Hidas Judit: Seb (részlet)

Posted on 2017. január 14. szombat Szerző:

0


hidasj-seb-bor240Bokszolók a ringben

Az első hónapban Emma biztos volt benne, hogy terhes. Hó végén feszült a hasa, kicsit görcsölt, meg is volt duzzadva, ugyanazok a jelek, mint az elsőnél, gondolta. Már alig várta, hogy elvégezhesse a tesztet, több barátnőjétől is hallotta, hogy nekik is rögtön sikerült, és most fickándozott benne a büszkeség, hogy lám-lám, ezek szerint ő is milyen termékeny. De néhány nappal később csalódottan látta a cáfolatot.

A következő hónapok hasonlóan teltek, mindig megfogadta, hogy nem törődik vele, de folyton leste a jeleket, és közben arra gondolt, milyen bosszantó, hogy képtelen irányítani, mi zajlik a saját testében.

Emma csak várt, hónapról hónapra, a várakozás lett a lételeme, a legfőbb feladata, felülírt minden kívánságot, várt, amikor játszott Bertával, várt, amikor bevásárolt, amikor a hasában görcsöt érzett, vagy éppen a bugyiját nézegette, ha rápisilt a tesztre, és a teszten újra és újra az a bizonyos egy csík jelent meg. A hiány pedig, még ha kibírhatatlan is tud lenni, a legjobb társnak bizonyult, célokat adott, lefoglalta, és emellett már nem maradt ereje másra, csak gépiesen elvégzendő munkákra. Bevásárolt, rendet rakott, szortírozott, vagy ezt-azt lesuvickolt a házban, majd elment Bertáért az óvodába.

Alex is észrevette, hogy Emma hónapról hónapra komorabb, türelmetlenebb lett, a nő gondolatai folyton a baba körül forogtak, mintha minden más megszűnt volna a számára. „Segíts az étteremben”, ajánlotta neki a férfi, „intézhetnéd a rendeléseket, beszerezhetnéd az árut, vezethetnéd a leltárt”, mondta, de Emma úgy érezte, nem lenne ereje ilyesmihez. Csak ez a dolog sikerüljön, akkor minden másképp lesz, gondolta. Látta magát nagy hassal, a kisbabával, ahogy a mellkasán altatja, viszi fürdetni, és a kiskádban a karjában tartja, látta Alexet is, ahogy bejön hozzájuk Bertával a kórházba, és megfogja a kalimpáló csomagot, majd ránéz, mellételepszik az ágyon, összebújnak mind a négyen, és úgy melegítik egymást, mintha vastag dunnába burkolóztak volna.

Egy éve próbálkoztak, amikor Emma végül elment orvoshoz. A doktor nyugalomra intette. „Ha ennyire aggódik, nem fog összejönni”, mondta, de a nő nem akart tovább várni. Elmúlt harminchat éves, nem is értette az egészet, hiszen Berta olyan könnyen összejött, szinte még nem is akarta és már terhes lett, most peteérés teszteket is kipróbált, de ez sem segített. Az orvos végül kiírta néhány vizsgálatra. Megnézték, átjárhatóak-e a petevezetékek, a méhéből szövetdarabot vettek, végeztek kromoszómavizsgálatot, hogy nincs-e genetikai probléma. Alexnek is megnézték a vérét, csináltak spermatesztet is, de nem találtak semmi kórosat.

„Össze fog ez jönni”, mondta neki a férje, de Emmát ez nem nyugtatta meg, egyre inkább valami démoni erőt érzett a meddősége hátterében, magát pedig egy hasznavehetetlen kriplinek látta, akinek egy üres lyuk tátong a hasában, amiben valamilyen átoknál fogva semmi sem marad meg. Ha nem megy szépen, megy majd erőszakkal, gondolta, és a torkát sírás fojtogatta, elhatározta, visszamegy az orvoshoz, és jelentkezik a művi beavatkozásra.

„Megölsz a szenvedéseddel”, fortyant fel Alex, amikor meghallotta Emma legújabb ötletét, „én nem csinálom tovább”, jelentette ki. „Mégis mit”, kérdezte a nő elhűlve, „azt hittem, te is akarod ezt a gyereket”. „Akarom, de nem mindenáron”, válaszolt a férfi, „teljesen belekattantál ebbe a témába”, közölte. „Te ezt nem értheted”, vágta rá a feleség, és a férj indulatát árulásnak vette, amelyet kikért magának az egész női nem nevében. A szemében könnycseppek csillantak meg. Alex enyhe feszülést érzett a gyomrában, „el ne kezdd, mert itt sem vagyok”, mondta, miközben úgy álltak egymással szemben, mint bokszolók a ringben, egy pillanat alatt hónapokat száguldottak vissza időben, mintha semmi sem történt volna a karácsonyi vacsora óta.

A nő megpróbálta visszanyelni a könnyeit, de nem ment. Felpattant a kanapéról, kiszaladt a fürdőbe, hogy ne lássa a férje. Alex felhangosította a tévét, hogy elterelje a gondolatait, de ez sem segített, úgy érezte magát, mint amikor hosszú hónapok rosszulléte után az ember megtudja, mi a betegsége. Hirtelen rájött, mi zavarta az utóbbi időben. Egy éve parancsra szeretkeztek, a nő ingerült volt, rikácsolt vagy úgy járkált a lakásban, mint egy kísértet, megjelent előtte Emma fancsali képe, könnyektől csillogó szeme, olyan volt ilyenkor, mint a húslevesbe szánt csirke, amely szűkre húzott szemével még a halálában is az életet siratja. Alex mindig is utálta, ha csirkefejet tettek a levesébe.

És a férfi ekkor rádöbbent, hogy valami olyasmit akarnak lenyomni a torkán, hónapról hónapra egyre erősebben, ami neki nem megy. Most, hogy több időt töltött otthon, Emma szerette volna, ha Alex mindenben segít neki. Reggelenként, Emma sokszor késésben volt, ilyenkor megkérte a férfit, hogy öltöztesse fel a gyereket, de a ruha sohasem úgy állt, ahogy a nő adta volna rá, előfordult, hogy Alex elszakította a kislány harisnyáját, vagy fordítva adta rá a pólóját. „Nem látod, hogy milyen csálén áll rajta minden”, torkolta le a nő, miközben idegesen rángatta a gyereket, hogy a ruháját megigazítsa.

Máskor megkérte a férfit, hogy készítsen Bertának reggelit. Alex nyolc tojásból sütött rántottát, és ráreszelt az egészre harminc deka sajtot, nagy nehezen megették hárman a felét, „nem értem, miért kell egy sima reggelihez kiüríteni a frizsidert, most aztán dobhatom ki az egészet”, mérgelődött a nő, miközben jó nagy robajjal beledobált mindent a mosogatóba. „És ez a disznóól, ami utánad marad, el se hiszem ilyenkor, hogy te is vendéglátós vagy”, morogta. De abban sem volt több köszönet, ha néha Alex vigyázott Bertára. A felesége utólag kikérdezte, játszott-e vele, felöltöztette-e rendesen, kapott-e eleget enni-inni, érdekelte, nem sírt-e a gyerek, ha sírt, akkor miért, ha nem sírt, akkor miért nem. Így nem lehetett. Úgy döntött, akkor inkább csinálja a dolgát, megvette a tüzelőt télire, megjavíttatta a kéményt, tavasszal füvet nyírt, növényeket ültetett.

A férfi visszavonulása azonban újabb szálka volt Emma szemében. Ismét panaszkodni kezdett a barátnőjének, hogy Alex csak elbújik a kötelességek mögé, sosem ül le a gyerekhez, aztán csodálkozik, hogy Berta sír, ha vele kell lennie.

Igen, ez a csendes háború zajlik az utóbbi időben, vonta le a következtetést Alex a kanapén ülve, és örült, hogy végre kimondta, neki ebből elég, nem fog egy másik gyereket is legyártani csak azért, hogy utána hárman ugráljanak a fején, nem beszélve arról, hogy anyagilag is milyen megterhelő lenne most ez az egész.

A fürdőszobában Emma letörölte a könnyeit és az elmosódott szemfestéket. Fekete ceruzával újra kihúzta a szemét, mélyeket lélegzett, tudta, hogy jó lenne valahogy ezt békésen rendezni, de csak arra tudott gondolni, most már végérvényesen kiderült, hogy a sors őt szerencsétlenségre ítélte, mert neki minden olyan balul üt ki az életében. Alex volt az utolsó reménysége, de lám benne is mindig csalódnia kellett, nem elég, hogy úgy érzi, teljesen elmennek egymás mellett, hogy sokszor megbántja, hogy most már pénzük sincsen, még az is kiderült, hogy valójában gyereket sem szeretne, ha egy kis erőfeszítést kell tenni érte.

Miről szól ez már megint, ha nem arról, hogy nem vagyunk fontosak a számára, tette fel a kérdést. Neki az egész család csak nyűg, legszívesebben kitenne minket az utcára, és ettől a gondolattól annyira kétségbeesett, magát olyan gyengének és kiszolgáltatottnak érezte, hogy muszáj volt valami kapaszkodót találnia, hogy nem is igaz ez az egész. Szinte át sem gondolta, elindult vissza a nappaliba, és megállt a kanapéval srégen. Előre-hátra dülöngélt pár pillanatig, aztán megszólalt, „nem szeretsz már, ugye, mondd meg őszintén”, mondta, „öntsünk akkor tiszta vizet a pohárba”.

Alex ránézett Emmára, és azt érezte, ha a nő még egy szót szól, tényleg nem tudja magát türtőztetni, kihajítja az utcára vagy egyszerűen agyoncsapja, itt a szavak már nem segítenek, gondolta, és elindult a hálóba. „Most meg hova mész”, kérdezte tőle Emma, de Alex nem válaszolt, csak ment tovább, a lába alatt tompán döngött a padló. A sarka előbb érte a földet, mint a lábujja, mintha ki akarná kapálni a parkettát, hogy még a házat is a földdel tegye egyenlővé, gondolta Emma, és némán figyelte a távolodó férfit.

Jól ismerte már a falat, amelyet Alex egy-egy vita után felhúzott közéjük, mégis jeges szorongás futott rajta végig, és mint egy terráriumba zárt egér, próbált ellene küzdeni, kapargatta az üveget, de nem jutott egy centivel sem előbbre. Reménykedett, hogy mint mindig, az idő most is segít, Alex meg fog enyhülni, meg kell enyhülnie, hiszen ők már mindennek ellenére összetartoznak, nem beszélve Bertáról, nem rúghatnak fel mindent holmi vita miatt. Egyébként sem mérhető ez az ügyetlen megjegyzés ahhoz, hogy a második gyerekre nemet mondott a férfi, neki is van miért haragudnia Alexre, hajtogatta magában, és nem értette, ha tudja, hogy igaza van, akkor mégis miért olyan nyugtalan.

„Jól van, tőlem soha többet nem fogsz erről a témáról hallani”, kiáltott utána egy idő múlva, de a hálószobából nem jött válasz. Majd holnapra megnyugszik, gondolta ekkor Emma, úgyis tudom, hogy megbánja, bocsánatot fog kérni, amiért olyan türelmetlen volt. De legnagyobb meglepetésére másnap sem történt semmi.

„Beszéljük meg még egyszer”, kérte a nő, amikor reggel a férfi magára csavart törülközőben kilépett a fürdőszobából. Alex a homlokát masszírozta. „Komolyan gondoltam, amit mondtam”, közölte nyugodtan, aztán másról kezdett beszélni.

Emma nézte a férfit, egyre távolabbról hallotta a szavakat, mintha egy lehalkított tévésorozatot nézett volna, aztán a képernyőből felé nyúlt egy kéz, megsimogatta az arcát, lehuppant mellé a kanapéra. A hosszú zöld frottírtörülköző szétnyílt egy kicsit, belátást engedve az alsóbb tájakra. „Le kell festeni a faházat, ahol a kerti gépek vannak, a nap teljesen szétrohasztotta a deszkákat, és a rézsűknél is újra kell rakni a betonfalat”, sorolta Alex. „Flórit sikerült elérni, heti háromszor fog jönni nyárig”, tette hozzá.

Hidas Judit

Hidas Judit

Emma fásultan hallgatott, keze a férfi kezében nyugodott, olyan kemény volt a marka, mint a vas, az övé szinte elveszett benne. Ezen a kézen nem fog semmi, ez mindent túl fog élni állapította meg, és az járt az eszében, vajon hova lettek az ő vágyai, vannak-e még egyáltalán, mikor fognak megvalósulni, és egyáltalán kicsoda is ő, és mit akar az életével kezdeni, azon kívül, hogy isten tudja, meddig itt van ez a ház, a gyerek, a férje.

Hirtelen olyan gyengének érezte magát, hogyha egy kis szél támad, akkor felkapta és kiseperte volna a szobából, mint egy falevelet. Előbb-utóbb le fogok lepleződni, gondolta, hogy valójában nem érek semmit, vagy talán már meg is történt, és ezért nem kellek neki.

Hidas Judit: Seb
Kalligram Kiadó, Budapest, 2016