A Gólemépítő | Borgula Andrással rendezésről, színházcsinálásról, közönségről

Posted on 2016. november 5. szombat Szerző:

1


Borgula András

Borgula András: …engem egy kedves őrültnek tartanak…

Hárságyi Margit |

Elképesztő hittel vitte végig Borgula András a buktatókon a társulatát, és eljöttek a sikerek. Magyarország egyetlen zsidó színházát a Gólemet egyre többen ismerik meg. Bemutatók követték egymást, s a sok költözés után végre helyet kaptak a Jurányi Házban. Legutóbbi bemutatójukon, a Gólemese, avagy így ment a rabbi hohmecolni című előadáson bábokkal játszó színészek hívják a négy zsidó mese szövevényeibe a 4–10 éveseket. Óvodások, kisiskolások nagy élvezettel vesznek részt a játékban. Lefitymálva című, azóta már többszörös díjnyertes előadásukkal 12 magyar településen vendégeskedtek, pörög az életük, tele vannak tervekkel, reményekkel. Egy olyan héten beszélgetünk, amikor más színházakban játszanak a társulat tagjai, ezért szünetelnek a próbák, pedig még két bemutatót terveznek idén.

Lefitymálva (Tamási Zoltán, Nagy Mari) (HP)

Lefitymálva (Tamási Zoltán, Nagy Mari) (HP)

Regényes és jó történet, ahogy Tel-Avivban katonáskodás után rendező szakot végzett, de nem maradt kint, mert közbeszólt a szerelem. Visszajöttek Magyarországra a társával, mert ugyan megpróbálták Izraelben, de nem volt teljes a párja élete ott, ahol a nyelvet nem ismerte, és buddhista témával foglalkozott. Tehát neki jobb terület volt Budapest, ahol más hangulatba csöppentek. Más volt az utca képe, elkeseredett, szomorú arcú emberek mindenütt.
Azóta a helyzet, ha lehet még rosszabb, hogy ebben az optimista hangulatban folytassuk – nevet nagyot Borgula András. – Engem a mai napig kísért, hogy nem értenek meg azok, akik itthon a zsidó közösségben vagy a színházban munkatársaim, ők azt kérdezik, mi ez a nagy optimizmus, az általános jókedv, ami uralkodik rajtam. Én azt gondolom, máshogy nem érdemes élni sem, alkotni sem. Más perspektívából látom a dolgokat. Ha az embernek nem kell attól félnie, hogyha felszáll a buszra, felrobbantják, az egy jó nap Izraelben. Magyarországon egyelőre ettől nem kell tartani. Azt az életszemléletet szívtam magamba az ott töltött nyolc év alatt, hogy rövid az élet, örüljünk neki, amíg lehet, és ami még ennél is fontosabb a mindennapokban: ha hiszed, meg tudod csinálni. Ha valóban hiszek benne, nem csak legenda lesz, hanem valósággá válhat. Önbeteljesítő fogadalmakat, látomásokat kell létrehozni, és megvalósulnak. Én máig óriási hittel teszem a dolgom, és ezt nem befolyásolják külső tényezők. Persze néha lehangolnak események, politikusok, mind Magyarországon, mind Európában, de ez a hit belülről fakad, van bennem motiváció és erő, annak ellenére, hogy látom, nem javult a helyzet az utóbbi tíz évben.

Hazajött Budapestre, itt pedig senkinek sem kellett a tudása, végzettsége, hiába próbálkozott számtalan színházban.
A színház egy zárt világ, a zsidó közösség is az. Sokan mondják ránk, ez nem sarki kocsma, hogy csak úgy be lehessen térni. Valóban nehéz lyukat ütni ezen a páncélon. A színházi közösség ehhez teljesen hasonló, ha nem született bele, nem itt nőtt föl, nem itt járt egyetemre Budapesten – még a kaposvári egyetemen végzetteknek is nehéz dolguk van, ha be akarnak kerülni, mert messze vannak a szívtől, a vérkeringésben –, szinte lehetetlen a helyzete. Valóban, nekem sem sikerült, meg kellett csinálnom a saját színházamat 2005-ben, ez lett a Gólem.

Akkor hogy gondolta, s mára hova jutott el?
Mikor megalakultunk, azt gondoltam, hogy óriási sikertörténet leszünk a budapesti kulturális életben, ömleni fog a pénz és a hírnév, mert nem volt addig zsidó színház. Ez önmagában kuriózum, egzotikum. Az, hogy izraeli színdarabokat fogok hozni, melyek itt még soha nem voltak bemutatva, hozzátesz majd ehhez, plusz a rendezői tehetségem, rátermettségem. Na, ez nem történt meg. De pont tavaly, a tizedik év összegzésekor láttuk az utat, s arra gondoltunk, jó helyen vagyunk, biztos lábakon állunk. Szép repertoárunk van, folyamatosan játszunk 5-6 darabot. Idén az egyik bemutatónk már megvolt, és még kettő lesz, díjakat kaptunk, meghívnak minket, néha még fesztiválokra is. Sok munkával elérkeztünk egy pontra, boldogok vagyunk. Most vannak új céljaink a következő tíz évre, szeretnénk egy állandó helyen és saját társulattal működni.

Hogyan? Köztudomású, hogy a legalulfizetettebbek közé tartoznak, tehát nagyon kevés az állami támogatottságuk.
Most már egy kevés jut nekünk is, biztos vannak olyanok, akik ennyi sem jut, mi a minimális hárommillió forintot kapjuk az EMMI-től egy évre.

Összehasonlításként: egy másik színház mennyit kap, a budapesti nagyok?
Pontosan nem tudom, de egy kőszínház támogatása akár négyszázmillió forint is lehet. Vállalunk extra feladatokat. Felkértek bennünket, vegyünk részt a Budapesti Zsidó Filmfesztivál szervezésében. Naponta több órát dolgozunk, az így keresett pénzt beleforgatjuk a színházba, dolgozunk nyári fesztiváloknál is. Ha van egy fordításom, az ATV is meghív időnként, a Klubrádióban is műsort vezetek, ezek az összegek a színházat erősítik. Kiadjuk a próbatermünket, a jelmezeket. Tehát hogy miből? Először álmodni kell, aztán partnereket találni az álomhoz.

Mamelosn (Kerekes Viktória, Huzella Júlia, Kis Mari) (G)

Mamelosn (Kerekes Viktória, Huzella Júlia, Kis Mari) (CzB)

Kinek készülnek az előadások?
Ugyanazoknak, mint a többi teátrumban. Zsidó színház, de nem a zsidók színháza. Sem a társulat, sem a közönség tagjait nem kérdezem meg, hogy zsidók-e. Nem érdekel. A társulatnál a jó színészeket, jelmeztervezőket, díszletezőket keresem, a közönség meg jöjjön el, legyen nyitott, toleráns, kíváncsi. Sokszor vannak olyan előadásaink, amelyek kevesebbet adnak a zsidó közösségnek, mint a nem zsidóknak. Igen sok országban működik zsidó színház úgy, hogy a zsidó közösség tagjai csinálnak színházat a többieknek. Ilyen a térség legnagyobb társulattal és épülettel rendelkező állami zsidó színháza Bukarestben, ahol jiddisül játszanak.

Nem háborodnak fel a zsidók az előadásaikon?
Előfordul, de engem egy kedves őrültnek tartanak, aki nagyon sok mindent megenged magának. Megkérdőjelezhetetlenül zsidó vagyok, a zsidó jog szerint is, anyukám és felmenői zsidók, izraeli állampolgár is vagyok, tehát nem lehet engem kiutálni ebből a közösségből. Én szívesen és boldogan vállalom ezt. Ha kívülről szemlélik, látják, hogy magyarul játszunk, pénteken és szombaton esténként is, ez már azt mutatja, hogy nagyon nyitottak vagyunk. Speciális módon képviseljük a zsidóságot, kritikusan, önkritikusan. A magyar zsidóság egyik egyedülálló találmánya, hogy még a legnehezebb időkben is tudtak magukról humorral beszélni. 1943-ban, mikor már állt a gettó, tilos volt máshol játszani a zsidóknak, csak a falakon belül lehetett, akkor a Dohány utcai zsinagóga Goldmark termében 100 ezer jegyet adtak el egy évadban. Ez egy olyan szám, hogy bármelyik színház boldog volna, azt hiszem, a Nemzeti ad el ennyit évente. Mi ezeket a hagyományokat akarjuk visszahozni, és nem azokat, melyekből a színházban alkotók vagy az odalátogatók úgy érezhetnék, hogy ők kívülállók. A társulati tagoknak van egy „bezsidulása”, elvisszük a tagjainkat, hogy találkozzanak rabbival, kóser étellel, tóratekerccsel, fürdővel, temetővel, attól függően, mire van szüksége a produkciónak.

A Gólemese 4–10 éves korú gyerekeknek szól.
A célom volt, hogy az a gyerek, aki óvodás korában látott zsidó darabot, amelyben volt egy rabbi, akinek volt trombitája, lézerkardja, már nem úgy nő fel, hogy soha nem találkozott a zsidósággal. Félelem nélkül fog hozzászólni.

Gólemese (TM)

Gólemese (TM)

Mit jelent a „hohmecolni” szó a mesejáték címében?
Ez a szó is már kissé beépült a magyar nyelvbe: okos vagy annak vélt tanácsokat adni. Ezzel itt megvédjük a rabbik becsületét, mert ők sokszor adnak okos vagy annak vélt, okoskodó tanácsokat. Ez az irónia, mi, zsidók azt gondoljuk magunkról, hogy mindannyian bölcsek vagyunk, de nem mindig cselekszünk bölcsen. Ezt is közvetíti a Gólem Színház, hogy nagyon hasonlóak vagyunk másokhoz. Sokszor eltévedünk, sokszor butaságot mondunk, elbukunk, és persze győzünk is. Ez néha a zsidó közösség számára nehéz üzenet, ha azt mondjuk, mi hasonlóak vagyunk másokhoz, mert ez szemben áll azzal a közhiedelemmel, hogy a zsidók különbek.

Ezekben a kérdésekben nem kis lyukat kell fúrni, kicsit lazítani a szöveten, hiszen még mindig szitokszónak számít maga a zsidó szó. Talán már kevesebb érdeklődést vált ki mint korábban, de ellenszenvben biztos nem változott semmi. Éppen ezért fontos küldetése is van a magyarországi zsidó színháznak.
Van bennünk egy nagy adag küldetéstudat. Tíz évvel ezelőtt sokan mondták, hogy már nincs miről beszélni, nem fontos, hogy zsidó színházat csináljatok, nem kell kitenni elé a szót. Ma ugyanazoknak a művészeknek, döntéshozóknak más a véleménye. Azt mondják, most nagyobb szükség van erre, mint valaha, mert az emberek valóban lehalkítják a hangjukat, ha kimondják a zsidó szót. Sok az előítélet. Mikor kezdtük, azt gondoltuk, kifut ez a téma, de sajnos befut. Nem akarunk semmilyen antiszemita hullámot meglovagolni, ebből pénzt csinálni, akárhányadik holokauszt év következik. Ellenkezőleg, mi a zsidóságot nem az antiszemitizmus vagy a holokauszt szemszögéből akarjuk mutatni, hanem a család, a szerelem, a barátság, a tehetség, a humor szempontjából, és ez új látásmód. Hat éve játsszuk a Lefitymálva című darabot – nagyon sikeres, az antiszemitizmust püföli izgalmasan és bátran.

Milyen korosztály az állandó közönségük?
Az ötven felettiek vannak többen, ők nagyon nyitottak, nem félnek attól, hogy belépjenek egy zsidó színházba, a fiatalok vegyesen jelennek meg és változóan. Megyünk vidékre is, tavaly egy sikeres pályázat eredményeként tizenkét városban játszottuk a Lefitymálvát, a kis Kővágóőrstől Gyöngyösig. Mindenkire számítunk nézőként. Nálunk nem szitokszó, ha valaki konzervatív, az sem, ha jobboldali. Attól senki sem jobb, ha liberális baloldali, még akkor sem, ha én ezeket az értékrendeket vallom magaménak. Előadások után beszélgettünk, kóser szilvapálinka- és flódnikóstolóval, feloldódtak és kérdeztek.

Lefitymálva (Tamási Zoltán) (HP)

Lefitymálva (Tamási Zoltán) (HP)

Elhangzott a fontos kérdés: miért ilyen zárkózott a többi zsidó közösség? Valóban, van egy ilyen küldetésünk is, segíteni szeretnénk a zsidó közösségeknek kinyitni az ajtókat. Erre van remény. Itt, Budapesten a Bálint Házzal működünk együtt. Ők is ugyanígy látják: a zsidó közösségeknek ebben az országban csak úgy van jövőjük, ha kinyitjuk az ajtókat, és beengedjük azokat, akik be akarnak jönni, mert ők tartozni akarnak ehhez a közösséghez, és nem kell eléjük tornyozni sziklákat. A rabbik és a közösségvezetők néha mást gondolnak, de a mostani negyvenesek jól látják ezt. Vannak helyek, ahova mi megyünk, de már hívnak is bennünket. Rendkívül fontos számunkra a szoros kapcsolat a közönséggel, mert rajtuk keresztül is lehetne az ajtókat nyitni, utat találni egymáshoz. Most például lesz egy beszélgetésünk egyik előadásunk után: 56 és a zsidók. Érzékeny téma, sokunknak a gettó és a fogságokat követően traumatörténet mindaz, amit átéltünk a forradalom idején. Itt, de Európában is az aktuális politika kategorikus válaszokat ad mindenre: „ezt így kell, azt úgy kell, így helyes, ahogy mi mondjuk.” Mi ezzel szemben minden nagy felkiáltójelet kérdőjellé görbítenénk. Mert annak is létjogosultsága van, ha kérdezünk, hiszen nincs egyetlen és igaz válasz mindenre.

Fotók: Czifrik Balázs (CzB), Hajmási Péter (HP), Toldy Miklós (TM),

Többet akarsz tudni a színházról?