Zalán Vince: Film van, babám! (részlet)

Posted on 2017. február 19. vasárnap Szerző:

0


zalan_fil-van-babam-bor240Bevezetés

Budapesten, a Móricz Zsigmond körtér keleti oldalában, közel a 6-os villamos végállomásához – míg a kétezer-tízes évek elején, a metróépítkezés miatt távozásra nem kényszerítették –, állt egy hamarjában összetákolt könyváruda, amelyet két, testesebb cigány asszony felügyelt. A könyvárudához tartozott egy hatalmas, magas peremű asztalféleség, amelyen halomban álltak a régi, többnyire rossz állapotú könyvek, teljes összevisszaságban, ahogyan az érdeklődők elvették, nézegették, majd hanyagul visszadobták őket. Ezek közt a kardalészába hányt könyvek közt találtam rá Vozári Dezső fordításában Csehszlovákia egykori miniszterelnökének, majd köztársasági elnökének, Antonín Zápotockýnak Új harcosok sorakozója című könyvére, amelyet a magyar szakszervezetek kiadója, a Szikra jelentetett meg. Kinyitván a kötetet bukkantam rá egy fél íves, stencilezett levélfélére, amelyen ott díszelgett – „elvtársi üdvözlettel” – a Magyar Bányaipari Dolgozók Szakszervezete Propaganda Osztálya vezetőjének, Tóth Jánosnak a neve és körpecsétje. A levél, inkább talán utasítás – a kor szokásának megfelelően, tegezve a címzetteket –, a propagandista elvtársaknak szólt, felszólítván őket arra, „hogy miután a könyvet kiolvastad, minél nagyobb számban terjesszétek az üzem dolgozói között, hogy minél szélesebb rétegek ismerkedjenek meg a csehszlovák Kommunista Mozgalommal. A könyv ára: 21.– forint és arra kérlek, hogy a könyvek árát gyűjtsd össze és az előfizetők névsorának másolatát küldd fel Propaganda Osztályunkra és akkor mi intézkedünk, hogy a könyveket megkapjátok”. Az értesítésen a következő dátum szerepel: 1949. XII. 15. (Zápotockýt a karácsonyfa alá!?)

Talán nem ez az az év, de biztosan ez az az időszak, amikor életemben először találkozhattam csehszlovák filmekkel, s kezdtem őket megismerni, mindenekelőtt az 1848-49-es szabadságharcosunkról, a lengyel Bem tábornokról elnevezett moziban, ahová igen olcsón, egy-két forintért be lehetett jutni. (Ha artistaműsor is volt, az plusz ötven fillért jelentett!) Később tudtam meg, hogy Zápotocký könyvéből 1950-ben Jiří Weiss forgatott filmet Új harcosok születnek (Vstanou tioví bojovníci) címmel, de nem emlékszem rá, hogy a Bem moziban valaha is vetítették volna. Más filmekre viszont emlékszem. Például egy-két részletre a František Čáp rendezte Fehér homály (Bílá tma) című partizánfilmből, amelynek a végén egy szovjet katona rátermettsége segíti győzelemre a partizánok akcióját. A szovjet katonát Borisz Andrejev játszotta, aki a Berlin eleste (Pagyenyija Berlina, 1949) férfi főszerepében lett a kor nevezetes színésze. A filmben egy magát süketnémának tettető „falubolondja” az összekötő a falu és a partizánok között, mígnem egyszer csak az egyik német katona el nem süti a közelében a pisztolyát, amitől önkéntelenül is megriad – és ezzel lelepleződik.

Kedvenceim közé tartozott a Senki nem tud semmit (Nikdo nec neví, 1947): talán az egyetlen film volt a gyerekszemmel rendszeresen figyelt moziműsorban, amelyik vígjáték formájában beszélt a németek által megszállt időkről. Sőt, gyakran és szívesen alkalmazta a burleszk eszközeit is. A fordulatos cselekmény, amely egy eszméletét vesztett, fejbe kólintott SA tiszt elrejtésének nehézségei körül forgott, számtalan meglepetést okozott a nézőnek. Váratlan fordulatok, üldözések, kergetőzések, eltitkolt tárgyak véletlen cseréje, félreértések peregtek egymás után ebben a bohózatban, amelynek tagjai, ideértve a cseh szereplőket is, mind-mind nevetségesek, de legalábbis megmosolyogni valók voltak. A két főszereplő: egy villamosvezető (Miroslav Marvan) és a villamoskalauz (František Filipovský) úgy csetlenek-botlanak mindvégig, mintha Stan és Pan együttesét kívánnák utánozni. A rendező Josef Machnak ez volt az első játékfilm-rendezése, s ő maga írta a film forgatókönyvét is.

Különösen pontosan vésődött emlékezetembe egy másik csehszlovák film jelenetsora, amelyben cseh partizánok, katonák és civilek egy német orvlövészt keresnek Prágában a második világháború végnapjaiban. Egy magas bérházba rontanak be, emeletről emeletre járva a lakásokat. Sehol senki. Aztán az egyik lakásban feltűnik nekik egy ablaküveg, amelynek kitört darabja ragasztószalaggal van a helyére erősítve. Egyikük letépi a szalagot, az üvegdarab leválik, s amikor az így támadt résen kinéznek, akkor jönnek rá, hogy pontosan ez az a szemszög, ahonnan az orvlövéseket leadták. Feldúlják a lakást, s persze az egyik szekrénybe rejtőzve megtalálják a német katonát. Valószínűleg a jelenetsorban látható „szellemes trükk” miatt maradt meg oly soká emlékezetemben a filmnek ez a része. A csehszlovák film ismerői már bizonyára kitalálták, hogy Otakar Vávra 1948-ban forgatott filmjéről, a Néma barikádról (Némá barikáda) van szó. Talán azért is lett számomra emlékezetes ez a film, mert „népfrontos” szereplőgárdájával (prágai lakatosmester, cseh katonatiszt, csendőr, Spanyolországot megjárt kommunista, koncentrációs táborból szabadult lengyel lány, kispolgár, villamoskalauz) és Jan Drda novellafüzérén alapuló epizodikus szerkesztésével nagyon hasonlított kedvenc filmjeimre, a kortárs olasz filmekre.

Talán nem véletlenül. Egy későbbi, a hatvanas években készült beszélgetésben Otakar Vávra elmondja, hogy a Néma barikád valóban a megélt történelem filmje. 1945 májusában Drdával meg voltak győződve arról, hogy ezeket az eseményeket filmre kell vinniük (Prágában kétezer barikádról beszél), s hogy Drda valójában először „filmre gondolva írta” a szöveget, amelynek ihletői általuk látott (de a beszélgetésben pontosan meg nem nevezett) filmek voltak. Az 1945. május 5-én kirobbant prágai felkelés idején játszódó, híradófelvételekkel keretezett film naiv volt és pátosszal telített, de emberközelsége, dokumentumfilmekhez hasonló filmfelvételi módja észrevehetően különbözött a kor második világháborút megjelenítő alkotásaitól, harsogó antifasizmusuktól és ájult Szovjetunió-imádatuktól. Természetesen Otakar Vávra filmje is a szovjet tankok népünnepéllyé kerekedő bevonulásával ér véget.

Talán e régmúlt években kezdődött elkötelezettségem a csehszlovák filmek mellett. S persze ekkor még nem tudhattam (bizonyára ő sem sejtette), hogy Otakar Vávra lesz a cseh és szlovák új hullám egyik mentora, néhány világhírűvé lett rendezőjének mestere. Évtizedeknek kellett eltelnie, hogy megszülethessen az európai filmművészet egyik csodája: a hatvanas évek cseh és szlovák filmjeinek új hulláma.

Művészet? Propaganda!

„Ha van, ami országunkban megérett az államosításra – deklarálta 1945. augusztus 11-én Eduard Beneš, Csehszlovákia elnöke –, az a film!” Ez a kijelentés történelminek nevezhető, mert valóban ebben az időpontban (a bankok, a nehézipar államosítása előtt!) történt meg a csehszlovák film államosítása – elsőként a második világháború után az újonnan alakult, ahogyan akkoriban nevezeték: a népi demokráciák országai közül. „S ezzel – teszi hozzá a Benešt idéző Mira és Antonín Liehm – hangot adott annak a régi európai meggyőződésnek, hogy a kultúra fejlődésének finanszírozása állami feladat.” Ez talán azért is zajlott le ily gyorsan, mert a csehszlovák filmesek (legalábbis a nagy többségük) már Csehszlovákia német megszállása idején egyezségre jutottak a filmipar (és filmkereskedelem) államosításának koncepciójában, terveiben és végrehajtásában.

Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk Csehszlovákia korabeli helyzetére vonatkozó néhány fontos tényezőt sem. Például a Nyugat lelkiismeret-furdalását a Müncheni Egyezmény miatt, az általános szimpátiát a Szovjetunió iránt, a Londonban és a Moszkvában tevékenykedő ellenálló szervezetek együttműködési szándékait (szemben például a lengyelországi helyzettel), a viszonylagosan fejlett ipari kultúrát és igy tovább. A filmügyek az új Információs Minisztériumhoz tartoztak, ahol a filmes részleg vezetője nem volt más, mint Vítězslav Nezval, a művészeti kérdések iránt érzékeny szürrealista költő. S szinte azonnal, már 1945-ben forgattak két játékfilmet a prágai stúdiókban, nevezetesen az akkor már mesterrendezőnek számító Otakar Vávra filmjét, a Rozina sebranecet és Václav Krška alkotását, A folyó varázsát (Řeka čaruje). A következő évben, 1946-ban már tíz játékfilm készült. Ezek között találjuk a már említett František Čáp másik filmjét, a nemzetközi sikert is aratott Szárnyak nélküli embereket (Muži bez křídel), amelynek lidicei hőse magányos lázadó, aki bosszút akar állni a németeken szülei halála miatt, valamint Karel Steklý irodalmi adaptációját, a később sorozatban gyártott „munkásmozgalmi filmek” első darabját – Búgnak a tárnák (Siréna) –, amely a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválról hozza el az Arany Oroszlánt.

1947-ben elkészült az első színes film. Nagyszerűnek tetszik tehát a csehszlovák film indulása, kivált, ha ideszámítjuk az ugyancsak ez időben indult Jiří Trnka és Karel Zeman csodássá fejlődött bábfilmes tevékenységét. Fontos továbbá, hogy nem sokkal a háború befejezése után megalakul a Prágai Előadóművészek Akadémiájának fakultásaként a filmfőiskola, három szakkal (filmrendezés, dramaturgia és operatőr) – általánosan elfogadott rövidítése: a FAMU –, Karel Plicka, Josef Bouček és Antonín Martín Brousil professzorok vezetésével. Az oktatás magas színvonala érdekében Brousíl neves külföldi előadókat hív a főiskolára, többek között a világhírű magyar filmprofesszort, Balázs Bélát.

A csehszlovák film e kezdeti, többé-kevésbé felívelő szakaszát törte meg 1948 februárjában a kommunisták puccsszerű hatalomátvétele. „A kommunizmus a cseh területeken szilárdabb politikai alapokon nyugodott, mint bárhol másutt Kelet-Európában” – olvashatjuk Tony Judt könyvében. Eduard Beneš elnököt lemondásra kényszerítették, és diktatórikus kommunista rendszert építettek ki. Hamarosan megkezdődött Rudolf Slánský pártfőtitkár pere, s az 1952 novemberében megtartott, a Rajk-perhez igencsak hasonló tárgyaláson a tizennégy vádlottból tizenegyet halálra ítéltek és kivégeztek, háromra életfogytiglani fegyházbüntetést szabtak ki. 1948. április 13-án egyesítették a cseh és szlovák filmgyártást, s még ez év novemberében Prágában, majd a következő év júniusában Pozsonyban tartott filmes konferenciákon a tervgazdálkodás bevezetése és a politika kitüntetett szerepe a filmművészetben voltak a fő témák. 1950 áprilisában pedig a Csehszlovák Kommunista Párt – továbbiakban CsKP – Központi Bizottságának elnöksége külön határozatot hozott „A csehszlovák film magas eszmei és művészi színvonaláért” címmel. „A határozat – olvashatjuk Nemes Károly filmtörténeti összefoglalójában – a színvonal feltételét a nagy eszmék és gondolatok kifejezésében látta, felszólított aktuális témák feldolgozására és a szocialista realista módszer elsajátítására. Természetesen mindez csak a zsdánovi koncepció érvényesüléséhez – az agitációs tételek lakkozott, sematikus illusztrálásához vezetett.” A zsdánovi irányelvekből következően erős kritikával illették az addig leforgatott filmeket. Így például kritika érte a Néma barikádot, amelyben az olasz neorealizmus „káros” befolyását vélték felfedezni – Vávra négy évig nem is jut újabb rendezéshez –, Jiří Krejčík” filmje, a Lelkiismeret (Svédomi, 1948) pedig már a címével nemkívánatos problémákra irányította a figyelmet, de kijutott a bírálatokból Trnkának is, akit melankolikus lírizmusáért ítéltek el.

Hasonló az „irányvonal” meg a politika Szlovákiában is, ekkor költözik Prágába Ján Kadár, és kezdi el a közös munkát Elmar Klosszal. Egy szó, mint száz: a csehszlovák filmművészetben is – hasonlóan más „népi demokráciák” filmművészetéhez – az 1948 és 1953 közötti évek jelentik a mélypontot. Csökken az elkészült játékfilmek száma is: míg 1950-ben még huszonnégy játékfilm készült, addig a Slánský-per előtti évben, 1951-ben csak nyolc. Ugyanakkor ezekben az években kapcsolódik be a filmkészítésbe a neves színházi ember, Alfred Radok, és végez a főiskolán Vojtěch Jasný és Karel Kachyňa, akik az ötvenes évek elején sokat dolgoztak együtt, s az elkövetkezendő évek kiemelkedő rendezői lesznek. (Radok 1956-ban forgatott filmjének, a Nagyapó automobiljá-nak [Dědeček automobil] főcímén már megtaláljuk az egyik majdani „új hullámos” rendező nevét, Miloš Formanét.)

E kegyetlen öt év vége felé készítette el a már említett Václav Krška két irodalmi adaptációját, amelyek (megformálásukban is) kerülték a kortársi harsány hangnemet, s inkább a csendesebb, időnként rezignált konzervativizmus felé hajlottak. Visszatérve az irodalmi hagyományokhoz, régebbi időket idéztek, alig titkolt melankóliával. Mindkét film – a Hold a folyón (Měsíc nad tekou, 1953) és az Ezüst szél (Stříbrný vítr, 1954) – forrása egy-egy Fráňa Šrámek-regény. Šrámek, aki költői-írói munkásságát S. K. Neumann anarchista csoportjában kezdte, s antimilitarista hangvételű műveket írt, nemsokára, a huszadik század első évtizedeiben a cseh próza érzékeny stílusú kiválósága lett. Krška feltehetően Šrámek lírai stílusában s a dél-csehországi táj impresszionista megjelenítésében találta meg filmjeinek ihlető forrását, és a regények hőseinek a felnőtté válás során szerzett keserű tapasztalataiban, mely utóbbiakban a kortárs nézők – finom, irodalmias áttétellel (legalábbis a rendezői szándék szerint) – ráismerhettek saját, 1945 után felgyülemlett csalódottságukra is.

A Hold a folyón – amely hangulatában és miliőjében erős rokonságot mutat Kosztolányi Dezső remekével, az Aranysárkánnyal – egy dél-cseh kisvárosban játszódik idős férfiak érettségi találkozója körüli bonyodalmakkal, fiatalok csendes, reménytelen szerelmeinek szomorú perceivel fűszerezve. Az egykor volt ifjúság iránti nosztalgia, a kisváros magukra maradt lányainakárvasága határozza meg a film hangulatát, s az élet megállíthatatlan múlásából fakadó szentimentalizmus, amely világban talán csak egyetlen állandóság létezik: a folyó hullámain megcsillanó holdfénysugár. E természeti képhez hasonló funkciójú az ezüst szél is, amelynek fuvallata adja (vissza) a reményt az élethez. Fontos motívum, hogy mindkét Krška-filmben kiemelt szerepet játszik a természet, a természetben tartózkodás öröme, a megnyugvás, a megbékélés a természet szépségében, az erdők-mezők örök életet árasztó levegője. (A természet, a természethez való viszony évekkel később fontos szerepet fog játszani az új hullám filmjeiben is.) Krška második Šrámek-adaptációja sokban rokona az előzőnek: hangulatfestésben, tempóban, a század eleji környezet pontos és szépséges kidolgozásában. Drámája azonban erősebb, szókimondásban radikálisabb.

Zalán Vince

Zalán Vince

A film érettségi előtt álló főhőse (mindkét filmben Eduard Cupák alakítja a fiatalember-főszerepeket) már nemcsak szerelmi bánattól szenved, mint az egy évvel korábban forgatott produkcióban, hanem szembekerül a kor ideáljaival, paptanárainak elveivel, a katonatiszti álkedéllyel és álvirtussal, s tanúja lesz a társadalmi különbségek meghatározó szerepének. S az egyetlen férfiember, akire fölnéz, a nagybátyja, öngyilkosságot követ el. Václav Krška filmjei persze nem remekművek, jóllehet erős bizonyítékát adják mesterségbeli tudásának. Ugyanakkor messze elkerülik a kortárs filmek propagandisztikus világát és hangvételét. Ahogyan akkoriban szokták volt mondani: „elfordult a valóságtól”. De hogy ez nem teljesen így van, s hogy Krška irodalmi adaptációja nemcsak szép, színes, kosztümös alkotás, hanem – ha áttételesen is – érzékenyen fejezi ki a társadalmi élet értékrendzavarait, azt megérezhették a hivatalos szervek is: az 1954-ben készült filmet csak 1956 novemberében mutatták be.

(A részlet lábjegyzetei csak a könyvben találhatók meg. – A szerk.)

Zalán Vince: Film van, babám!
A cseh új hullámról

Gondolat Kiadó, Budapest, 2016