét.

Ismert egy anekdota (talán legenda) a bolondról, aki a Madonna előtt úgy fejezi ki tiszteletét, hogy bukfencet vet szobra előtt. Mert abban mutatott nagy talentumot. A Megszentelt koncert is ilyesfajta tisztelgés, melyet az őszinte hit indít útjára.

A kombináció sajátos, a Budapest Jazz Orchestra végtelenül fegyelmezett réz- és fafúvósai dominálnak az egyik oldalon, őket egészíti ki az elemi erejű Honvéd Férfikar, vagyis már a felállásból lehet arra számítani, hogy két orkán szalad egymásnak szembe. Néha így is történt.

Sipos Marianna

A Praise God Heaven (vagyis Dicsőség Istennek a mennyekben) – ha klasszikus lenne, azt mondanám indító Allegro – rendkívül erős kórushangzással taszítja mellbe a hallgatót, de ezt rögtön elcsendesíti a Heaven (Mennyország) tétel Sipos Marianna hajlékony szopránjával, mellyel a zongora koncertál, majd meglepetésszerűen szaxofonszóló veszi át a dallamot, és a rézkórus némi bossanovás beütéssel folytatja. A kórus ismételt belépése a hatalmas dinamikai különbségekkel mintha arra utalna, hogy Ellington a kórushangzásban a bigband lehetőségeit próbálgatta.

A Freedom tétel jellegzetesen afroamerikai beütésű, a szabadságvágy többtételes műve. A háromszori megszakítás és újrakezdés zavarbaejtő ugyan, ám szinte nyomatékosítja a jazz gyökereiből táplálkozó zenét. Egy fokozatosan növekvő erejű kórusmegszólalás után szordínós harsonahang, improvizációnak ható zongoraszólam hangzik fel, s nem elég ez, a kórus kíséret nélkül szólal meg ismét, majd Frech Zoltán tengermély basszusa mond prózai szöveget.

A Freedom folytatása sem kevésbé zavarba ejtő, a zongorás felvzetés után még magunkhoz térni sincs időnk, amikor óriási Freedom szövegű kóda hangzik el. A következő altételben a kórus líraian adja a Freedom szót, majd a következő szvinges tételben sok nyelven hngzik fel a Szabadság szó, míg végül a kórus egy elhalkuló, majd ismét orkánszerűen felerősödő freedommal búcsúzik e tételtől.

A következő The Shepherd (vagyis a keresztény terminológia szerinti Jó pásztor) majdnem tánczenéhez közelít, ismét blues jellegű indítás a zongorán, majd a csak zenekari tételben szordínós recsegő trorombitaszó is hangzik – de egyáltalán nem kellemetlenül.

The Majesty of God (Isten fensége) a címnek megfelelően méltóságteljes szoprán és zongora, melybe a kórus lép be, és végül 3/4-es, majd egyre élénkebb 6/8-os kóda hangzik fel– tisztára operai felvonászárás jelleggel (pedig van még hátra a műből).

Come Sunday, vagyis Jöjj, vasárnap (ám mivel vallásos műről van szó, helyesebb a Jöjj, Úrnapja) a tétel, melyet csak Sipos Marianna és a kórus adott elő, kissé himnikusan, és kellő hangulatváltással máris az Ótestamentumban vagyunk: Dance David, aminek az értelemszerű fordítása Táncolj, Dávid lehetne. Hát ez tényleg tánczenés: dobszóló és szaxofon indítja, majd belép a kórus, hangzásában Orffra emlékeztető átmenet a szving és a középkori vágáns dalok között. És hogy a táncos jelleg még erőteljesebb legyen: a dob sztepptánc hangját teszi a megszólalás alá.

Az Almighty God (Mindenható Isten) derűs fintor és tisztelgés a múlt zenéje előtt: gregorián jellegű indítás, ami aztán 4 szólamra bomlik szét, ritmusa lágy szving, és mivel a zenekari szólamok: zongora pozán és bőgő – szinte tökéletes a bárzenei hangulat.

A talányos T.G.T.T. cím jelentése Too good to Title (vagyis kb. Túl jóságos, hogy nevén nevezzem) impresszionista hatású, szöveg nélküli szvinges szoprán szóló (sok felvételét őrzi az internet), melyben a szólista megint megmutathatta, hogy mennyire nagy biztonsággal kezeli az egyáltalán nem egyszerű dallamot.

A záró Praise God and Dance (Magasztald az Urat és táncolj) – felszólítás az égi katedrálisnak és a mennybéliekhez. Nehezen lehetne különösebbet elképzelni, mint ez a finálé, amelyben mindenki teljes hangerővel dicséri a Teremtőt. A hangszerelés a legjobb musical irányokat követi, a kórus, a big band és a női szólista váltogatva jut szerephez (a szoprán még egy impró jellegű, hottoló, de nagyon fegyelmezett vezető szólamot is kap), mögötte meg bújkál a címadó mondat…

Ahogy a hozzáférhető felvételeken láttam, a dzsessz-zenekarral hangcsatázó kórus általában kisebb és vegyeskar. Annál nagyobb erény, hogy a Riederauer Richárd dirigálta Honvéd Férfikar számára készült egy újabb átdolgozás – és igen sikeres volt a zsúfolt nézőtér előtt.

Fotók: Korbély Attila

Posted in: Koncert, NÉZŐ