Ormos Mária: Remények és csalódások (részlet)

Posted on 2017. június 7. szerda Szerző:

0


Fészekmeleg

Etnikai eredet és vallás szerint zavaros családba születtem, az otthoni élet és hangulat azonban nem volt zavaros, sőt a válság ellenére borús sem volt. Szerencsére apám állása stabil maradt. Ő egy tiszai ármentesítő magánvállalat alkalmazottja volt, és a Tisza nem tette meg azt a szívességet, hogy a válság miatt csendben maradjon. Bármikor fenyegethetett árvízzel, úgy hogy állandóan ellenőrizni kellett, és ha szükség volt rá, javítani kellett a gátakat, illetve be kellett avatkozni. Azok a veszélyek tehát, amelyek az állásvesztéssel jártak, és emberek millióit fenyegették, az Ormos család háza táján nem jelentek meg.

A ház. A fiatal Ormos házaspár eleinte lakást bérelt, amelyre egyáltalán nem emlékszem. Jól előttem van viszont az első ház a debreceni Agárdi utcában, amelynek kertje is volt. A ház két részből állt. A tulajdonosok lakták az utcai két szobát, valamint az lalakban elhelyezkedő nyúlvány egy részét, ahol egy további szoba, valamint a konyha és a fürdőszoba helyezkedett el. A nyúlvány további részében egy asszony lakott három lányával, és egy másik helyiségben egy idős házaspár: Géza bácsi és Eszti néni. Az utóbbiak a lakhatás fejében némi házimunkát végeztek. Géza bácsi fát vágott, úgymond, gondozta a kertet, jóllehet a gondozni való javát a mama végezte el, Eszti néni pedig olykor, nagyobb vendégeskedést követően elmosogatott. Jóllehet a házhoz tartozó udvart szegélyezte egy virágágyás, ezzel Géza bácsinak nem volt dolga, és mivel a ház mögötti, elég terjedelmes földdarabon gazon és néhány bokron kívül más nem termett, tennivalója ott sem akadt.

A mama az utóbbi földdarabbal vélhetően azért nem kezdett semmit, mert az egész toldott-foldott otthonnal elégedetlen volt. Addig kuporgatott és nézegetett az eladó házak körül, mígnem kiszemelt magának egyet. A meglévő tulajdon eladásából és a megspórolt pénzből az áhított házat azonban nem lehetett megvenni. Kölcsönre volt tehát szükség. Anyám nem a bankhoz, hanem az apósához fordult kölcsönért. Az Agárdi utca esetében ezt egyszer már megtette, és mivel az arra kapott összeget hiánytalanul visszafizette, az öregúr a kért kölcsönt minden további nélkül a rendelkezésére bocsátotta.

Mindenesetre, ez a második ház már megfelelt egy középosztálybeli színvonalnak. Kertes övezetben, a „tisztviselőtelepen” helyezkedett el. Négy tágas szobája mellett magában foglalt egy nagy előszobát, konyhát, kamrát, fürdőszobát, két vécét, és egy jókora kert vette körül. Az előkerten kívül a ház háta mögött húzódott egy jókora terület, amely két sávra oszlott. Az egyikben gyümölcsfák ontották terméseiket és alattuk, közöttük zöldségek növekedtek. A másik, füvesített részben helyezték el a gyerekek számára a hintát, amelyhez gyűrű és nyújtó is tartozott, valamint a homokozót. Volt itt továbbá ól a disznóknak, ketrec a tyúkoknak, és terpeszkedett még egy előkelő garázs is, amelynek viszont csak „tervezett” lakója volt.

Apám fizetése ekkoriban, 1939-től kezdve, jócskán megemelkedett, aminek hála felújult a fürdőszoba, ahol már gázbojler működött, a sparherd mellett helyet kapott a gázrezsó, a kis rádiót felváltotta egy „világvevő” készülék, és hamarosan megcsendült a telefon. A papa azon gondolkodott, hogy megveszi a hivatal lecserélésre ítélt kocsiját. E tervről azonban lemondott, mert az állam kezdte „behívni” a teherautókat, autókat, sőt a szekereket és a kerékpárokat is. Azt mondta, hogy a kormány számára nem vásárol autót.

Visszagondolva ezekre az évekre, meglehetősen paradoxnak tűnik, hogy a legjobban akkor élt a család, amikor az ország vészesen közeledett a háborúhoz. A titok abban rejlett, hogy a nagy állami beruházás (győri program) és a német megrendelések következtében fellendült a gazdaság. Jobban, mint 1920 óta bármikor. Mi több, nemcsak az ipar virágzott, de az agrártermékek is gazdára leltek. A magyar gazdaság nem tudott annyi árut kibocsátani, amennyit a német piac ne kebelezett volna be. A fellendülő szakaszban szinte mindenki jobban élt, mint előtte, ám ez nem tartott sokáig. Hamarosan felváltotta a szűkölködés, a jegyrendszer, sok férfiembert ért utol a „behívó”, majd a frontszolgálat.

Kik voltak a ház lakói? Ormos János, az apám. A famíliában az egyetlen, aki férfiágon visszavezethette nevét és eredetét IV. Béla királyunk koráig. Visszavezethette volna, ha tud erről a történetről, ámde sejtelme sem volt róla. Jómagam az Egyesült Államokban járva értesültem erről egy idős, távoli rokontól, aki kutatásokat végeztetett a magyar Országos Levéltárban. Ennek eredménye volt egy oklevél, amelyben iv. Béla intézkedett egy adományról két Ormos testvér javára. A birtok északkeleten, a későbbi Kárpátalján, a mai Ukrajnában feküdt. Egyébként még a huszonegyedik században is vitatott volt, hogy a nevet hosszú vagy rövid ó-val kell-e írni. Az ékezethívők azzal érveltek, hogy a név viselői magas növésére utal, tehát minden bizonnyal Ormósok voltak, csak a latin nyelvű iratban az ékezet természetszerűleg eltűnt. Mások viszont úgy vélték, hogy ha eltűnt, akkor tűnjön is el.

Saját családomban mindenesetre eltűnt. Amikor jóval később az Ormósok egyik ágának feje nemesi oklevelet kapott, a hozzátartozó előnév, a „csicseri-pusztai” arra vallott, hogy a birtok változatlanul Kárpátalján van. Ung megyében volt egy Csicser nevű helység (ma is létezik Čičarovce néven), és hihető, hogy ehhez hozzátartozott egy puszta. Egy távoli rokon, a Temes vármegyei és temesvári főispán leszármazottja valamikor az 1930-as években kérelmezni akarta a nemesi név használatát, ami időközben elkopott. Ehhez kérte nagyapám támogatását is, az öregúr azonban elhárította a javaslatot. (Később bemutatom id. Ormós Jánost, és akkor a kérdésről bővebben is lesz szó.)

Az Ormósok klánja a reformáció/ellenreformáció küzdelmeinek hevében kezdett osztódni. A reformáltak ekkoriban már az Alföldön éltek, és ott is maradtak, míg a katolikus hitűek belföldi emigrációba vonultak. Az ország nyugati vidékére mentek, de utóbb jutott belőlük a Bánságba is. Magától értetődik, hogy a birtokukat nem vihették magukkal, hanem valami más foglalkozás után kellett nézniük. Apai dédapám, Lajos Győrben nevelkedett, és itt állt be a Kossuth által toborzott seregbe. A szabadságharc bukása után egy ideig bujkált, majd kitanulta a cipész/csizmadia szakmát, és Győr város legkeresettebb csizmadiamestere vált belőle. Egy ízben elolvashattam az általa vezetett naplót, amely azonban mára elveszett. Arra emlékszem, hogy az eleje telítve volt hazafias meggyőződésének hangsúlyozásával, azután azonban már csak gyermekei születését örökítette meg. A korábbi asszonyokról mit sem tud a családi krónika, az viszont biztos, hogy a dédpapa nejét Pilvax Jozefának hívták, ami azt jelenti, hogy apai dédanyám cseh nő volt.

A csicseri-pusztai Ormós Zsigmond az Arad vármegyei Pécskán született egy előkelő, de nem gazdag családban. Apja, József, aki használta a nemesi előnevet, vármegyei esküdt volt. Zsigmond huszonegy éves, amikor a vármegye megválasztotta írnoknak saját országgyűlési követéhez beosztva. Így került 1834-ben Pozsonyba. Lelkesedett a Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc által meghirdetett reformokért, majd közel került Kossuth Lajoshoz is. Itt írta meg Szabadelmű levelek vagy democrat lapdacsok arisztocrat görcsök ellen című első hosszabb munkáját, amelyet 1836-ban névtelenül külföldön adtak ki (Lipcsében). 1848-ban országgyűlési követ lett. A szabadságharc bukása után börtönt szenvedett, majd miután amnesztiában részesült, emigrált, és csak 1860-ban tért haza. Emigrációs éveiről nem maradt fenn híradás, csak az bizonyos, hogy nem követte Kossuth útját. Hazatérte után Temes vármegyénél kapott állást, és ettől kezdve karrierje szakadatlanul felfelé ívelt. Előbb a vármegye, majd ezzel együtt Temesvár város főispánja is lett. Adminisztratív teendői mellett élete végéig áldozott írói hajlamának, aminek több regény, művészettörténeti és történeti feldolgozás volt köszönhető. Kiterjedt levelezést folytatott több nyelven. Kapcsolatban állt román kollégával is.

Ami viszont nagyapámat, id. Ormós Jánost illeti, nem tudni, hogy vajon házassága által erősödött-e a „magyar vonal”, vagy éppen tovább gyengült. Az említett győri csizmadia, Lajos ugyanis oly tehetségesnek vélte János nevű fiát, hogy elküldte Bécsbe, a műszaki egyetemre, ahol nagyapám vízmérnöki diplomát szerzett, és megismerkedett egy Geisinger Júlia nevű lánnyal, akit utóbb feleségül vett. Mielőtt Júlia történetébe belebocsátkoznék, megemlítem, hogy nagyapám iskolai végbizonyítványa szerint négy osztályt Győrben, a további négyet a pesti „főreál tanodában” végezte, nagyon jó eredménnyel. Nem csoda tehát, hogy az apja ezen felbuzdulva egyetemi végzettséget akart biztosítani számára. Úgy tűnik, hogy egyúttal hozzásegítette leendő feleségéhez is.

Ami Júliát illette, vezetékneve szerint nem volt magyar. Csakhogy ez egyáltalán nem biztos. Ebben az időben meglehetősen sok gyereknek maradt ismeretlen az apja, ám Júliának nemcsak apja, de anyja sem volt. Mármint a hivatalos papírok szerint. Hamarosan színre lépett viszont Karl Edward Geisinger úr, foglalkozására nézve vadász, majd fővadász, és a csecsemőt adoptálta. Hinni lehetne, hogy ő volt az apa, amit a családja előtt el akart titkolni, és ezért választotta az adoptálási mókát, csakhogy egyéb körülmények miatt ez kevéssé valószínű. Júlia 1860. november 26-án született, Geisinger pedig 1861. május 9-én megnősült. Az arát Kreibel Teréznek hívták, akinek vélhetően egy „zabigyerek” ellen nem lett volna kifogása, mivel ő maga is az volt. Nem is volt kifogása Júlia ellen, hiszen az adoptálásban „anyaként” ő is részt vett. Kreibel Teréz történetének különlegessége, hogy az anyja maradt névtelen, míg apja, egy Gerson József nevű katona „odaadta” Kreibel Ferdinánd pozsonyi polgárnak. Teréz később eltűnt Júlia történetéből.

Ki a csoda ez a Geisinger, és vajon miért viselkedik ily kevéssé érthető módon? Kezdem azon, hogy születési helyként Selmecpatakot adta meg, ilyen helység azonban sem a térképeken, sem a lexikonokban nem található. Selmecpatak leginkább egy tanya neve lehetett. Selmec nevű patak létezik ugyan, egy patakban azonban nehézkes megszületni. Mindenesetre valószínű, hogy Geisingerék valahol Selmec környékén éltek, vagyis a felvidéki szász közösségnek lehettek a tagjai. Foglalkozásra nézve Karl apja fővadász volt, és fia követte e pályán. Magánember azonban aligha lehetett vadász vagy fővadász abban az időben, amikor ilyen állást vagy a kormány, vagy egy olyan nagyúr létesíthetett, aki kiterjedt erdővel és vadállománnyal rendelkezett. Karl Geisinger tehát minden bizonnyal egy nagybirtokosnál volt állásban. Tudni kellene tehát, hogy e vidéken vajon ki volt a „gazda”. Bizonytalan szálak az Erdődy famíliához vezetnek, amely a tizenhatodik század második felétől kezdve emelkedett fel, és óriási birtokok tulajdonába jutott a magyar terület nyugati felében, a Felvidéken és a Dunántúlon, továbbá hithű Habsburg-pártiságuk következtében a család számos tagja jutott magas méltóságokhoz. Voltak birtokaik osztrák területen is. (Nem véletlen egyébként, hogy IV. Károlyt első trónvisszafoglaló kísérlete során egy Erdődy kísérte el Szombathelyre.) Nos, mindent összevéve, nem lehet kizárni, hogy Júliához valamelyik Erdődy ifjúnak volt köze. Ez azonban csak egy bizonytalan feltevés, és továbbra is nyitva marad a kérdés, hogy Júliának ugyan ki volt az apja és az anyja. Ha jól következtetek, az anya szintén a „nagy úr” szolgálatában állhatott.

Ormos Mária

Ormos Mária

Geisinger Júliával kapcsolatban azonban a problémák ezzel nem zárulnak le. Juliskának minden évben volt névnapja, születésnapot azonban még véletlenül sem ünnepelt. Valószínűleg azért nem, nehogy valaki megkérdezze, hogy ugyan hányadik születésnapról van szó. Előkerült két igazolvány, amelyeket a Debrecenben felállított román rendőrség adott ki nem sokkal a román hadseregnek a városból történt kivonulása előtt. Mindkét papírt ellátták igazolványképpel. Az egyiken egy jóképű fiatalember, a másikon egy nála látszólag idősebb hölgy látható. Ezt még magyarázni lehet azzal, hogy a két kép nem azonos időben készült, csakhogy van itt más galiba is. A férj igazolványának egy lapját, azt, amelyen a születési dátum is szerepel, valaki, minden bizonnyal a nagyi, utóbb kitépte. Csakhogy nem végzett alapos munkát. Előkerült ugyanis Júlia születési bizonyítványának egy másolata, amely szerint 1860. november 25-én Pozsonyban született, míg férje, Ormós János 1863. december 25-én Győrben látta meg a napvilágot. Juliska tehát jó három évvel idősebb volt János nagyapámnál. A csalás viszont folytatódott. Legkisebb gyerekük, János (apám) keresztelési bizonyítványában ugyanis az áll, hogy az apa ekkor harmincnyolcadik, az anya harmincötödik évében járt, vagyis Júlia három évvel nem idősebb, hanem ennyivel fiatalabb lett volna a férjénél.

Ormos Mária: Remények és csalódások
Kossuth Kiadó, Budapest, 2017