Singing and dancing | Ének az esőben / Operettszínház

Bedő J. István |

Bizonyára sokan vannak (még rajtam kívül…), akik ki nem hagynák az Ének az esőben kósza ismétléseit valamelyik tévécsatornán, tehát bizo­nyára ők álltak elsőként sorba az Operett­színház jegyeiért, ha már a szegedi szabadtéri bemutatót kihagyták. A kép teljességéhez azonban az is tartozik, hogy a zenés színpadi változat (1983, London) cselekmény­vezetésében nem egészen azonos az 1952-es, káprázatos sikerű filmmel, egyes pontokon csupán emlékeztet rá. Aki talán látta az Operettszínház 1989-es előadását – ami a filmből kiindult átdolgozás –, már az is össze­vethette a különbségeket, de ami a fontos: a mai színre vitel.

A történet a húszas évek végének Hollywoodjában játszódik, amikor – hála a technika fejlődésének – megcsillan a lehetőség, hogy beszélő filmen szólaljanak meg a némafilm sztárjai. Az alkalom azonban nem mindenki előtt nyílik meg, hiszen minimum szép, élvezhető beszédhang, artikuláció is kell hozzá. Az átállás a filmvászon álompárjából csak Don Lockwoodnak sikerülhet – mert partnere, a pletykasajtó által sztárolt szőke szépség, Lina Lamont hangja a fülrepesztő és az iszonytató között ingadozik. A stúdió teljhatalmú direktora/producere első lépésben hangosfilmmé dolgoztatja át az éppen forgatás alatt álló Párbajozó gavallért, de a technikai bibik és különösen Lina alkalmatlansága csőddel fenyeget. Ekkor kerül a képbe a korábban már felületesen megismert, csinos, fiatal, szép hangú Kathy Selden. (Hollywood, romantika, tá-dámm!)

A néhány hétre sűrített történetben egyszerre találkozunk a hangosfilm, a zenés film, sőt a zenei alap, az utószinkron és a playback fölfedezésével és azonnali bevezetésével. (Azért ez nem volt ilyen rövid folyamat…)

A színpadi történetalakítás (és ez már a 83-as csapat műve) áthelyezi kissé a hangsúlyokat. A film jelenidejében a charleston volt a kor menő tánca, és a filmekben tombolt a szteppelés. Mivel a nagy sztepptáncos egyéniségek (Fred Astaire, Gene Kelly) ekkor már jócskán túl voltak pályájuk delelőjén, a közönségigény is megváltozott, a történetben a szólótánc súlya eltolódott tánckar felé. Mindazok a figurák, akik a filmben óhatatlanul csak alájátszottak a nagy hármasnak, itt utólag beépített dalokat kaptak – és ez nem is ütött el a film forgatókönyvének létrejöttétől. Ott ugyanis a húszas, harmincas évek slágereit fércelték össze, és utána alkották meg hozzá a történetvázat.

A színpadon előtérbe került viszont a színész kibomló szerelme a kedves, kissé pimasz kezdő színésznő iránt – és persze mindez a sz…emétségek (meg)keverője, a rémes Lina Lamont árnyékában.

Lina szerepét Kékkovács Marának adta át a februári kőszínházi bemutató után Szinetár Dóra. (A másik szereposztásban Kisfaludy Zsófiáé a szerep.) Ez a Lina nemcsak ostoba (de mennyire) és gonosz, hanem még bunkó is. Megfogalmazásai, kiszólásai inkább maiak, mint a sztori idejébe valók – ám ez csak közelebb hozza a mai nézőhöz. Kékkovács ezt a rikácsoló szipirtyót pompásan teszi elénk (pedig nem volt sok ideje beleugrani a bőrébe), habár meg kell küzdenie azzal a dramaturgiai döccenővel, hogy kapott egy karriervégi szomorkodós dalt, és amikor elénekli, bizony a bel canto (vagyis a szép éneklés) győz a rikácshangú karakter fölött.

Peller Károly a szívtipró harmincas Don Lockwood, és ifjú szerelme, Kathy: Bordás Barbara. Nagyon jó páros. Peller pompásan adja az önhitt némafilmsztárt, de képes pirosló fülű kisgimnazista lenni egy talpraesett nő mellett, aki nem zuhan át a sikoltozó autogramvadász kategóriába, ha meglát egy vetítővászon-celebet. (És persze néhány csók után a szűzies kapcsolat leánykérésbe torkollik, de addig sokat énekelhet is.) Bordás jelenségnek is kitűnő, hangja derűs, színes, ami képes a férfiakat lázba hozni – habár kicsit mélyebb tónusú, mint amilyennek egy szőke filmgrófnő énekhangját képzelnénk. Na, de mit tud erről 1927-ben egy amerikai mozinéző?

Az elválaszthatatlan barát, Cosmo Brown szerepét Serbán Attila játszotta. Igen eleven komikusi vénájú színész, a rendezés meg segített neki, hogy ne kelljen egy-az-egyben megismételnie Donald O’Connor akrobatikus táncait – és Pellerrel párosban (vagy Bordással hármasban) remekül hangzanak, sodróan táncolnak. Az esődal vízfüggönye pedig illúziót keltő, mint mindig.

A tánc érzékeny pontja a musical előadásoknak, különösen, ha – mint itt – nagy táncos egyéniségek szolgálnak mintaként. Igen ám, de amíg három énekes-táncos színész megtölt egy képernyőt, a színházban a színpadot kell kitölteni. Amikor a darabban a művészek táncra fakadnak, szellemes rendezői ötlettel megsokszorozódnak. Hasonló öltözékű tánckar robban a színre (mindenütt kiválóak Velich Rita jelmezei), és a szólista csupán a kar egyike lesz – viszont a színpad tele van zenével, mozgással, élettel (színpadkép: Horgas Péter). Ez az egész előadásban többször visszatér, és mindig jó hatást vált ki. (Harangozó Gyula rendező megoldása először a hatalmas szegedi színpadon érvényesült.) És ami fontos plusz: a jelenetek végére a korábban kissé visszafogott szteppelés is megerősödik.

Két mellékszereplő lépett előbbre a filmverzióból: a gusztustalanul édelgő, pletykagép rádióközvetítő, Dora Bailey is kapott egy dalt. Peller Anna nagyszerűen cukiskodik, de eddig nem tudtam róla, hogy milyen nagyszerű setét hangú dzsesszista; köszönet azoknak, akik énekes szerepet faragtak Doráéból. A másik a beszédtanár (most Csere László), aki a filmen bábutárgy – itt felismerhetetlenre maszkírozva énekel, táncol beszélni tanuló növendékeivel.

A (majdnem) mindenható producer prózai szerepében Gálvölgyi János jelenik meg, és néhány nyúlfarknyi jelenetben nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen nagy ember C. J. Simpson, hanem azt is, hogy milyen kicsi, ha szembesül a celebbé felfújt, üresfejű, ám szerfelett erőszakos libával.

A darab szövege nagyrészt az eredeti filmanyagé (megspékelve néhány mai poénnal), viszont újrafordították a dalokat (Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd). A prózai részek frissek és szellemesek, a dalszövegek jobbára el tudják magukról tolni az eredeti vattacukor ízét, de van közöttük néhány nehezebben énekelhető, suta megoldás. (Na, az angol nyelvű eredetik sem zseniálisak, viszont megvan az az előnyük, hogy a muzsikát arra a prozódiára írták.) De ezeket a szeplőket jótékonyan elfedi a zenekar.

Fotók: Gordon Eszter

N. H. Brown, A. Freed, B. Comden, A. Green:
Ének az esőben  
Budapesti Operettszínház
Rendező Harangozó Gyula
Magyar szöveg Kerényi M.G. és Somogyi Szilárd

Don Lockwood: Peller Károly
Cosmo Brown: Serbán Attila
Kathy Selden: Bordás Barbara
Lina Lamont: Kékkovács Mara
C.J. Simpson: Gálvölgyi János
Dora Baily: Peller Anna
Beszédtanár: Csere László
Zelda Zanders: Szabó Dóra

Jelmeztervező Velich Rita
Díszlettervező Horgas Péter
Koreográfus Lőcsei Jenő
Szteppkoreográfus Hajdu Anita

Képgaléria – Részletek és jegyvásárlás